A virágok nyelvén

Fóthi Virág Mercédesz

Fehér rózsa

Lágy szirmok közt láttam benned
Ódát zengő tiszta lelked.
Ritka bájod elvarázsol,
Ártatlanul ringatózol,
Nyugalmat hozol, szerelmet,
Titkon vágyott csend-életet.

Benyovszky Adél

Egy szál fehér ibolya

Idenzz mi kezdett nyilni – írta a Nagyi és csatolt egy meglehetősen elmosódott képet is. Hurrá, globális felmelegedés – pötyögte vissza Franciska.

Mikor kiskorában beteg volt és az ágyat nyomta, a nagymamája mindig A tizenkét hónapot mesélte neki, megnyugtató rituálé a végeláthatatlan influenzaszezonban. Hát, Maruskának sokkal könnyebb dolga lenne manapság, gond nélkül találna ibolyát a tél közepén. Viola odorata, ez is az eszébe jutott, valószínűleg a Búvár Zsebkönyvek lapozgatása közben jegyezhette meg még ki tudja hány évvel ezelőtt.

A vakító napsütéstől megfájdult a feje, vagy lehet, hogy azért, mert közel három órát töltött abban a levegőtlen, dohos helyiségben. Megállt a járda szélén, hogy letekerje a nyakából a vastag, halványlila gyapjúsálat. Ez korántsem volt egyszerű művelet, a vaskos lexikont a két combja között kellett egyensúlyoznia. Kezdte megbánni, hogy magával hozta, de nem akart üres kézzel elmenni.

Mint generációja olyan sok tagja, ő is lelkesen próbálkozott az analóg fényképezőgépekkel, egyszer majdnem sikerült átszoknia gombos telefonra, imádott képeslapokat kapni és küldeni, a lexikonban való keresésben viszont nem sok romantikát látott. Anikó nénit mégis meghagyta abban a hitben, hogy jól jön a suliba.

Igazából növénypréselésre tervezte használni. Ez a hobbija tartotta benne a lelket az utóbbi hónapokban, mikor lassan kezdett ráébredni a kegyetlen igazságra, hogy a virágok szeretete édeskevés a biológia szakhoz.

***

Hirtelen nem is vette észre, hogy Jakub ül a pultnál, valószínűleg azért, mert kivételesen nem a zöld prifkás pulcsija volt rajta, amit szinte vallásos meggyőződéssel hordott minden egyes évszakban.

Csodálkozott, hogy épp az egyetemi könyvtárban brigádozik, meg mert volna esküdni rá, hogy tíz percig sem bírja ki csendben. Valahányszor találkoztak a laborban, mindig beszélgetést próbált kezdeményezni vele.

– Ahoj – köszönt Franciska egyszerűen és átadta Jakubnak az invazív növényekről szóló könyvet, amiből a kölcsönzés ideje alatt egy betűt sem olvasott el. Ahogy a fiú kinyitotta, hogy beolvassa a vonalkódot, kihullott belőle egy szál fehér ibolya.

– To je pre mňa? – kérdezte hamiskás mosollyal.

Franciska idegesen felnevetett. Teljesen elfelejtette, hogy a jómúltkor, mielőtt még megszerezte volna azt a bizonyos lexikont, áttett pár préselt virágot ebbe a könyvbe. A Bibliába már nem fértek volna.

– Viragot a viragnak. To hovorila vždy moja babka. A že biela fialka znamená druhú šancu –elmélkedett Jakub nagy komolyan. – Že vraj raz, keď sa pohádali, dostala od dedka ten parfém s živými kvetmi, vieš? S fialkami.

Franciska bólintott. Anikó néninek is volt egy üveg belőle a fényesre polírozott ebédlőbútorán, egy rozsdás Medzinárodný deň žien 1979 feliratú kitűző és a férje fekete-fehér arcképe mellett. A folyadék már elpárolgott, csak a kifakult, összetöpörödött szirmok maradtak.

Egyre inkább úgy érezte, hogy az igaz szerelem csak a megszépült emlékekben létezik. A szülei kapcsolata, amit mindig is eszményített, egyik napról a másikra hullott darabokra. Az anyját aztán nem lehetett ajándékokkal megvesztegetni, és nem volt a második esélyek híve. Ő ellenben mindig azoknak adott esélyt – elsőt, másodikat, sokadikat – akik azt a legkevésbé sem érdemelték meg. Az anyja legalábbis mindig ezt rótta fel neki.

Franciska arra eszmélt fel, hogy a Jakub egy elsárgult papírkát nyújt feléje. Egy régi olvasójegy volt az, az üresen maradt utolsó két sorban egy kicsit szerencsétlenül sikerült, de felismerhető ibolya kuporgott. Nagyjából olyan, amilyent az oviban tanultak rajzolni.

– Nie sú úplne ako ozajstné fialky, ale vonia rovnako dobre. Musel som ti proste darovať niečo naspäť.

Franciska akaratlanul is elmosolyodott, és érezte, hogy elpirul. Nem tudhatta még, hogy vajon egy újabb manipulatív, virágnyelven bájolgó softboyról van szó, vagy esetleg egy srácról, aki megérdemel egy új esélyt, mert nem felszínes, mint korábban hitte, hanem őszintén kedves. Aki tényleg szereti a régi könyvek és az ibolya illatát.

Azt mindenesetre tudta, hogy ha esetleg kapna tőle egy csokor igazi virágot, nem vágná hozzá, sőt, lehet, hogy meg is szárítaná, és eltenné ezzel a kétdimenziós hasonmásával együtt.

Herczog Rita

Erdeifenyő

Csak a „lombost” kerüljétek. ‒ visszhangzott fejükben a mama parancsa. Ennek ellenére a két pici kacagva vágott neki az erdőnek. Már javában tavaszodott. A poszméhek is egyre bátrabban fedezték fel a tavasz első hírnökeit. Minden ugyanolyan természetes és kimért volt, mint tavaly ilyenkor. Kivéve ezt a beazonosíthatatlan friss, zöldellő illatot, ami nem hagyta nyugodni a kislányokat. Követni kezdték, ő pedig vezette őket. Vezette egyre beljebb és beljebb addig, míg meg nem találták a forrását. Egy pici fenyőcserje.

– Ez határozottan egy erdeifenyő. – jelentette ki a zöld masnis.

– Nem, nem, nem és nem! Biológiaórán a tanítónéni kétségtelenül elmondta, hogy ez egy Pinus sylvestris. – förmedt rá a magenta masnis.

– Ugyan, dehogy! Így hogy jobban megnéztem, mamám ezt a növényt használja a szamárköhögésére. Ez egy borfenyő, és mama bort is készít belőle. – büszkélkedett tudásán a zöld masnis.

– Biztos, hogy nem! Méghogy, borfenyő... Az illata sem hasonlít a boréhoz. Én már csak tudom, hiszen apukám a bort parfümnek használta. Nézd milyen vörös, szerintem ez egy vörösfenyő. – emelte fel hangját a magenta masnis.

– A fenét, hiszen zöld! Talán színvak vagy?

A veszekedés köztük nem akart abbamaradni. A két nő időérzéke is elszállt messzi vidékekre, és mire észbe kaptak, már koromsötét volt, és a vitát sem tudták befejezni. Talán, majd egyszer az idő elrendezi köztük. De most a koros nénik lassan, de biztosan magára hagyták az elcsendesült poszméheket és a többi közül kimagasodó erdeifenyőt.

Keserű Borbála

Bíbor ibolya

A víz tetején megalvadt egy fehér fényréteg, felette egy magányos sirály kering a nagy kékség közepén. Apró testek vagyunk a nyár hangzavarában.

A kezedben olcsó magazin, valami személyiségtesztet csinálsz, abc-válaszos, magyarázod, az a lényege, hogy megmondja, milyen helyhez hasonlítasz leginkább. Neked az jött ki, hogy olyan vagy, mint az óceán. Összehajtod a lapokat és a hasadra fordulsz, meggyűrődik a fürdőruhád. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban. Meg tudnék fulladni tőled.

Falják a szúnyogok a nyári éjszakát. Rágyújtok, a fényeket nézem, a hamu pereg lefele a balkonról. Ilyenkor minden olyan, mint egy filmben. Most is egy olyan nyár lesz, mint az előző, mondom magamnak. Próbálok a mostban maradni, pedig a jelen mindig az elmúlásról szól. A hiány maga a jelenlét. Bizonyos dolgok jobban hiányoznak, mint hogy valaha is létezhettek volna.

Bent mindenhol a parfümöd illatát érzem, hiába lengenek a hosszú, fehér függönyök a nyitott feketeségbe. A fejemben a Mood Indigo szól napok óta. Halkan összeszedem a dohányzóasztalról az esti beszélgetés után ottmaradt poharakat. A nyaralás egy üveggömb. Ha túl közel megyek a széléhez, meglátom a saját arcom, furcsán, torzan.

Kezembe veszem az egyik poharat, a szélén még látszik a rúzsod nyoma. Végigfuttatom rajta az ujjam egyszer, kétszer, háromszor, majd benyomom a hideg csapvíz alá. A pohár nem tiltakozik, csak hagyja, hogy átmossa a víz.

A kádban, a víz alatt próbálkozom, hogy meddig bírom ki. Alulról furcsán hallom a lámpa búgását. Egy idő után elkezd fájni a mellkasom, olyankor adok még magamnak pár másodpercet. Arra gondolok, milyen érzés lenne, ha jó erősen behúznál nekem egyet gyomorszájra, aztán hagyom, hogy a fejem felemelkedjen levegőért.

Ez az egész mind könnyebb lenne, ha kényszerítenél. Ha azt mondanád, szeress, vagy elütöm a macskád. Ha lenne benned kegyetlenség. De a szemeid tiszták, és ezt mind én csinálom magammal.

Nézem, ahogy tépkeded a fűszálakat és katonás sorba rendezgeted őket a csíkos strandtörölközőn. Mindegyik épp átfed egy csíkot. Igazgatod a széleiket, hogy egy vonalba kerüljenek. Már-már kényszeres az egész. Azon gondolkodom, hogy mit jelent ez neked. Mi fog történni, ha minden a helyére kerül? Ha egy kilóg a sorból? Ha jön a szél és felkavarja az egészet?

Legszívesebben szétrugdosnám, csak hogy lássam a döbbenetet az arcodon. Hogy halljam, semmi baj, megbocsátok. Valami hatalmat fölötted. Helyette azt figyelem, hogyan hullik a hajad a nyakadra. Van egy anyajegy a nyakad közepén, ahol a két kulcscsont összeér, megremeg, amikor nyelsz.

A fülemben a Sinatra-lemez pörög megállíthatatlanul.

Rád gondolok és az összes emberre a világon, aki értett valaha valamit abból, ami én vagyok. Azokra a pislákoló kis fényekre a saját, távoli lakásaikban, saját, távoli bolygóikon, akik sohasem fognak igazán ismerni, de valami, ami belőlem származik, már ott motoszkál a fejükben. Csak mondd, hogy megértesz. Szerettelek, mielőtt megszülettél volna.

Így éljük napjaink, azúr egymásutániságban. Délutánig alszunk, a paplan redőit próbálom az emlékezetembe vésni, kint minden tompa és távoli.

Ahogy kilépsz a zuhanyból, a fehér törölközőből kibukik a vállad. Először ijedten nézel, majd halkan elmosolyodsz és eltűnsz.

Valami bennem végleg elreped. A vonásaid egymásba olvadnak, a gyomrom tompán ég. A kis virágrajzot nézem a polcon, a parfümöd dobozán. Az apró szirmok csak omlanak és omlanak.

Úgy érzem, az előttem álló élet gyönyörű lesz.

Megint a parton vagyunk, nevetsz, és a levegő hamarabb hagyja el az orrodat, mint a hang a torkod. Érzem, hogy jön, a becsapódás, hogy hamarosan földet érünk, és ez most fájni fog. C válasz, te olyan vagy, mint az óceán. Szeretnék lesüllyedni a legsötétebb mélybe, feladni a kontrollt és hagyni, hogy a hullámaid elsöpörjenek, betörjék a bordáimat es átmossák a legbelső lényemet. Nem tudom, mit jelentesz nekem. Azt hiszem, nem is akarok rájönni. Elég lenne az, ha örökre melletted létezhetnék, egy állandó, passzív tényező az életed halmazában, mint a háttérben az apró bogár a falon, az elhagyott hajszálak, a levegő.

Nem tudom, hogy mondjam ezt el neked, hogy van-e értelme erről beszélni. Az ibolyára gondolok a dobozon, hogy arról szól minden. Arról, meg a megértésről. Hogy körbe-körbe beszélek, csak hogy megtaláljak egy olyan szót, ami neked is ugyanezt jelenti. Ami ott van a háttérben, megrendíthetetlenül, azt mindketten már amúgy is tudjuk. Csak azért keresek rá szavakat, hogy közelebb kerülhessek hozzád. A részletek a lényeg, az ibolya, ami téged fog jelenteni már örökké, a tenger suttogása, a Sinatra-szám. Végtelen huzalok egymásra csavarodó spirálja. A színeid már örökre az enyémek.