Vajon mit szólnának ők?

– „Harminckét éves lettem én…” – dúdolom félhangosan a laptopom felett görnyedve.

Spotify-on szól a Kaláka valami véletlenszerűen elindított lejátszási listáról, amit még tavaly állítottam össze a szakdolgozatomhoz. Megzenésített versek. Persze, mi más. Már órák óta megy a lista, észrevétlenül szivárgott át a háttérzenéből valami szelíd megszállottságba. A csokis-málnás tejeskávém kihűlőben van. Már rég a munka végénél kellene járnom, de megint a bevezetést farigcsálom újra. Csak villog a kurzor a doksi közepén. Öt nap múlva leadás.

– „Az ám, Hazám!...” – sóhajaimmal küszködve nézek ki a fejemből. – Na, tessék összeszedni magad! – parancsolok rá saját magamra, – Különben téged is „eltanácsol az egyetem…”. – Na persze, ez hiányzik még nekem.

Századjára futom át a tartalomjegyzéket. Óratervek, feladatajánlások megzenésített versek irodalomórai alkalmazásához. Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Ady Endre… Megáll a kezem a billentyűzet felett.

– Vá-vá-vá-várjunk csak. József Attilát hol hagytam? –vontam hirtelen kétségbe minden eddigi leütött karakter létjogosultságát. Hisz nélküle, ugye, nem ér semmit a dolgozat.

– Az egyik villamosmegállóban láttam. – szólalt meg hirtelen egy hang a másik szobából.

– Hogy tessék? – néztem (volna) rá értetlen arckifejezéssel (,ha nem lett volna közöttünk egy ajtó).

– Ahamm, valami plakáton volt. „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz” vagy valami ilyesmi. Nagyon deep. Tele van a város most ezekkel.

– Hát aztán mégis mire fel? – tettem fel a költői kérdést, amire saját magam is tudnám a választ, ha megnéztem volna reggel a mai dátumot. – ÁPRILIS 11.! Hogy felejthettem el?

– Nyugi, nem dőlt össze a világ, még előtted az egész nap. Dobok fel instára egy verset, aztán mentem a városba. Jössz te is? – kérdi fél lábbal a folyosóról.

– Nem, ezt még ma be kell fejeznem. De köszi, hogy emlékeztettél.

Szóval április 11. van. A magyar költészet napja. József Attila születésnapja. Meg Márai Sándoré. Meg apukámé. Meg valószínűleg több százezer másik emberé is a Földön. Király. Milyen szerencse, hogy én meg saját magamat ítéltem szobafogságra egy csomó költő társaságában. Ma úgy néz ki, velük ünnepelem meg a magyar költészet apró rezdüléseit.

A kollégiumi szoba csendes. Valaki a szomszédban tányérokat pakol, a folyosón nyikordul egy ajtó, de minden tompán hallatszik. A konyhában valaki verset mond. Talán a srác a 801-esből. Nem tudom eldönteni, hogy épp próbál vagy csak csajozik, de mondja rendesen. „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…”. Elég jól nyomja. Nem hadar, nem affektál. Csak szépen, mintha tényleg számítana neki, mit hallanak mások.

Előkapom a telefonom, ráguglizok, mi van ma a városban. Nem tudom, mit várok ettől, úgysem lesz időm kimenni, csak kíváncsi vagyok. Színészek szavalnak a Móricz Zsigmond körtéren. Egy versvillamos álldogál a Deákon. A 4-es 6-oson meg Fodor Ákos-haikukat szúrnak be két villamosmegálló bemondása közé. Milliónyi program, koncert, slam poetry est. Tele van a város versekkel. De nem harsog, nem ünnepel túl, csak egyszerűen jelen van. Felbukkan a járdaszélen, átsuhan egy ajtón, csimpaszkodik a lámpaoszlop karcsú derekán.

Az online tér is tele van költészettel. Mintha ma mindenki egy kicsit műveltebb lenne. Az Instagram szinte csak idézetekből áll: kávé mellől, könyv széléről, tükrös szelfik alá, fölé, helyett. Van, amit már sokadszor láttam – Radnóti, Szabó T. Anna, egy-két Ady – de ez ma teljesen okés. A TikTokon pörögnek a versekbe csomagolt vallomások, megzenésített sorok, újraértelmezett klasszikusok. Ma minden magyar költő erősebben trendel, mint bármelyik influenszer.

De mégis. Vajon mit szólnának ehhez ők?

Balassi Bálint szerintem nevetne. Hangosan, örömmel. Ő sosem volt bonyolult: harcolt, szeretett, hitt – egész testével. Ha ma élne, ő lenne az első, aki kiszállna a villamosból. Nem azért, mert nem tetszene neki, hanem mert nem bírna egyhelyben ülni. Kard az oldalán, vállán lant, és már menne is, valószínűleg egy füstös romkocsma felé. Biztosan lenne zenekara, talán dobogón állna egy fesztiválon, és ordítaná, hogy „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje!”

Csokonai Vitéz Mihály a Károlyi-kert padján ülne, papírszálakat morzsolgatna, verset írna egy lányról, akit aznap látott a trolin. Ő örülne, hogy a poézis ilyen népszerű lett. Sőt: irigyelné is. Neki még könyörögni kellett, hogy komolyan vegyék. Ma meg koncertet kap egy rím, követőt egy jól sikerült metafora. De biztos, hogy el is szomorodna. Látná, mennyire kevés ember olvassa végig A reményhezt, mert túl hosszú, túl szép, túl csendes.

Ady Endre nagy léptekkel menne végig az Andrássyn, gallérját felhajtva, szivar füstjével feszítve szét a tavaszi virágillatot. Egyszerre utálná és élvezné, ami ma történik. A Lédával a bálban valami jazzes feldolgozásban – ezt imádná. De az Őrizem a szemed huszonhárom szavas Insta-idézetétől rosszul lenne. Mert ő a teljességet akarta. Minden szót. Minden sebet. És mégis, ha meglátna egy fiút, aki a Nyugatinál verset ír krétával a falra, csak ránézne. Nem szólna. Csak figyelne. Felhúzná a szemöldökét. Aztán elindulna tovább. „Egész jó.” – morogná. Aztán egy félmosollyal hozzátenné: „De azért a vér hiányzik.”

Kosztolányi Dezső egy kávézó ablakában ülne, mintha csak egy karcolathoz keresne jelenetet. Öltönyben, visszafogottan, zsebórával, sárga csokornyakkendővel. Espresso, egy szódás pohár víz. Kitenné az asztalra a telefonját (mert neki az is lenne). Figyelné az embereket, a kézmozdulatokat, a félrecsúszott sapkát, a verssorokat a villamos kapaszkodóján. Aztán leírná. Ő nem lenne harsány. De élvezné.

Pilinszky János egy félreeső padon ülne valahol a Tabánban. Hallaná a zajt, de nem menne bele. Nem vonzanák a programok. Őt egyetlen graffiti érdekelné a leomló falon: „szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott” – aláírva: J.P. Elmosolyodna. Nem akarna ünnepet. Csak azt, hogy az emberek maradjanak kicsit tovább egy-egy versnél. Hogy ne görgessenek el. Hogy engedjék, hogy fájjon, ha fájnia kell. Csendben.

Radnóti Miklós ott lenne mindenhol. Hallgatná a versvillamost. Nézné az iskolásokat, ahogy szavalnak. Hallaná, ahogy valaki a telefonjába mormolja a Tétova ódát. És szívná magába. Ő örülne. Mélyen, igazán. Mert ő a lírában látta a túlélést. Hogy most élet lett belőle – közösségi, városi, hangos – az valami olyan, amit talán soha nem mert remélni.

És József Attila? Ő... ő nemcsak nézné, hanem érezné ezt az egészet. Az elveszettséget, a megmutatkozás vágyát. Hogy minden egyes posztban van valami kicsi jajkiáltás. Azt hiszem, ő meghatódna, hogy ennyi ember idézi őt ma. Hogy ezer hangon szól vissza a világa, amit annyira fájdalmasan élt meg. Hogy ő, akit annyiszor nem értettek, most ezerféle nyelven beszél – képekben, zenében, előadásban, hangban. S mindemellett valószínűleg egyedül ülne a rakparton, nézné a Dunát, mint mindig. De talán egy fokkal kevésbé lenne egyedül. És érezné, hogy semmi nem volt hiába.

A Spotify-lista közben újraindult. Még mindig a laptopom előtt ülök, a kávém már jéghideg, a szakdolgozat pedig ezidő alatt sajnos nem írta meg magát. Elkalandoztam, és a gondolataim messze jártak. A városban. A villamoson. A kávézókban. A rakparton.

Ismét szól a Kaláka. A dallam visszatér, és vele együtt én is.

– „Harminckét éves lettem én…” – dúdolom újra, halkan, mintha még mindig csak véletlenül jutott volna eszembe. Aztán a sor végén, egy kicsit komolyabban, egy kicsit mosolyogva, mégiscsak felköszöntöm a szülinapost.

– Istenke éltessen tovább, Atikám.