Apró, vöröses tollú madár egy fenyőágon, egy gyár füstölgő kéményei, zubogó vízesés – ezek a képek kísérnek minket végig, miközben a Twin Peaks főcímdala, a Falling szól. A zeneszerző, Angelo Badalamenti visszatérő dallamai megalapozzák a sorozat misztikus hangulatát, a nyitódal dalszöveges feldolgozásában pedig Julee Cruise éneke olyan érzést kelt a nézőben, mintha tényleg egy légüres, vakítóan tiszta térben zuhanna.
A Twin Peaks David Lynch és Mark Frost ötleteiből született, és 1990-től volt adásban az amerikai ABC csatornán, vasárnap esténként. A címadó, fiktív kisváros valahol északon helyezkedik el, a kanadai határhoz közel. Egyik reggel a folyó partra sodorja egy fiatal lány holttestét, akit Laura Palmerként azonosítanak. Megkezdődik a nyomozás, mi pedig nézőként fejest ugrunk egy különc karakterekkel teli, drámaian szórakoztató, néhol kísérteties, abszurd világba.
Mindannyian találkoztunk már legalább egy ilyen történettel – egy eldugott, békés kisvárost, ahol sohasem történik semmi, hirtelen egy szörnyű bűntény ráz meg. „A várost a gyilkosságon keresztül lehet a legjobban megismerni” – jelenti ki Mark Frost, a sorozat társalkotója. A kisváros egy olyan közeget biztosít, ami minden nézőnek ismerős lehet. Ezt az otthonos környezetet kavarja fel valamiféle brutalitás, és innentől kezd érdekessé válni, hogy a kettő hogy fér meg egymás mellett.
A Twin Peaks alapvetően egy tévés szappanopera, és meg is van benne minden, aminek egy szappanoperában lennie kell – bonyolult kapcsolatok, árulások, viszálykodás egy örökség felett, drogcsempészek és tiltott szerelmek. De mégis hogyan vegyül a szappanoperák könnyedsége a hátborzongatóval? Hiszen a horrorfilmekből ismert nyomasztó feszültség érzése teljesen szembemegy a tévénézés kedélyes, otthonosan kényelmes formájával. A szappanoperák eredendő teatralitása teret ad az elviselhetetlen érzelmeknek anélkül, hogy azok veszítenének az intenzitásukból. Az, ahogyan a sorozat a gyászt, a fájdalmat ilyen szélsőségesen ábrázolja, egyfajta mélységet ad a történetnek: először sokkoló, mégis pont az ilyen végletek miatt vagyunk képesek ennyire empatizálni. A Twin Peaks cselekménye álomszerűen abszurd: ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább rugaszkodunk el a valóság határaitól. Lynch filozófiájában az otthonosság és a lidércnyomás az álmok világában találkozik. Az álmaink, amelyek sokszor zavarosak, értelmetlenek, néha megrémisztenek, mégis nagyon emberiek.
A nyomozás kezdetével a városba érkezik Dale Cooper különleges ügynök, akinek személyiségében egyaránt jelen van az FBI-ügynökök kimért precizitása és a gyermekek őszinte rajongása az őket körülvevő világ iránt. Coopert a nyomozás során intuíciói és álmai vezérlik, Lynch úgy írja le őt, mint valakit, aki „ámuldozik a világ csodáin, miközben igyekszik megérteni annak legsötétebb rejtélyeit.” Cooper halálosan komolyan veszi a munkáját, de a sok nyomasztó és baljóslatú részlet mellett különös figyelmet szentel az apró, csodás dolgoknak is maga körül. Lenyűgözi őt a kisváros, az azt körülvevő hatalmas fenyők, és mindig szakít időt arra is, hogy elfogyasszon egy finom, fekete kávét egy fánk vagy cseresznyés pite társaságában. Ő maga így fogalmazza meg a világnézetét: „Arról, amit a szél susog a fenyők ágai között. Arról, ami az állatok szívében van. Arról, ami megriaszt a sötétben és ami a sötétségen túl létezik. Amiről én beszélek az a félelmen túli világ. Ahol az ember szeretettel szemléli a világot.”
Azt hiszem, ebben rejlik számomra a Twin Peaks varázsa. Rengeteg történet szól arról, milyen érzés, ha a megszokott, idilli életünket belepi valami sötét árnyék, és ráébredünk, hogy talán sohasem volt annyira idilli, mint hittük. A Twin Peaksben is ott a tragédia, nem riad el attól, hogy súlyosabb témákat is feszegessen. Az orrunk elé tolja már a legelső jelenetben: tessék, itt egy lány, aki még nem érte el a felnőttkort, meztelen, halott és műanyag fóliába van csomagolva. A kezdetektől egy olyan világban mozgunk, ahol jelen van a gonosz. Ennek ellenére nem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy megmosolyogtasson, meghasson, és emlékeztessen arra, hogy ez még mindig, mindezek ellenére az a világ, amelyet annyira szeretünk.