A tél megannyi arca – téli zeneajánló

Beköszöntött a december. A pumpkin spice hódoltsága leáldozott, helyét átvette a borsmenta és a mézeskalács, a karácsonyi vásárok kezdetével pedig a beadandók és dolgozatok is felbukkantak – előbbi a pénztárcánkat, utóbbi az idegrendszerünket viseli meg. A járdát lehullott falevelek helyett egy ideális világban most a hó takarná be, a december ötödike pedig Mikulás napja lenne, nem pedig a szemináriumi munkák leadásának határideje.

Mióta egyetemre járok, máshogy élem meg a telet. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy régen ez volt a kedvenc évszakom. Mentségemre legyen mondva, hogy tényleg nehéz egy halom jegyzet között kialvatlanul ülve kiélvezni a tél szépségeit, de azért mégis megér egy próbát. Az őszi időszakhoz hasonlóan most is a zenén keresztül szeretnék egy kis útmutatást adni, hogyan találjunk egy kis örömöt az elkövetkező három hónapban. Ígérem, szigorúan Mariah Carey-mentes lesz ez a cikk.

Nox Arcana – Winter's Knight (2005)

Kezdésként egy neoklasszikus dark wave albumot szeretnék ajánlani, ami számomra megtestesíti mindazt, ami bennem az évek során megfogalmazódott az adventi időszakkal kapcsolatban. A december teljes egészben a karácsonyé, ilyenkor minden akörül forog. Mindent meleg fények világítanak meg, a meghitt hangulatban a boldogság pedig nem szabadon választható, hanem egyenesen kötelező. Az ilyenkor unalomig játszott slágerek minden második szava a szeretet, s a szöveg többi része is csak azt taglalja, mennyire jó minden karácsonykor. A Winter's Knight viszont egy teljesen másfajta karácsonyt tár elénk. Hallgatása közben mintha a téli sötétben bolyonganánk, ám fejünk felett fényfüzérek helyett katedrálisok és templomok tornyai ágaskodnának. A szél süvítése ott zúg a fülünkben, ahogy egyedül nézünk szembe a monumentális épületekkel. Az album legtöbb számában nincs ének, csupán a hangszereket halljuk, s amelyik számban helyet kap az emberi hang, ott is mintha egy templomi kórust hallanánk, ahol az egyének hangja összemosódik egy, már-már emberfeletti szólammá. Ezek a kreatív döntések építik fel azt a narratívát, miszerint a karácsony egy nálunk sokkal nagyobb dologról szól. A Nox Arcana zenéje által festett tél komor és sötét, ám nem reményvesztett. A hangszerek szinte már magasztos sírása a halandóságunkra emlékeztet, de közben megnyugtató vigaszt is nyújt, hiszen ez a törékeny lét tesz minket képessé arra, hogy átéljük az ünnepek mindegyik oldalát: az örömtelit és a fájdalmasat egyaránt.

Tristania – Widow's Weeds (1998)

Ha eljönnek az első mínuszos éjszakák, nálam előkerülnek a gothic metál zenekarok, többek között a Tristania. A debütáló albumuk egy érzékletesen megkomponált elégia a télhez. A női énekes, Vibeke Stene szopránja olyan, mint a hideg, ami kellemesen megcsípi az ember arcát, a csupasz ágakat elegánsan fedő, vakítóan fehér hó, míg Morten Veland durva vokálja a csontig hatoló fagy, az erő, ami alatt a jég megtörik, és amivel a pusztító hóvihar végigsöpör. E két ellentétes pólus egymásba szövődése képezi az album harmóniáját: az izgalmasan sejtelmes és a rémisztő ismeretlen találkozása közrefogva a csilingelő dobbal és a súlyos riffekkel. Az együttes zenéje hűen tükrözi a tél kétarcú mivoltát: egyszerre tartogat magában megannyi szépséget, mint megannyi kegyetlenséget. Az egyik nem létezhet a másik nélkül, hiszen akkor a rend is felborulna. Szövegeiben a Widow's Weeds a szerelem árnyoldalát dolgozza fel. Az egész albumot átitatja a bánat, mégsem egy elcsépelt sírós alkotás. Fontos téma a szomorúságban és fájdalomban lakozó erő, és a melankólia különös szépsége. Az a nyers erő testesül meg itt, amivel a látszólag legyengült természet rendelkezik a tél alatt. A Widow's Weeds az ablak üvegén kirajzolódott jégvirág: aprólékos mintája elkápráztat, ám megjelenése emlékeztet a kint uralkodó fagyra.

My Chemical Romance – The Black Parade (2006)

Van úgy, hogy egyszerűen nem tudjuk értékelni a sok jót és szépet, ami körülvesz. Nehéz hálásnak lenni például akkor, amikor az ember megbukik egy vizsgán, amelyre napokat készült. Persze nem dől össze ettől a világ, és vannak nagyobb gondok is, de ettől még a frusztráció nem múlik el. Néha ezeket az érzéseinket is meg kell élnünk, akármilyen gyerekesnek is tűnhetünk. Elvégre ha eltemetjük magunkban, csak rosszabb lesz. Itt jönnek képbe az emo rock/alternatív rock koronázatlan királya, a My Chemical Romance. Biztosan nagyon sok másik ember kamaszkorának is szerves részét képezte ez a formáció, hiszen ki más tudja olyan effektíven zenébe önteni egy frusztrált kamasz összes érzését, mint ők? Amikor maga alá temet a sok jegyzet, tankönyv, nem láttam már napfényt egy hete, vagy amúgy is csak simán rossz kedvem van, az MCR zenéje egy biztonságos menedék, ahol nyugodtan kitombolhatom minden gondom, bajom. A The Black Parade egy konceptalbum és rockopera is egyben, összefüggő történettel, tehát bőven tartalmaz drámai túlzásokat, de pont ez a bája. Az egész olyan, mint amikor a két szemeszter között végre újra találkoznak a barátok, és mindenki jól kibeszéli, ami a lelkét nyomja. Átjárja egy sajátos melegség és nosztalgia, mint amikor az ember forralt bort iszik.

HIM – Razorblade Romance (1999)

A télnek van egyfajta giccses bája. Bármennyire is tiltakoztam eddig a giccses karácsonyi nóták ellen, én sem vagyok teljesen immunis a szívbe markoló, érzelmes szövegekre. A finn gothic rock műfajú HIM minden alkalommal levesz a lábamról, és őszintén szólva nem is bánom. A tél egy érzelmi hullámvasút, minden évben tele van nagy örvendezésekkel és hatalmas pofonokkal, s ezt az emóciócunamit aligha lehet fapofával tűrni. A Razorblade Romance pont annyira giccses, amennyit még nem szégyell az ember, de van annyira szomorkás hangulatú, hogy bátran rámondhatjuk, nem a mainstream érzelgős zenék közé tartozik. Az album hallgatása közben eszünkbe jut, milyen jó, hogy van hova és kihez hazamennünk, mennyire sokat jelent, mikor a lakótársunk nemcsak magának, de nekünk is készít teát, és csak úgy alapjáraton milyen kiváltságos dolog, hogy van kire gondolni, mikor ezeket a dalokat hallgatjuk. A Valentin-nap is a téli időszakba esik, és függetlenül attól, kinek mi a véleménye erről az ünnepről, ez az album a tökéletes betétdal bármilyen Valentin-napi programhoz. Ville Valo hangja olyan függőséget okoz, mint a szívecske alakú Milka csokis bonbon: egy dal nem lesz elég, mindig többet és többet fog akarni a hallgató.

Sabaton – Christmas Truce (2021)

Az előbbiekhez képest ez egy kicsit kilóg a sorból, ugyanis nem egy egész albumot ajánlok most, hanem egy single-t. A Christmas Truce ugyan később megjelent a banda 2022-es, The War to End All Wars című albumán, de úgy érzem, ez a dal egyedül is megállja a helyét a listán. Aki ismeri a Sabatont, az tudja, hogy szövegeik mind a történelemből ihletődnek, dalaik háborúkról, híres és kevésbé híres történelmi alakokról szólnak. Nincs ez másképp a Christmas Truce esetében sem: a dal azt az eseményt örökíti meg, mikor az első világháborúban 1914 karácsonyán a nyugati fronton az angol és német katonák az ünnep idejére tűzszünetet kötöttek, közösen eltemették halottjaikat, majd együtt fociztak és karácsonyi dalokat énekeltek. A dal nagyon jól feldolgozza az ambivalens érzéseket, amik körül lengik a témát. Az ember nem jó szájízzel hallgatná karácsonykor, mert mégiscsak a háborúról szól, másrészt több köze van a karácsonyhoz, mint a kommersz ünnepi zenéknek. Egyszerre mutatja meg, mennyire nem magától értetődő, hogy karácsonykor csak szeretet és béke van, másrészt mégis azt meséli el, hogy a két ellenséges oldalnak szüksége volt arra, hogy tiszteletben tartsa az ünnep szentségét. Nem azt mondom, hogy huszonnegyedikén ez szóljon a fa mellől, de két boldog dal között érdemes rá időt és pár gondolatot szánni.

A felsorolt albumokból összeállítottam egy lejátszási listát Spotify-on, hátha így még könnyebb lesz a télre hangolódni. Jó szórakozást!