2008. február 14. Egy újabb Valentin nap. Pontosabban életem 21. Szent Bálint napja. Az a nap, amit mindennél jobban utálok. Az a nap, melyen legszívesebben kifutnék a világból. Csupa rózsaszín, csöpögős, cukormázas nap, amit valami idióta a szerelmesek világnapjának kiáltott ki. Egy hatalmas seggarc lehetett. Az év ezen napján minden pinkbe borul. Szerelmesek milliói lepik meg egymást kisebb nagyobb semmiségekkel, apró-cseprő meglepetésekkel. Itt egy csoki, amott egy rózsacsokor, az én szívem azonban üresen csendül.
Alejandro Fernando González. Te tetted ezt velem. Hamisan csengő szavaid hallatán egykor megdobbant szívem. Minden ígéreted szép szerelmi vallomásként igézett meg. Éjfekete szempárodba pillantván megszűnt körülöttem a világ. Csakis te léteztél számomra. Hiába legyeskedtek személyem körül a falu díjnyertes latin bikái, egy pillantásomat sem méltóztattam rájuk áldozni. Miattad tűztem friss liliomot mogyoróbarna fürtjeim közé minden egyes találkozásunk alkalmával. A tűzpiros ajkak voltak a zsánereid, így hát a legmárkásabb rúzst szereztem be a feketepiacról, hogy imponáljak neked. Fél fizetésem elherdáltam rá, de biztos voltam benne, hogy megéri a sok fáradozás. Sajnos tía Juaníta nem fizetett sokat a takarításért, de ebben a faluban sajnos nem termett jól fizető állás a fiatal lányok számára. Éppen ezért vállalt sok lány állást a városban, ami szemmel láthatólag jobban jövedelmezett, de mindenki tudta a faluban, miféle munka is ez. Hát kellett az egy fiatal señoritának, hogy a falu a szájára vegye? Egyáltalán nem hiányzott az életemből a végeláthatatlan botrányok sorozata, így hát a kevesebb, de biztosabb megélhetés vált számomra a legmegfelelőbbé.
A Yucatán-félszigeten a kedvező időjárási feltételek mellett dübörgött a mexikói mezőgazdaság. A trópusi klíma kedvezett a kukorica nagy mennyiségben való termesztésének. A termőföldek az egyes régre nyúló tradíciókkal rendelkező földesurak és azok famíliái között vannak felosztva. Hát egy ilyen vagyonos ember fia Alejandro is. A González dinasztia örököse, a családi vagyon jogos birtoklója. Már a felmenőinkből kiindulva tudnom kellett volna, hogy a köztünk kialakulóban lévő perzselő szerelem nem lehet örökéletű. A családom, a Velázquez família sosem tartozott a falu előkelőségei közé. Már az őseim is a González földeken dolgoztak napszámosokként, ahogy évtizedekkel később az én papám és bátyám, Juan Pablo is. Anyám a családi hacienda takarításában, és a ház körüli teendőkben segített ki, míg én abuela González otthonát szépítettem. Így ismerkedtem meg az én Alejandrómmal, aki már fiatal korunkban is hatalmas varázserővel, szexepíllel bírt. Az iskolában minden latina szíve érte dobbant, ő mégis engem választott. Az én hátizsákom cipelte a hazafelé vezető úton, a mi házunk vázái voltak tele a frissen nyírt liliomokkal, ami a kedvenc virágunknak számított. Az én fülembe suttogta, te quiero mi amor. A románcnak mégis vége szakadt. Április 14. délutánján beállított a házunkba, hogy randevúzni vigyen engem. Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. Biztos voltam benne, hogy egy felejthetetlen estének, s egy szenvedélyes, vad éjszakának nézünk elébe. Felöltöttem az új, meggypiros, vállaimat szabadon hagyó, combközépig érő ruhámat, amelyet az unokanővéremtől, Danielatól kaptam karácsonyra. A hajamat laza kontyba kötöttem, s ajkaimra a jól megszokott piros rúzs került, amit Alejandro annyira szeretett rajtam látni. Öltözékemet a piros magassarkú szandálommal koronáztam meg, amelyet még a városban vettem egy nyárvégi leárazás keretein belül. Bepattanva Alejandro amerikai márkájú Jeep – jébe megcsapott a trópusi meleg ellenálhatatlan áramlata. A szellő belekapott az arcomat keretező tincsekbe. A rádióban Shakira Don’t bother című dala üvöltött a rádióból, amelynek szövegét kívülről fújtam. Önfeledten dalolva feledkeztem bele a boldogság és szabadság fényűző egyvelegébe. Boldog voltam, hihetetlenül boldog. Akkor még egyáltalán nem sejtettem, hogy az éjszaka egész máshogy alakul majd, mint azt gondolatban elképzeltem. Alejandro házához hamar oda is érkeztünk. Illedelmesen kinyitotta nekem drága kocsijának az ajtaját, majd a ház felé vettük az irányt. Már elég sokszor megfordultam errefelé, így tudtam a járást. Gondoltam Alejandro finom vacsorával vár engem, viszont ehelyett a tágas nappali felé terelt. Helyet foglaltam az óriási kanapén. Alejandro a mellettem lévő helyen telepedett le. Mi vida ‒ suttogtam Alejandro fülébe, mikor hosszasan átöleltem őt. Erős, izmoktól duzzadó karjai közre fogtak engem, és én a világ legszerencsésebb lányának éreztem magamat. Majd hirtelen a férfi, akit szerettem, megszakította az ölelést. Hitetlenkedve fogadtam tettét, majd, ami ezután következett, az örökre összetörte a szívem egy részét. Szakított velem. Közölte velem, hogy mindannak, ami köztünk van, vége. Teljes magyarázatot sosem adott tettére. Leforrázva ültem a kanapén, a teljes világom egy pillantás alatt romokba dőlt. Megalázva hagytam el a González villát. Teljesen összeomlottam. Könnyeim patakokban folytak végig arcomon, elkenve azt a bizonyos tűzpiros rúzst. Még rendes válaszokra sem méltatott. Az ezt követő napokban, mint az árnyék jártam takarítani tía Juanitához, aki mindig olyan kedves volt hozzám. Alejandróval szerencsére nem futottam össze, a szüleim szerint a González hacienda tíz méteres körzetébe se tette be a lábát. A napok irtózatos lassúsággal vánszorogtak előttem. Mire beköszöntött a mexikói nyár, a kedvem is kezdett visszatérni. Alejandróval azóta a bizonyos áprilisi nap óta még csak össze se futottam, nem mintha bántam volna. A nyár folyamán már Ximena oldalán látták őt Cancúnban, a mexikói elit luxusparadicsomában. A gazdag kígyó mégiscsak megszerezte mindazt, amire már egészen iskolás korunk óta vágyott. Elszerette tőlem Alejandrót. Ximena, a hírhedt földbirtokos Ramón Santos egyetlen leánya volt, akik a szomszéd falubéli földeket uralták. Vagyonuk egy pesóval sem volt kevesebb, mint a González családnak, éppen ezért is értették meg egymást annyira nagyszerűen. Ximena már az iskolában is divatosabbnál divatosabb ruhákba bújtatta tökéletesre tornázott testét. Ébenfekete haját elegáns copfba kötve hordta, míg mogyoróbarna szemei felsőbbrendűségről árulkodtak. Mindig is lenézte az olyan lányokat, mint én. A pénz hajtotta őt, a nagyravágyás maró karmai ragadták el őt már egészen fiatalon. Sosem félt kimutatni, mennyire vágyik Alejandro társaságára, de akkoriban a fiú figyelmének tárgyát még én élvezhettem. De sajnos mindez egy csapásra megváltozott.
A nyár során őrült spórolásba kezdtem, hogy minél hamarabb elköltözhessek ebből az átkozott faluból, Alejandro árnyékából. Még a pár szakadt harisnyám helyett sem vettem újat, annyira kuporgattam az összegyűjtött pénzemet. Városi terveket szőttem magamnak. A szívem továbbra is állandó fájdalomban tengette mindennapjait, de nem tehettem mást, el kellett viselnem a szürke hétköznapokat. Belefeledkeztem a munkába. Pillanatok alatt elillant mellettem a nyár, majd az ősz és a téli hónapok is. Ximena beköltözött Alejandro házába, amely egy újabb repedést okozott a szívemen, amely már így is megszámlálhatatlan darabokban hevert. Így köszöntött be ez a bizonyos Bálint-nap is, amelyet magányosan, a szobámba zárkózva töltöttem. Az ágyamban feküdve felrémlettek az utolsó együtt töltött szerelmesek napjának emlékei. A vidám est, s a forró éj képei özönlöttek elmémbe szüntelen. De többet nem gondolhattam rá. Tovább kellett lépnem, bármennyire húzott vissza a szívem. Már a városi albérlethez sem hiányzott sok, még pár hét és megvan a hiányzó pénzösszeg.
A tavasz beköszöntésével új fejezet nyitódott életem nagy könyvében. Összegyűlt a pénz másik fele is, és egy elég jól fizető irodai állást is sikerült találnom a helyi újgazdag señora cégében. Mocskosul hiányzott Alejandro, de tudtam a neve egyszer bizonyosan feledésbe merül. Ki kell őt űznöm szívem legmélyebb, legtitkosabb rejtekeiből, mert a hozzá fűződő szerelmem már a múlté. Boldognak kell lennem nélküle is. Március 26-án költöztem el a családi házunkból. Papá százéves autójába pakoltuk be az összecsomagolt dolgaimat, mikor a jól ismert Jeep lassított le a közelünkben. Felnéztem, s tekintetünk összekapcsolódott. Csak pár másodperc, mégis az igazi búcsú pillanata. Mikor már csak a porfelhő maradt utána, egy enyhe mosoly ült ki ajkaimra. Tudtam, ez az elengedés, a felejtés momentuma. Az utolsó doboz csomagtartóba való helyezése után a város felé vettük az irányt. Ahogy egyre jobban távolodtunk a falumtól, úgy tisztult ki a szívem s a gondolataim egyaránt.
Eszembe ötlött a minap egy női magazinban olvasott gondolat, miszerint a nők boldogságának kulcsa nem a férfiakhoz kötődik. Sokáig gondolkoztam ezen az egy mondaton, és rájöttem mekkora igazság lapul meg a háttérben. Kedves hölgyeim, señoritas a boldogságunkhoz egyáltalán nem szükséges Alejandro, sem Diego, de még Mateo se. Mi vagyunk a saját sorsunk kovácsai. Nem egy férfi fogja nekünk megmondani mikor legyünk boldogok, mikor legyünk dühösek, vagy éppen szerelmesek. Nem szólhat bele, mit és mikor csinálhatunk, mit szólhatunk vagy mit érezhetünk. Tudunk mi boldogok és elégedettek lenni nélkülük is. Boldogok vagyunk mi a mesebeli szőke herceg nélkül is. Ne hagyjátok, hogy befolyásoljanak titeket, vagy döntsenek helyettetek. Szépek vagyunk mi az ő bókjaik nélkül is. Értékesek vagyunk, okosak, erősek, bátrak, céltudatosok és képesek vagyunk bármire, amire ők is. Mi nők is lehetünk éppoly sikeresek, mint férfitársaink. Mi is lehetünk tudósok, politikusok, űrhajósok, minden, amit eltervezünk, csak hinni kell magunkban.
Kedves szingli olvasóink, nektek pedig azt kívánom, hogy ne csüggedjetek Valentin napon, amiért egyedül kell töltenetek a ’szerelmesek napját’. Ez is csak egy nap, aminek szerintem a világon semmi jelentősége sincs. Egy erőltetett ünnep, amelyen mindenki csak lefutja a kötelező köröket (a vörös rózsa és drága bonbonok vásárlása, na meg az esti szex). A legtöbb Instagram- és Facebook-poszt a leplezett boldogtalanságot, a boldogság utáni sóvárgást takarja. Nem minden valódi, hiába tűnik annak. Ezen a mondvacsinált napon ünnepeljétek saját magatokat! Szeressétek önmagatokat, és bízattok önmagatokban, mert ez a boldogság kulcsa.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022