Iskolakezdés, az ünnepek utáni első munkanap, Valentin-nap… A legutáltabb napok listáján bizonyosan ezek kerülnének a dobogós helyekre. Igazából egyik sem különbözik sokban az év másik 364 napjától, csupán az a probléma velük, hogy olyan dolgokat képviselnek, amik heves reakciókat idéznek elő. A gyerekek nem szeretnek iskolába járni, a felnőttek nem szeretnek munkába járni, a Valentin-napot senki sem szereti, mert aki mégis, azt nem vesszük komolyan. Hamarosan elérkezik újra ez a kontroverzális ünnep, aminek szerintem nem is kéne ennyire megbotránkoztatónak lennie, hiszen a saját napunk alakulását mi befolyásoljuk, nem pedig a rózsaszín dekoráció az üzletekben, vagy a szívecske alakú bonbon.
Megannyi más szemszögből lehetne megközelíteni ezt az ünnepet, akár a zene segítségével is. A tőlem megszokott formátumon keresztül ezúttal a Valentin-nap különböző árnyalatait szeretném bemutatni.
Nancy Sinatra és Lee Hazlewood – Nancy & Lee (1968)
A Nancy & Lee egy remek példa arra, hogy ellentétes nemű egyének között igenis létezhet plátói kapcsolat. A két énekes pusztán Nancy Sinatra karrierjének megmentése érdekében kezdett el együtt dolgozni. Hazlewood eleinte Sinatra dalszövegírója volt, majd később duetteket is énekeltek együtt. Ez a folyamat vezetett az album megszületéséhez. Bár mindkét énekesnél fellelhetőek voltak a country jegyei, Hazlewood akkor már a pszichedelikus zene irányába mozdult el, Sinatra pedig inkább a popzenéhez hasonló hangzást képviselt. Az elsőre összeegyeztethetetlennek tűnő műfajok keveredésének végül egy tökéletesen harmonizáló, kiegyensúlyozott lemez lett az eredménye. Az albumot átjárja a játékosság és a könnyedség, mégis, a két hang összefonódásakor, vagy éppen a hangszeres részeknél a hallgatóra telepszik egyfajta súlyosság. Hallgatásakor mintha egy füstös, filmbéli western stílusú kocsmában lennénk, vagy a tábortűz körül ülnénk. A dalok úgy hatnak ránk, mint a füst az előbb említett jelenetek szereplőire: kellemesen elbódítanak, ám az érzékeink továbbra is élesek maradnak. Ezt a hatást Hazlewood a pszichedelikus zene segítségével volt képes elérni. A cowboyvilág és a hatvanas évek hippi mozgalmának szerelemgyereke ez az album, két olyan embertől, akik sosem voltak szerelmesek egymásba, viszont a zene és az alkotás iránti szeretetük kihozta belőlük a legjobbat. Nem kell szerelmesnek lennünk ahhoz, hogy átérezzük ezt a zenei szimbiózist, de persze az sem baj, ha egy szívünknek kedves egyénnel énekeljük közösen például a Summer Wine című dalt.
Molly Nilsson – History (2011)
A synth-pop stílusban alkotó Molly Nilsson negyedik stúdióalbumán az emberi kapcsolatok bonyolultságán van a hangsúly. Fiatal korában a punk zenéből merített ihletet, melynek filozófiája máig fellelhető a munkásságában. Az énekesnő a hétköznapok legegyszerűbb mozzanataiban véli felfedezni azokat az összetett érzelmeket, amik megalapozzák a másik emberrel való kapcsolatunkat. A szövegek arra késztetnek, hogy mi is elgondolkodjunk a saját életünkben lévő viszonyokról, s választ találjunk arra, hol helyezkedünk el mi magunk a kötelékek hálójában, hiszen az önmagunkhoz fűződő érzelmeink ugyanúgy felelősek minden más emberrel kialakított kapcsolatunk működéséért is. A dalszövegekben találunk némi cinizmust, és a szeretet kifejezésére Nilsson sokszor groteszk képeket alkalmaz, amelyek beleillenek az általa festett világképbe. Az album témája és kifejezésmódja hasonlít Sally Rooney és Ottessa Moshfegh regényeihez: egy fiatal nő szemén keresztül elmélkedünk arról, milyen nehézségeink vannak a mai korban a kapcsolatok fenntartásával kapcsolatban. Bár a téma súlyosnak hat, az album hangzása mégis reménnyel teli, és bizodalommal tölti el a hallgatót. A ritmusos dalok cselekvésre ösztönöznek, hangsúlyozva, hogy rajtunk áll, mit teszünk meg a fejlődés érdekében.
Buck-Tick – Darker Than Darkness: Style 93 (1993)
Aki animerajongó volt a 2000-es években, annak valószínűleg nem ismeretlen a Buck-Tick, ugyanis a főként gothic és industrial rock stílusban alkotó banda több dalát használták különböző animék főcímdalaként, például a Shiki és a Trinity Blood esetében. A Darker Than Darkness egy tökéletes összefoglalója a zenekar munkásságának. Megtestesíti mindazt a szenvedélyt és tabuk nélküli kifejezésmódot, ami a Buck-Tickre jellemző. A dalok szövegvilága előszeretettel merít a gótikus irodalomból, tele vannak rejtelemmel és szenvedéllyel. Még ha nem is beszélünk japánul, akkor is érezzük a dalokban jelenlévő erotikát. A zenekar így mutatott görbe tükröt a nyolcvanas és kilencvenes évek japán társadalmának: a tömegeket megbotránkoztatta, mennyire nyíltan beszélt a Buck-Tick a szexualitásról, holott a konzervatív média által gyakran magasztalt régi japán irodalmi művek szintén ugyanilyen nyíltsággal írtak róla. Az albumon ennek köszönhetően érződik egyfajta lázadás, azonban ez korántsem öncélú. A Darker Than Darkness megmutatja, hogy a bennünk élő vágyak ugyanúgy fontos részét képezik az életünknek, mint bármi más. Úgy tud líraian mesélni ezekről a dolgokról, hogy közben nem misztifikálja túl őket. Megtalálhatóak itt is a szomorúbb hangvételű, elmúlt szerelemről szóló dalok, viszont sok más szomorú dallal ellentétben ezek nem lassúak, hanem ritmusosak, szinte táncolni lehet rájuk. Az első akkordoktól kezdve finoman felépített számok klimaxa az energikus, elnyújtott gitárszólókban teljesedik ki. Atsushi Sakurai hangszíne helyzettől függően hol megbabonázóan búgós, hol suhancosan pimasz, ez a játékosság pedig még élethűbbé teszi a dalokban elénekelt történetet. Ennek a lemeznek sikerült az, ami a legtöbb Valentin-napi blockbusternek szánt filmnek nem: egyszerre misztikus és realista, izgató, de nem ízléstelen, és a bevált sémák használata ellenére is egyedi.
The Rasmus – Black Roses (2008)
A finn alternatívrock-formáció klasszikusnak számít a gótikus stílust kedvelők körében. Dalaikra jellemző a melankólia és az érzelmes előadásmód. A szerelmes dalok bevett metaforáiba „darkos” csavarokkal lehelnek új életet. Aki felnőve vonzódott a különös, komor dolgokhoz, könnyen azonosul az album hangulatával. A lemezthallgatni olyan érzés, mintha egy olyan emberrel beszélgetnénk, aki megérti, hogyan látjuk a világot, és szintén nyitott arra, hogy a dolgok sötét oldalában is megtalálja a szépséget. Akár a címadó fekete rózsa, az elmúlás vagy az elszakadás, mind-mind olyan motívum, ami elsőre nem tűnik pozitív hangvételűnek, de mégis vannak, akik ezekben találják meg a megnyugvást és a boldogságot. A rózsaszín fellegekben egy kis, ködös sziget, ahol a borús érzelmeken keresztül jutunk el az örömteli állapotba. A Black Roses egy igazi goth lemez, a szubkultúra minden szimbóluma és kifejezéseszköze megtalálható rajta. Aki már gyerekkora óta tagja ennek a közösségnek, annak jóleső nosztalgia lesz, felidézi, milyen volt gyerekként csak feketében járni és Lovecraftot olvasni, aki pedig csak most ismerkedik vele, annak egy könnyen emészthető belépő.
To/Die/For – All Eternity (1999)
Nincs zeneajánló tőlem gothic metál zenekar nélkül, úgyhogy ezúttal egy finn banda debütáló albumát mutatom be. Témájában hasonlít a fent említett The Rasmus-albumhoz, azonban míg az mélabús elemekkel dolgozik, addig az All Eternity a szeretet kegyetlen oldalát mutatja be. A hangos dob és az éles, csengőhez hasonló zajok baljósan hatnak, éreztetve, hogy nem garantált a boldog végkimenetel. A dalok hallgatása közben mintha indák tekerednének ránk: lerántanak a földre, testünkre fonódnak, a szemünket azonban szabadon hagyják, így láttatva a tragédiát, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egy durva emlékeztető a szeretet pusztító aspektusára, hiszen legyen akármilyen nemes érzelem, a szeretet sem mentes a sötét oldaltól. Az énekes, Jape Perätalo hangja vaskos és fátyolos, ezzel megteremtve a baljós, feszült atmoszférát, mely az egész lemezre jellemző.
Ezúttal is készítettem egy lejátszási listát, melyen az általam ajánlott albumokból hallhattok egy kis ízelítőt. Bízom benne, hogy mindenki talál rajta kedvére valót, akár párban,akár egyedül hallgatva, mert bizony mindkét módon jó tud lenni a Valentin-nap.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022