A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

Apró, vöröses tollú madár egy fenyőágon, egy gyár füstölgő kéményei, zubogó vízesés – ezek a képek kísérnek minket végig, miközben a Twin Peaks főcímdala, a Falling szól. A zeneszerző, Angelo Badalamenti visszatérő dallamai megalapozzák a sorozat misztikus hangulatát, a nyitódal dalszöveges feldolgozásában pedig Julee Cruise éneke olyan érzést kelt a nézőben, mintha tényleg egy légüres, vakítóan tiszta térben zuhanna.

A Twin Peaks David Lynch és Mark Frost ötleteiből született, és 1990-től volt adásban az amerikai ABC csatornán, vasárnap esténként. A címadó, fiktív kisváros valahol északon helyezkedik el, a kanadai határhoz közel. Egyik reggel a folyó partra sodorja egy fiatal lány holttestét, akit Laura Palmerként azonosítanak. Megkezdődik a nyomozás, mi pedig nézőként fejest ugrunk egy különc karakterekkel teli, drámaian szórakoztató, néhol kísérteties, abszurd világba.

Mindannyian találkoztunk már legalább egy ilyen történettel – egy eldugott, békés kisvárost, ahol sohasem történik semmi, hirtelen egy szörnyű bűntény ráz meg. „A várost a gyilkosságon keresztül lehet a legjobban megismerni” – jelenti ki Mark Frost, a sorozat társalkotója. A kisváros egy olyan közeget biztosít, ami minden nézőnek ismerős lehet. Ezt az otthonos környezetet kavarja fel valamiféle brutalitás, és innentől kezd érdekessé válni, hogy a kettő hogy fér meg egymás mellett.

A Twin Peaks alapvetően egy tévés szappanopera, és meg is van benne minden, aminek egy szappanoperában lennie kell – bonyolult kapcsolatok, árulások, viszálykodás egy örökség felett, drogcsempészek és tiltott szerelmek. De mégis hogyan vegyül a szappanoperák könnyedsége a hátborzongatóval? Hiszen a horrorfilmekből ismert nyomasztó feszültség érzése teljesen szembemegy a tévénézés kedélyes, otthonosan kényelmes formájával. A szappanoperák eredendő teatralitása teret ad az elviselhetetlen érzelmeknek anélkül, hogy azok veszítenének az intenzitásukból. Az, ahogyan a sorozat a gyászt, a fájdalmat ilyen szélsőségesen ábrázolja, egyfajta mélységet ad a történetnek: először sokkoló, mégis pont az ilyen végletek miatt vagyunk képesek ennyire empatizálni. A Twin Peaks cselekménye álomszerűen abszurd: ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább rugaszkodunk el a valóság határaitól. Lynch filozófiájában az otthonosság és a lidércnyomás az álmok világában találkozik. Az álmaink, amelyek sokszor zavarosak, értelmetlenek, néha megrémisztenek, mégis nagyon emberiek.

A nyomozás kezdetével a városba érkezik Dale Cooper különleges ügynök, akinek személyiségében egyaránt jelen van az FBI-ügynökök kimért precizitása és a gyermekek őszinte rajongása az őket körülvevő világ iránt. Coopert a nyomozás során intuíciói és álmai vezérlik, Lynch úgy írja le őt, mint valakit, aki „ámuldozik a világ csodáin, miközben igyekszik megérteni annak legsötétebb rejtélyeit.” Cooper halálosan komolyan veszi a munkáját, de a sok nyomasztó és baljóslatú részlet mellett különös figyelmet szentel az apró, csodás dolgoknak is maga körül. Lenyűgözi őt a kisváros, az azt körülvevő hatalmas fenyők, és mindig szakít időt arra is, hogy elfogyasszon egy finom, fekete kávét egy fánk vagy cseresznyés pite társaságában. Ő maga így fogalmazza meg a világnézetét: „Arról, amit a szél susog a fenyők ágai között. Arról, ami az állatok szívében van. Arról, ami megriaszt a sötétben és ami a sötétségen túl létezik. Amiről én beszélek az a félelmen túli világ. Ahol az ember szeretettel szemléli a világot.”

Azt hiszem, ebben rejlik számomra a Twin Peaks varázsa. Rengeteg történet szól arról, milyen érzés, ha a megszokott, idilli életünket belepi valami sötét árnyék, és ráébredünk, hogy talán sohasem volt annyira idilli, mint hittük. A Twin Peaksben is ott a tragédia, nem riad el attól, hogy súlyosabb témákat is feszegessen. Az orrunk elé tolja már a legelső jelenetben: tessék, itt egy lány, aki még nem érte el a felnőttkort, meztelen, halott és műanyag fóliába van csomagolva. A kezdetektől egy olyan világban mozgunk, ahol jelen van a gonosz. Ennek ellenére nem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy megmosolyogtasson, meghasson, és emlékeztessen arra, hogy ez még mindig, mindezek ellenére az a világ, amelyet annyira szeretünk.