A legszebb ajándék – novellacsokor

Benyovszky Adél tollából

Kristóf éppen a pun háborúról szóló tételt olvasgatta meglehetősen kelletlenül, mikor pittyent egyet a telefonja. Dühösnek kellett volna lennie magára, hogy nem kapcsolta ki az értesítéseket, helyette viszont mérhetetlen hálát érzett a figyelemelterelésért, és minden különösebb habozás nélkül megnyitotta az üzenetet.

Ádám: Te biztosan szepen tudsz mezeskalacsot disziteni

Döbbenten meredt a képernyőre. Ő még egy butuska és átlátszó „Mi újság?”-ot sem képes kipréselni magából, Ádám meg teljesen random valami mézeskalácsokról kezd el hadoválni. Kivett egy mandarint az asztalon lévő gyümölcstálból, idegesen belevájta a körmét, és pucolni kezdte.

Kristóf: Miből gondolod?

Ádám: Preciz vagy

Kristóf: Még sohasem próbáltam.

Ádám: Akkor nem is vagytok olyan mintacsalad mint gondoltam

Kristóf: Nem szeretem a cukormázat.

Ádám: Semmilyen ertelemben

Kristóf elmosolyodott

Kristóf: Semmilyen értelemben.

Ismételte meg, és tanácstalanul körözött az ujjaival a billentyűzet fölött.

Kristóf: Miért? – kérdezte meglehetősen fantáziátlanul.

Ádám: Csinaltam egy adag mezeskalacsot de mar igy is kicsit odaegettem szval inkabb nem kiserleteznek tovabb vele

Kristóf: Azért írtál, hogy díszítsem ki a mézeskalácsaidat?

Mi van? Úgy érezte, bármelyik pillanatban hisztérikus nevetőrohamban törhet ki.

Ádám: Igy is ertelmezhetjuk

Kristóf: De minek sütötted egyáltalán?

Ádám: Neked

Kristóf majdnem kiejtette a kezéből a telefont.

Kristóf: Te sütöttél nekem mézeskalácsot?

Lehet, hogy csak viccelt, vagy valami ilyesmi, bármi kitelik tőle.

Ádám: Aha

Ádám: Sajnalom h miattam elbasztad a matekot

Igaz, ami igaz, Kristóf sosem bírt kiigazodni Ádám kusza jegyzeteiben, semmit sem az „előírt” módon számolt, a részeredményeket pedig sosem tüntette fel. Hogy kell ezt megoldani? Hát, az attól függ… – jött mindig a válasz. De akkor is…

Kristóf: Nem te tehetsz róla.

Egyszerűen csak valaki mást kellett volna megkérnie. Valakit, aki tud világosan magyarázni, de ami még fontosabb, nem hozza ekkora zavarba.

Ádám: Kristóf

Ádám: Valoszinuleg nem az en lelkemen szarad h nem lesz beloled vilaghiru matematikus de azer na

Ádám: Ugy ereztem h valamivel bunhodnom kell

Kristóf: Ékezettel írtad a nevem.

Ádám: Mindig ekezettel irom a neved

Ádám: Nem vetted meg eszre?

*

– Kaptál mézeskalácsot az Ádámtól? – visszhangozta Márta a nevetés határán, tágra nyílt szemmel. – Dobozban? – tette hozzá, minthogyha ez valamiféle fokozás lenne.

– Úgy tűnik – nyugtázta Kristóf közömbösnek szánt hangszínben.

– És nem mondta el olyan kártyákkal karácsonyi zene kíséretében, hogy csak te kellesz neki? Komolyan, eladhatnád ezt a sztorit a Hallmarknak. Csak persze előtte át kéne írni heteróra.

Kristóf a szemét forgatta.

– Nem kell mindenfélét belelátnod.

– Az a baj, hogy te semmibe se látsz bele semmit. – sóhajtott fel az unokatestvére – Mégis, mi másért sütne neked valaki, aki nem is tud sütni?

– Miből gondolod, hogy nem tud sütni? – így Kristóf, kétségbeesetten próbálva megőrizni a hidegvérét.

– A vak is látja azokon a mézeskalácsokon – Márta macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Amúgy meg… – mélázott el – nem nézném ki belőle, hogy ért az ilyesmihez. Te igen?

– Nem – rázta meg a fejét Kristóf és kibuggyant belőle a nevetés. – Egyszer alapsuliban fogalmazást kellett írni a legszebb karácsonyi ajándék címmel…

– Hát biztos, hogy ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptál – vélte Márta.

– Még ha rettenetesen ronda is – tette hozzá Kristóf a nevetőkönnyeit törölgetve.

– Talán pont azért.

Nagy Melinda prózája

A gazdasági épületek üres ablakai sötéten tátongtak. Valaha baromfik és sertések voltak bennük; ma már csak egy kevés hideg, sáros szalma és nehéz emlék. A tűzifa felvágva, nedvesen feküdt a pusztában, a tuskóban még a beleállított fejsze keltett riadalmat a ritkán erre járókban.

Én gyakran jártam erre, nekem meg sem kottyant. Valahol, mélyen az erdőben, itt, a hegyek ölelésében, csupán néhány kilométerre a falutól, ahol lakom, fekszik ez a terület. Nem nagy látványosság; az egykori mezőgazdasági épületeken kívül még talán a ház okoz némi feltűnést. Kivert ablakok, odabent egyszerűen berendezett helyiségek, néhány apró személyes tárgy – jellemzően hegyvidéki házacska. A hajdani lakók kilétét homály fedi, a faluból senki nem tudta megmondani nekem, ki lakhatta, sem pedig azt, mivel foglalkozhattak. Nem beszélve arról, hogy még a levéltári feljegyzések sem mondtak el sokat erre vonatkozólag. Különböző okok miatt be kellett rekesztenem tehát a kutatásaimat, amik erre a vidékre korlátozódtak.

Hogy hogyan is fedeztem fel ezt a helyet, az csakis annak volt köszönhető, hogy a falu egyáltalán semmilyen igényemet nem tudta kielégíteni. Ha eltekintünk a siralmas egészségügyi helyzettől vagy az oktatási intézmények hiányától, a következő problémát a kultúra köre adta. A kulturális élet nem elégítette ki az igényeket, pláne nem az enyémet. A néhai szüreti mulatságok vagy a hébe-hóba megrendezett bálok engem kicsit sem érdekeltek. Be voltam zárva a hegy szívébe, körös-körül erdővel.

De talán az erdő nem olyan rémisztő, ha a részévé válok. Elkezdtem feltérképezni a környező erdőt; levéltári feljegyzéseket kezdtem használni. Így szereztem ismeretet többek között néhány kihalt faj nemzetségéről is, amiket szinte vagy teljesen el is felejtettek már az emberek.

Lelkiismeretesen jegyzetelni kezdtem mindennemű tapasztalatomról, amit az erdőben szereztem, az időjárásról és az élővilágról egyaránt. Egy idő után már a néhány száz méteres körzet a falu körül nem elégítette ki az igényeimet. Beljebb, messzebb kezdtem megtenni a felfedezéseimet, míg a hegy másik oldalán erre a területre nem bukkantam.

Ami a legjobban meglepett, talán az volt, hogy a faluból senki még csak a létezéséről sem tudott ennek a helynek. Nem mintha bárkinek is fontos lett volna – a lényegesebb utak mind messze onnan vezettek a faluból más településekre.

Nekem ez a hely idővel második otthonommá vált. Ahogy közeledett az év legszebb ünnepe, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a magány érzése. Még inkább megszaporodtak látogatásaim az erdőbe és erre a kihalt területre, mert a természetben mindig úgy éreztem, nem vagyok egyedül, és ha még a lakók már évtizedekkel korábban is haltak meg e házban, a tudat, hogy valaki itt élt, szintén vigaszt nyújtott.

Igen… a holtak nagyobb társaságot nyújtottak nekem, mint bármilyen élő.

Mélyről gyökeredző magányom odáig fajult, hogy a szentestét nem otthon, hanem a kopár ágak oltalmában töltöttem, távol a falutól. Már nem is tűnt annyira iszonyatosnak az erdő; így, télen pedig nagy eséllyel hullik a hó a hegyekben. Most is puha hó ropogott a talpam alatt, ahogy egyre beljebb értem a rengetegben. Hideg volt, és már szinte teljesen sötét, az egész napi felhős idő miatt idejekorán rám sötétedett.

Nem voltak felesleges elképzeléseim. Tudtam, hogy mindig is egyedül voltam, nem vártam hát semmit ettől az ünneptől sem. Valahol, mélyen szorított a mellkasom, de már annyira megszoktam az évek alatt, hogy mindennapivá vált. Voltak bennem szavak, amiket megosztottam volna valakivel, de ezek néma kiáltásokká lettek csak a civilizációtól távol, amiket pár kósza madáron és mókuson kívül nem hallhatott senki.

A kezdődő hószállingózás hevesebbé vált, és észre sem vettem, hogy már csak pár méter választ el újdonsült kedvenc helyemtől, a tisztástól. Ekkor tűnt csak fel a szokatlan fényesség, ami átütött a fagyos téli alkonyat szürkeségén is. Színes égők.

A szívem hevesebben kezdett verni. Gyorsabban szedtem a lábaimat, ugyanakkor attól féltem, mindez csak egy délibáb, ami, ha közelebb érek, semmivé válik. A fák közül kiérve láttam, hogy az égők egy csenevész fenyőt borítanak, alatta több becsomagolt dobozzal is. Eszembe jutottak azok a karácsonyok, amiket még a szüleimmel együtt töltöttem, évtizedekkel ezelőtt. Szinte az orromban éreztem a mézeskalács és a friss fenyő illatát, a testvéreim nevetését véltem hallani a távolból, apámat láttam, ahogy a fa törzsét a tartóba faragja…

Földbe gyökerezett lábbal álltam a hóban. Nem tudom, mennyi ideig lehettem ott megkövülten, de arra lettem figyelmes, hogy a csizmámban elkezdett fázni a lábam, az ujjaim a kesztyű alatt pedig egészen elgémberedtek.

Még mindig tartottam tőle, hogy mindez csak egy álom, mégis bizonytalanul elindultam a fa felé. Leguggoltam, és tanácstalanul körülnéztem. De az erdő néma volt, semmiféle nyoma nem látszott annak, hogy bárki lenne a közelben és engem figyelne.

A kezembe vettem az első ajándékot, és kibontottam.

Hirtelen riadtam fel. Az ágyamban feküdtem, otthon, odakint még nem kelt fel a nap, de valami nem stimmelt. Gyorsan körülnéztem, majd megnyugodva hanyatlottam vissza a párnára, mikor megláttam valamennyi csomagot a fa alatt.

Lassan tértek vissza az előző este emlékei; az ajándékok képe, a feldíszített fa, amit magammal hoztam. Minél többet töprengtem, annál hihetetlenebbnek tűnt ez az egész. Köszönetet akartam mondani annak, aki meglepett ezzel a kis kedvességgel, fel akartam keresni bármi áron az illetőt… Mégis, minél erősebb lett az elhatározás bennem, annál nagyobb erővel hatalmasodott el rajtam a fáradtság, így különféle ígéretekkel – amiket talán ébredés után el is felejtek majd – nyomott el az álom a különös derengésben.

Sukola Eszter novellája

A Mikulás egy frankó vénember. Csupa fenyőillatú titok és édességtől ragacsos mosoly övezi az érkezését. Fülsiketítő csengőszóval parádézik be az óvodába, és ilyenkor énekelni kell. „Jöjj el, éljen a tél! Tőled senki se fél.” Ezt cáfolnám.

Miklós püspökkel finoman fogalmazva sem volt felhőtlen a viszonyom. Én igazán nem tehetek róla, ő kezdte. Már emberemlékezetem óta elvetette a sulykot.

Persze, lehet a nagy bizalmaskodás volt az oka, amivel emlegettem. Tudniillik, anyukám kétéves koromban teljesen elhitette velem, hogy ez a piros gúnyás szerzet a legnagyszerűbb bácsi kerek e földön, én pedig nem is restelltem ezt hangsúlyozni, amikor egy kotnyeles rokon a szerelmi életemről érdeklődött.

Anya mondta nekem, hogy a Mikulásnak se nincs felesége, úgyhogy elvehetem férjül!

Bevallom, ez elhamarkodott kijelentés volt. Mégsem kellett volna ajtóstól berontania a házba, és a frászt hoznia az ember lányára. Élénken él emlékezetemben az az este. Épp almát majszoltam és karácsonyi dalok lengték be a szobát, amikor felhangzott a csilingeléssel vegyes kopogás. Lélekszakadva rohantam az ajtóhoz, hogy aztán a következő pillanatban még az alma is kiessen a számból. Egy piros hegyomlás állt előttem borzas szakállal, az oldalán egy fekete pokolfajzattal.

A látványtól rögtön elakadt a hangom, sőt, még a lábaim is felmondták a szolgálatot. Kínos egy találkozás volt. Csak akkor tanultam meg ismét járni és beszélni, amikor már az utca végéről hallottam a csengőszó távolodó moraját. Csoda hát, hogy nem szívleltem meg annyira Miklós bácsit?

A kövér csomaggal ugyan valamelyest kiengesztelt, amiből válogatott finomságok és játékok kerültek elő, az aranyporral meghintett virgácsot viszont igazán baljós ómennek tartottam.

A következő évben már óvodásként vártam vissza az öreget. Nem tudtam hányadán állunk, így semmiképp sem szerettem volna telhetetlennek tűnni.

Egy zacskó csibelábat hozzon nekem a Mikulás. Kérhetek mellé sült vért is? – diktáltam izgatottan anyukámnak.

Persze, ki kellett ábrándulnom: a Mikulás nem hoz ilyesmiket. Sebaj, majd megkérem nagymamát. Ekkor viszont szörnyű gondolat ötlött az eszembe.

– Tavaly virgácsot is hozott a Mikulás. Most rosszabb voltam, lehet, hogy döglött csibét hoz nekem?!

Szerencsére ez nem így történt. Az óvoda teavaj illatú folyosóján a krampuszok sem tűntek már olyan vérszomjasnak, amikor pedig Mikulás bácsi mesét mondott nekünk, minden ellenérzésem elszállt vele szemben. Hozzátette, hogy bár idén nagyon jó gyerekek voltunk, az ő manói bizony mindig a közelben vannak és minden rosszaságot kiszagolnak.

Ugye, ez csak kitaláció? – kérdeztem gyanakodva a szüleimet.

Én sem most jöttem ám le a falvédőről, hát nincs jobb dolguk azoknak a manóknak egész évben? Nagy zsivány lenne az öreg, ha tényleg erre vetemedne. Márpedig én kötve hiszem ezt a dajkamesét.

Nagy hiba volt. Végzetes hiba. Szidott már le Mikulás? Hát engem igen.

Négyévesen épp a jól megérdemelt csomagomat készültem tőle átvenni, amikor hirtelen összeszaladt két ősz szemöldöke a huncutul mosolygó arcán.

Na, fogod még lekapdosni és elhajítani a gyerekek fejéről a sapkát, Eszterke?

Szóhoz sem jutottam ettől az árulástól. Melyik manó köpött be? Igazán hozzátehette volna, hogy csak a csapat érdekében tettem. A csúszdás mászóka ugyanis azoké lesz, akik elsőként érnek oda, úgy pedig elég nehéz versenybe szállni, miközben a sapkájukat keresik a bozótban.

Látszólag ez a Mikulást nem hatotta meg, ahogy az óvónénit sem, aki most úri módon mulatott a helyzeten. Talán a manóknak is ő árulkodott, a jövőben rajta kéne tartanom a szemem.

A leckét azért megjegyeztem, megpróbáltam összekapni magam, és csak itt-ott kihúzni a gyufát, hogy a Mikulásnak jövőre egy görbe szava ne lehessen.

Nem is volt. Egy csillogó szemű, illemtudó nagylány állt előtte, akit mintha kicseréltek volna. Ez az Eszterke már nem dobált sapkákat és nem rúgta bokán a nagyfiúkat. A kicsiket sem biztatta többé, hogy simogassák meg a csalánt az udvaron, hiszen példát kellett mutatnia.

Egy nagy, édes kihívás várt rám az újévben, a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.

Anyu ölébe már alig fértem el, amikor pedig mégis belekuporodtam, két pici lábacska rúgását éreztem a hátamon. Nagytestvér leszek! Egy hónap múlva már a kezemben tarthatom a rugdosó tökmagot, és mindenre megtanítom, amit csak tudok. Nagyot néz majd a Mikulás, ha meglátja!

Luca napján játszóházba mentünk. Anyukám azt mondta, ez a fény ünnepe, mert innentől kezdve minden nap egy édespicit tovább lesz világos. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen lassan az egész falu színes fényekbe öltözött. Az óvoda ablakaira jégvirágot csókoltak a hóangyalok, a templomban pedig Betlehemet állítottak egy kisfiúnak, akinek már nagyon várták az érkezését.

Pogácsát is sütöttünk a játszóházban, aminek a közepébe el kellett rejteni egy papírra felírt fiúnevet. Elmeséltem a mamának, hogy amelyiket kihúzzuk, az lesz majd a férjünk neve.

Na, és te milyen nevet rejtettél a pogácsába? – kérdezte.

Három pogácsába is tettem papírt. Az elsőbe Tamás, mert így hívják az apát. A másodikba Gyula, mert így hívják a papát. A harmadikba pedig Péter, így fogják hívni a kistestvéremet, de azt nem árulom el, hogy fiú lesz-e vagy lány!