Varázstükör

A feketepiacról rendeltem. Nem igazán hittem a horoszkópokban vagy különféle varázskacatokban, de végső kétségbeesésemben már nem tudtam máshoz fordulni. Válaszokat akartam. Vagy csak egy nyugtató szót. Egy ölelést.

Kisebb volt, mint amire számítottam. A doboza elfért az ölemben. Óvatosan vágtam fel a kartont, ügyelve a „Törékeny!” matricára. Elvégre nem egy törött tükörért adtam a kéthavi fizetésemet. Az amúgy is rossz szerencsét hoz. Vagy legalábbis azt mondják.

Ijedtemben majdnem elejtettem. Tényleg működött. Még amikor megrendeltem sem hittem volna, hogy valóban működne.

Arcomat ráncok szőtték át, mintha egy háborús övezet lett volna. A hajam kócos volt, ősz, fejem búbján már fogyatkozott. Az üresség rajta egy bőrszínű krátert alkotott. Oda dobhatták le a bombát.

− Hány éves vagy? – kérdeztem.

− Ötvenhárom – szólaltam meg a tükör túlsó felén.

− Szóval még élek akkor!

− Én igen. Rólad nem tudom. – Már nem hallottam a válaszát. Megkönnyebbült nevetés tört ki belőlem.

− Bocsánat, tegezhetlek? Nem tudom, mi ilyenkor az illem. – A másik én szó nélkül bólintott. Feldúltnak tűnt, dús szemöldökét enyhén összevonta, mintha feltartanám őt. – Remélem nem vagy elfoglalt, lenne néhány kérdésem. – Mielőtt még megszólalhatott volna, folytattam. – Mondd csak, mit csinálok rosszul? Miért nem jön össze nekem semmi, miért vagyok ekkora csődtömeg? Mi az, amit rosszul gondolok, amit rosszul értelmezhettem eddig? – Ő néma maradt. – Na?

− Nem mondhatom meg.

− Dehogynem. Azért vettelek! Na, ki vele. – Ő csak megrázta a fejét. – Annyi időt megspórolhatnál nekem, annyi fejfájást! – Tovább figyelt sötétbarna szemével. Az cseppet sem változott. – Jó, akkor más kérdés. Sikerült beutaznom a világot? Éneklik már a dalaim? Vagy éneklik még? Releváns vagy még egyáltalán? Vagy már retrónak számítasz? Gyerünk, mondj már valamit! – Szánakozva nézett vissza rám. Láttam, hogy már el is könyvelt. – Mindegy, ez lényegében nem is olyan fontos. Ha van melletted valaki, aki szeret, minden más másodlagos. Mondd csak, megtaláltad a nagy Ő-t? Hogy hívják? Csak a nevét szeretném tudni. Annyit elmondhatsz nyugodtan, nehogy aztán eltévesszük egymást véletlen. – Ő felnevetett. Hosszan. Mozdulatlanul vártam, míg mond valamit. De nem mondott, csak megrázta a fejét. – Nem? Mi nem? Nem találkoztatok még?

− Nem mondok semmit.

− Ne csináld ezt! Tudnom kell. Legalább annyit, hogy él-e még apa. És a barátaim? Ádám? Erik? Viktor? Jóban vagyunk még? Pislogj egyet ha igen, kettőt ha nem. – Ő, mint egy portré nézett üresen a szemembe. Eltelt egy perc csendben. Majd kettő. Három. Nem pislogott. – Viccelsz velem? Ez nem lehet. Jó, akkor hagyjunk engem. Még mindig olyan rossz minden? Amszterdam már eltűnt a tenger alatt? Vagy Velence? És a harmadik világháború? Megúsztad a besorozást? Vagy már atomfegyverekkel intézik? Még itt vagy, szóval akkora baj nem lehet – gondolkoztam hangosan. − Izraelben még tart a háború? Még mindig Putyin az elnök?

− Nem mondhatom meg.

− Miért? Miért nem mondhatsz meg semmit? Valaki fegyvert fog rád? Pislogj kétszer, ha kihallgatnak minket – suttogtam.

− Nem mondhatom meg, mert nekem se mondta el senki. Neked kell rájönnöd.

− Gyakorlatilag te meg én egy személy vagyunk, szóval… – Újból felnevetett. Ezúttal én is. – Nem aggódnék emiatt. Figyelj – kezdtem, megkomolyodva. Nyeltem egyet, mielőtt folytattam –, mondd, milyen napod volt ma?

− Hogy milyen napom volt? – kérdezett vissza, s ősz bajusza alá beszökött egy apró mosoly, mintha esőtől keresett volna menedéket. – Hol is kezdjem?

(Első megjelenés a Litera-Túra Művészeti Magazin Ifjú tehetség rovatában, 2024. november 18.)