Karácsonyi novellacsokor

Zsapka Virág:
Néha jó, ha megállsz egy kicsit

Emil vacogva ment át az úton, a tér felé. Várta a munka. Egyszerű, unalmas, irodai papírosdi, de mást nem végezhetett volna – nem volt hozzá képesítése. Az intézetből kikerülve nincs sok lehetősége egy árvának. Mégis szerette, csak ennyi volt neki.

A téren már hetek óta csillogott, fénylett minden, ahogy az ilyenkor szokás. Árusok kínálgatták a bőrkesztyűt, puncsot, sült gesztenyét. Emilt mindig elvarázsolták, bár sosem volt igazi karácsonya. Magányosan töltötte élete minden pillanatát, hiszen se rokona, se barátja nem volt, nem is tudta milyen. De a változás reménye még élt benne, ahogy az a fiatalokra jellemző.

A sarkon egy kislány sírdogált egyedül, elveszetten. Emil megsajnálta, magára ismert benne. Összeszedte minden bátorságát, és odament hozzá. Nyugodt hangon kérdezte: Miért sírsz, kicsi lány? A kislány eltévedt, nem találta az anyukáját. Ő hozta el ide, de amint elcsábították a fényes üvegdíszek, pöttömkénk szem elől tévesztette. Emil úgy döntött, segít neki. Kézen fogta, és útnak indultak.

Már negyedórája bandukoltak, amikor a kislány felkiáltott: Ott van, ő az anyukám. Kis kezét kiszabadítva szaladt a gyönyörű, gesztenye hajú hölgy felé. Átölelte, visszanézett Emilre és továbbment. Emil még érezte a kis tenyér melegét.

Az órájára nézett. Késésben van. Folytatta az utat, de már futólépésben. Nem rúghatják ki. Mi maradna neki?

Beért, a főnöke már várta. Nem látták gyakran, az úr többnyire utazott. Emil egész testében remegett. A cipőjét bámulta, a sokszor javított, régi, barna bőrcipőt. Nem tudta mire számítson. Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülét: Ő volt az, apa, a bácsi, aki megállt, nem hagyott egyedül. Emil felemelte a fejét. A kislány a térről izgatottan integetett neki. A főnök nem tudott haragudni rá. Hálásan köszönetet mondott. Emilnek nem volt több magányos karácsonya.

Horváth Réka:

Last Christmas – Utolsó karácsony, melyen neked adom a szívemet

1987. december 24., Calgary, Alberta tartomány, Kanada.

A Sziklás-hegység lábánál cudar az időjárás az év ezen szakaszában. Süvít a szél, hatalmas pelyhekben száll alá a fehér hóréteg a magaslatokból. Jeges fuvallat rázza meg nercbundába bugyolált testemet. Barna, hosszú szárú télicsizmám talpa alatt ropog az éjjel lehullott hó. Szőrmesapkám alól kilógó aranyszőke loknijaim benedvesednek a rászálló hópelyhektől. Csak pár másodpercet töltök a havas tájban, mégis elkap az émelyítő hányinger. Már csak pár lépés és a fényűző ötcsillagos Hilton szálló előcsarnokában találom magamat. George, a férjem mellettem lépked szitkozódva. Az égieket melegebb éghajlatra küldi, amiért ebben a magasztos időben kellett átvezetnie a fél tartományon. Én már napokkal ezelőtt jeleztem neki, hogy a szakemberek havat jósolnak, de ő menten lehülyézte az egyetemet végzett szakértőket. Mit is vártam tőle? Már akkor is egy barom volt, mikor öt éve hozzámentem.

A szállodába lépve megcsap a lélekig hatoló meleg sugallat, mely ellazítja szorongó testemet s lelkemet egyaránt. Mr. Davis, a szálloda igazgatója a papírjaiból felpillantva felénk tekint. Azonnal egy undorító vigyor kúszik ajkaira. Vén kéjenc, gondolom magamban. Felénk közeledik, majd baráti kezet nyújt férjemnek, aki viszonozza azt. Egy rövid bájcsevej után felém pillant, és ugyanaz a perverz tekintet jelenik meg az arcán. Hagyom, hogy arcon csókoljon, hisz hiába pillantanék segítségkérően George-ra, úgysem érdekelné őt. Pár kellemetlen perc után a lift jellegzetes csipogó hangja zökkent ki gondolataimból. Egy Jack nevezetű londiner fiú, aki olyan 20 év körüli lehet, cipeli fel csomagjainkat a lakosztályunkig, amely a 7. emeleten található. Felérünk az emeletre. A felvonó hangosan jelzi, hogy megérkeztünk. Lassacskán lépkedve elérünk a kívánt ajtóig. Az ajtó kitárul. Hihetetlen mennyiségű luxus jelenik meg a szemem előtt, de teljesen hidegen hagy. Minden évben ugyanebben a lakosztályban szállunk meg, sőt bárhová utazunk is, a kontinensen belül és kívül, George mindig a Hiltont részesíti előnyben. A londiner srác lerakja csomagjainkat az ajtó mellé, majd a borravaló megköszönése után távozik a szobából. George azonnal ledobja magát a kanapéra, s a távirányító után nyúl. A hírekre kapcsolja a készüléket. Lábaim maguktól megindulnak a fürdőszoba felé. Bezárom magam mögött az ajtót. A zár kattan egyet, ezzel is jelezve, hogy végre egyedül lehetek és felengedhetek. Felsóhajtok, s a tükör felé réved a tekintetem. Belenézve minden érzelem megjelenik az arcomon, kivéve a boldogság. Már megint egy szar karácsony, suttogom. A tonna márkásabbnál márkásabb smink alatt mérhetetlenül sok negatív érzés lapul. Boldogtalanság, bánat, bú. De csak egy perc lehet az enyém, csakis egyetlenegy perc. Kopognak, pontosabban George dörömböl azon a rohadt ajtón, miszerint mi a faszt csinálok már ennyi ideje a fürdőben. Esküszöm, csak egy percet töltöttem bent. Kinyitom az ajtót, s nekilátok a kipakolásnak. A kedves férjem természetesen eközben is képletesen a farkát markolássza a tévé előtt. Nemhogy karácsonyi hangulatom nincs, de még az életkedvem is elhagyott, mikor elhagytuk a Calgary feliratú táblát. Gondolataim most is határtalanul cikáznak. Egy bizonyos kék szempár csillan fel lelki szemeim előtt. Vajon ma este látni fogom annak a szempárnak a tulajdonosát? Remélem, vagy mégsem? Már magam sem tudom.

Felpillantva az órára konstatálom, hogy már fél három van. Lassan ideje lenne készülődni. Úgy döntök, bevonulok a fürdőbe, ahol végre egyedül lehetek. George még mindig az átkozott híreket bújja. Ki a faszt érdekelnek, de most komolyan? A kis pipereszettem lapul a kezemben, s újra a tükörbe kell néznem, a saját szemembe. A saját szemembe, melytől rosszul vagyok. Mintha egy idegen pillantana vissza rám a tükörből. Egyáltalán nem az az életvidám, álmodozó, kalandra vágyó fiatal, cserfes, szőke lány, aki pár évvel ezelőtt. Hová is jutottam? Egy apró könnycsepp indul útnak az arcomon, mígnem elveszik nyakam íves vonalán. Egy gyors, de annál érzelemmentesebb mozdulattal véget is vetek önsajnálatomnak. Lila pulcsim ujjával letörlöm a kósza könnycsepp nyomait az arcomról, és nekilátok a sminkem alapjának. Fekete és ezüst szemhéjpúder segítségével füstös hatású szemeket varázsolok magamnak, míg sápadt ajkaimra bordó rúzs kerül. Fénytelen arcomat rózsaszín pirosítóval teszem hangsúlyosabbá. Szőke fürtjeimre nem fektetek nagy hangsúlyt. Már a reggel folyamán kifújattam őket, hogy legyen egy kis tartásuk az est folyamán. Hatalmasat sóhajtva fordítok hátat a tükörnek s nézek szembe a barna keretes ajtóval, amely a pokol kapuját nyitja. Mikor kilépek rajta, George már vadiúj öltönyében feszít, ami úgy áll rajta, mintha a Mikulás bikinit húzott volna. Még teljesen ki sem sétálok a fürdőből, máris sürget és szid, miszerint sosem tudok időben elkészülni. Előkapom az erre az alkalomra tervezett Chanel-ruhámat, amit gyorsan magamra is kapok. A ruha egyébként pezsgőszínű, melyhez egy színben s fazonban passzoló blézer is tartozik. Fülembe a születésnapomra kapott Cartier-fülbevaló kerül, nyakamba pedig a hozzá tartozó gyöngysor. Ujjamon most is ott csillog a férjemtől kapott méregdrága gyémánt, melynek láttán az undor összes formája elönt engemet. A Chanel-parfümök mindig kiváló választások az egyedi alkalmakra, így ezen a karácsonyestén is ezzel illatosítom be magamat. Egy utolsó mindent eldöntő pillantást vetnék a tükör felé, de a karom oldalra rándul. George egy határozott mozdulattal, már-már erőszakosan maga mellé fordít, karjaimat karjába fűzi s egy utolsó szitokszó elhangzása után az ajtó felé húz.

Némán vonulunk végig a folyóson, csupán Versace-topánkám sarka kopog a hideg padlózaton. A vacsora a szalonban kerül megrendezésre, annak is egy privátabb részén, ami George számára van fenntartva. Mire a terembe érünk, a többi meghívott vendég már jelen van. Megint késtünk. Tudom, hogy ezért még bűnhődni fogok. Körbepillantok a termen. Fakó, jelentéktelen arcokkal nézek szembe, miközben őt keresem. A szoba sarkában, a kandalló mellett megbújva találok rá, ahogyan mosolyogva társalog egy őszülő, kackiás bajuszú idős úrral. Megszűnik körülöttem minden, csakis rá fókuszálok mindaddig, mígnem egy ébenfekete hajú fiatal nő oda nem sétál hozzá, s aprócska puszit hint borostás arcára. James arcára. Annak a férfinak az arcára, aki mindeddig tartotta bennem a lelket. James boldogan karolja át az imént érkezett nő karcsú derekát. Apró csókot hint szája sarkára, édes semmisségeket suttogva fülébe. Azon kapom magamat, hogy reszket a kezem. Tüdőm friss levegő után kiállt. Gyors léptekkel az erkély felé veszem az irányt. Megtámaszkodva a korláton a havas tájat figyelem. A hó most is apró pelyhekben szállingózik. A távolban a telihold fénye megvilágítja a jövő évben megrendezésre kerülő téli olimpia sísáncait. Gondolataim, mint a villámok cikáznak a fejemben. Az egyetlen ember, aki törődött velem most más nőt karol át. Pont úgy ölelte körbe azt a dögöt, ahogy azt egy éve tette velem is. Lélegezz Evelyn, suttogom magamban. Mély levegő befúj, majd kifúj. Egy aprócska hópihe száll a kézfejemre, amely a korláton pihen. Egy szempillantás alatt semmivé lesz, ahogy az én maradék reményem is. Tudtam, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik. Biztos voltam benne, hogy egyszer csak talál maga mellé egy hasonló kaliberű partnert, mint ő maga, és az én nevem a feledésbe merül. Mégis reménykedtem, hogy nem így lesz. Hát, tévedtem.

Gondolataimból halk léptek zaja rángat ki. Hátrafordítom a fejemet annak ellenére, hogy sejtem, ki a settenkedő látogatóm. Természetesen James az. Pár lépést tesz előre, majd lecövekel a dohányzó mellé. Nem kellenek szavak. Tudja, hogy láttam őt és az újdonsült nőcskéjét. A szeme tele van érzelmekkel, melyek közül a sajnálat a legfeltűnőbb. Mindössze egyetlen kérdés hagyja el vörösre rúzsozott ajkaimat. Szereted? S ő némán bólint. Nem kell hát több, fogom magamat és elsétálok mellette, vissza a díszterembe. Mikor elsuhanok mellette, egy pillanatra megfogja a kezemet, rám néz, de nem szól semmit. Fájdalommal a szívemben hagyom ott őt. Sebes léptekkel a lakosztályunk felé veszem az irányt. A férjem észre sem veszi eltűnésemet. Kinyitom az ajtót, majd azonnal magamra is zárom. A fürdőbe lépve kinyitom a gyógyszereskészletet, és egy levél fájdalomcsillapító akad a kezem ügyébe. Visszasétálok legújabb szerzeményemmel a hálószobába, és az ágyon foglalok helyet. Szépen lassan kinyitogatom a kis kapszulákat és az éjjeliszekrényen található pohár vízzel kísérve lenyelek vagy tizenkettőt. Ebben a pillanatban semmi sem számít. Lelkemben végre, oly hosszú idő után, béke uralkodik. Nem érzem a fáradtságot, a végtelennek tűnő boldogtalanságot. Utolsó utamként a hatalmas ablak elé kuporodom. Calgary fényei tekintenek vissza rám. Viszlát James. Hát tényleg ez az utolsó karácsony, melyen neked adom a szívemet…