Amikor megszólították, éppen porcelán faliórákon járt az esze. Az egyiken egy vadászjelenet, a másikon pedig egy sűrű rózsalugas ölelte körbe a múló perceket. Nagymamája gyűjtött ilyen csacskaságokat, hogy aztán az egész házukat betöltse az a jellegzetes tiktakolás, ami gyerekkori nyarak, horgolt függönyök és napfényben táncoló porszemek képét idézte fel Vince előtt.
– Fene a sok bóvlidba, Juci! – morogta ilyenkor nagyapja megjátszott rosszallással, de karácsonykor azért mégis egy új porcelánszobor vagy bojtos abrosz várta a fa alatt mamikát.
Kedvence a tulipános volt. Az a hímzett vászoncsoda, ami csak kivételes alkalmakkor került a családi asztalra.
Vince keserű mosolyra húzta a száját. Arra gondolt, akkor kellett volna megállítani az időt. A ketyegő órákat és nagyszülei élcelődését hallgatva nem érezte még, ahogy minden egyes kattanás egyre messzebbre viszi őt ettől a súlytalan tökéletességtől.
– Elnézést! – szól újra a sürgető hang – mennyiért adja ezt a vázát?
– Kétezeröt – riad fel emlékeiből, hogy farkasszemet nézzen egy kontyos asszonysággal.
– Kétezerért elviszem, úgyis csorba a teteje.
– A magáé. – egykedvűen nézi, ahogy a kardos menyecske győztes mosollyal pakolja el a friss szerzeményt.
A halom egyre apad a standján, ahogy a szeretett kacatok új gazdákra lelnek.
A díszes órák is útra keltek már idegen falakon hirdetni az elmúlást. Gondosan kiszedte belőlük az elemeket, hogy ne hallja többé az ismerős ketyegést.
A kajla fülű kutya ott csücsül még. Porcelán szemei együttérzően merednek Vincére. Talán vizslának indult hajdanán, de túlságosan kurta lábai és lekonyuló fülecskéi miatt csak Pupák névre keresztelték nagymamájával. Kényelmesen elfér egy gyermekkézben, most mégis mintha összehúzta volna magát, hogy meglapuljon a többi szobrocska árnyékában.
Együtt szemlélik a vevők díszes forgatagát, amint egymást váltva nézelődnek és alkudoznak az árusok portékái között. Vajon tudják, hogy emlékekre licitálnak? Hogy mennyi reményt, mennyi mesét, mennyi örömöt és fájdalmat, mennyi titkot őriznek ezek a tárgyak?
A piactér lassan elcsendesedik. Már csak egy fiatal hölgy válogat a virágos tányérkészlet darabjai közül, amikor hirtelen egy színpompás anyagot emel ki az egyik ládából.
Vincében azonnal megfagy a vér. Csak azt ne! A tulipános abroszt nem adja! El is feledkezett róla, hogy valahol még itt lapul, de most riadt felindultsággal fürkészi a nő minden mozdulatát, ahogy gyengéden széthajtja. Villásreggelik és ünnepi vacsorák illata tolakodik az emlékeibe. A füle megtelik koccintások, játékos civódások, összenevetések és tányércsörgés vidám zajával.
– Ez gyönyörű! Mondja, mennyibe kerül? – a hölgy hangja kegyetlenül visszarántja a jelenbe.
– Ez…? Várjon csak, most látom, hogy foltos a széle – esetlenül keresi rajta a pacát, ahol évekkel ezelőtt leöntötte meggylével. Gyatra próbálkozásnak bizonyul.
– Semmi gond, majd megpróbálom kiszedni belőle, egy kis ecet és szappan csodákra képes – villant a nő egy biztató mosolyt Vincére.
– Igen, de…nem lehet. Nagyon kényes darab, nem is tudom hogyan keveredett ide. Sajnálom, ez nem eladó! – Na ezt jól megcsinálta, most biztosan egy bunkó fráternek tűnik a hölgy csalódott arcát elnézve. Legszívesebben már szánalmas mentegetőzésbe kezdene, amikor egy vékony hang csendül fel mellettük.
– Hűha! Ezt nekem veszed, anyuci?
Egy lenhajú kislányt pillant meg a stand mögött. Az a nő kezét megragadva toporog egyik lábáról a másikra, majd édes pöszeséggel kezd csacsogni.
– Pont ilyen ruhája volt az elvarázsolt Tündérkisasszonynak! Tudod, a mesekönyvben, amit nagyi olvasott a hétvégén! Ez annyira csudiszép, ebből csinálhatnánk tündér jelmezt a farsangi bálra! Ugye hazavihetjük?
Vince segélykérő pillantást vet Pupák kutyára. A porcelán házőrző sután felvonja képzelt szemöldökét, majd mintha megadóan bólintana egyet. Kancsi szemével talán még üzenni is próbál valamit. Lehet, az emlékek mégsem arra vannak, hogy hét lakat alatt őrizzük őket, amíg le nem jár a szavatosságuk.
Még utoljára végignéz a kedves tulipánokon. Arra gondol, hogy újra otthonos nyüzsgés és kacagás közepette virulhatnak majd, végül sietve megszólal.
– Nem eladó...ajándék! A tányérok mellé jár.
Az édesanya csodálkozástól elnyíló szemekkel mered rá, majd hálás mosoly szalad az arcára ugrándozó kislánya láttán.
– Hurrá! Majd megkérem a nagyit, hogy varrjon belőle pörgős szoknyát. Csipkéset, mint a mesében! Aztán felveszem a virágos kalapomat, és pont olyan leszek, mint az igazi Tavasztündér!
Boldogan veszik át a becsomagolt kincseket, majd kéz a kézben indulnak útnak. Vince addig néz utánuk, amíg sziluettüket el nem nyelik az első tavaszi napsugarak. A reggeli köddel együtt valami más is szertefoszlik, ami hetek óta mázsás súlyként nehezedett a vállára.
– Te velem jössz! – kacsint Pupákra, majd zsebre vágva a hű barátot fütyörészve lát neki a pakolásnak. Az egyik standnál harsány kiáltással megszólal egy kakukkosóra. Nem zavarja már a ketyegése.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022