Szerenád az esőben

Mélabúsan ereszkedett le az este a Kálvin térre. Ázott szórólapok, könnyező csatornák és latyakos tollú galambok siratták a nyarat.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár meleg termei és a neobarokk stílust idéző pompája után pocsék érzés volt kilépni 2024 szeptemberébe. Megcsapott a gyorséttermek és az elnyomott csikkek szagával keveredő szorongás, ami a nagyvárosi forgatagban mindig erőt vesz rajtam. Nem volt mit tenni, a metróig versenyt futottam az esőcseppekkel. Már majdnem elértem az aluljáró lépcsőit, amikor egy eredeti küllemű alak intett felém.

„Széphölgyem, álljon már meg egy szóra!“ – azt hiszem, ezt mondta. Na, nem mintha igazán győzködnie kellett volna, ekkor már magamtól is lefékeztem, hogy jobban szemügyre vegyem.

Piros kabátja legalább olyan elnyűtt volt, mintha személyesen ismerte volna Kossuth atyánkat, kötött sapkája alól pedig egy raszta fonathoz hasonlatos képződmény hullott alá, ami karácsonyfát megszégyenítő módon tele volt aggatva színes kupakokkal és csillogó kulcstartókkal.

Kecses mozdulattal egyensúlyozva vágott bele mondandójába.

– Tudja kisasszony, én megmondom magának, mi a helyzet. A helyzet az, kérem, hogy csóró is vagyok meg hajléktalan is, – elnéző mosollyal megvonta a vállát – na, de ha ez nem lenne elég, még alkoholista is vagyok! Hát ehhez szóljon hozzá!- szinte méltatlankodva rázta a fejét, mintha atyai rosszallással venné tudomásul a tényállást.

– Na, már most hogy így vagyunk, nagyon boldoggá tenne egy 20 forintossal, ha nem bántom meg.

Csodák csodájára, nem bántott meg. Talán az őszintesége tette, vagy az a töretlen jókedv és pimaszság, ami áradt belőle, de azonmód szimpatikus lett. Meg aztán Széphölgyemnek szólított, hát kell még tovább ragoznom?

Majdnem az összes aprómat odaadtam neki, ő pedig buzgó köszöngetéssel és szellemes megjegyzésekkel fogadta a markába csörrenő forintokat.

– Magácska túl bőkezű velem, meg sem érdemlem! – méltatta a csekély adományt.

– Ugyan, legyen boldog vele. Aztán vigyázzon magára! – tettem hozzá zavart mosollyal, ahogy újra végignéztem megviselt, de boldogan ragyogó arcán.

– Várjon, maga Tündér! Ezért elnyomok magáért egy Beatlest! – rikkantott fel hirtelen, én pedig mielőtt felfoghattam volna, mit is jelentsen ez, a Kálvin tér kellős közepén teli torokból rázendített a Yesterday-re.

„All my troubles seemed so far awaaay“– énekelte teljes beleéléssel, színpadias mozdulatokkal lengetve felém a karját. A forgatag hirtelen megtorpant, majd mindenki gyorsabban kezdte szaporázni a lépteit, miközben éles oldalpillantások százait éreztem a hátamon. Hirtelen már nem érdekelt. Paradicsompiros arccal kacagtam és kedélyesen integettem, amíg el nem nyelt az embertömeg.

Az énekfoszlányok még az aluljáróba is elkísértek, míg el nem nyomta őket a metró panaszos zúgása. Talán nem fogom többé látni az életben. Ahogy azokat sem, akik rosszalló tekintettel méltattak minket. Ők elszalasztottak egy alkalmat a nevetésre, én pedig ugyan szegényebb lettem pár száz forinttal, de gazdagabb egy szerenáddal.