BlueScarf: „Kíváncsi vagyok, mi jön majd ezután”

Mit kell rólad tudni?

– Nos, én Kiss Bálint Béla vagyok, és elég sok mindennel foglalkozom. Egyrészt prózát és verseket írok. Van egy kisregényem, ami már megjelent Romok között címmel, emellett az utóbbi néhány évben elkezdtem zenélni is. Így keletkezett ez az album.

Mi indított el a zene útján?

– Elsősorban nagyon szeretek zenét hallgatni, az írásban is gyakran inspirál. Ki akartam próbálni magam. Már gimiben kialakult az albumom ötlete, amit úgy éreztem, kizárólag ilyen formában fejezhetek ki. Szóval így indult. Kíváncsi voltam, milyen lenne az én zeném, ha lenne, és aztán végül mindenféle lett.

Inkább hobbinak tervezed, vagy komolyabb terveid vannak a zenével?

– Amivel több ideje foglalkozom, az az írás. Egyelőre az a fő fókuszom, azt is tanulom a Comenius Egyetemen. De mindenképp szeretném a zenémet is tovább vinni, kíváncsi vagyok, mi jön ezután. Dolgozni akarok másokkal, tanulni tőlük, és tovább fejlődni.

Miért pont angolul? Számíthatunk magyar zenékre is?

– Nem ígérem, mert én főként angolul hallgatok zenét. Kevés magyar szám van, amit szeretek, vagy úgy igazán megszólított. Ezért nekem természetesebb angolul írni és énekelni, vagy rappelni.

Prózai műveket vagy verseket inkább magyarul vagy angolul írsz?

– Azt főként magyarul, az irodalomban a magyar kézenfekvőbb nekem.

Mi az album fő témája? Mit érdemes tudni róla? Hogy íródtak a zenék?

– A Weightless In-Between egy narratív album, egyfajta metaforikus felnövéstörténet. A legnagyobb félelmeimmel szembesítem magam, illetve küzdök meg velük majdnem minden egyes számban. Az első, amit írtam a Suffocating volt, úgy négy éve. Aztán néhány héttel rá jött a The Whale's Unknown. Ekkor alakult ki a fejemben ez a tengeri tematika és úgy-ahogy ki is találtam az egész történetet. Onnan már csak annyi volt hátra, hogy megírjam a dalokat, elkészítsem a zenei hátteret, felénekeljem, tehát minden, ami ennek a része. Érdekes módon, a nyitó szám maradt a legvégére ebben a folyamatban, és a bálnás számot fejeztem be utoljára Walkney-val, ami az első zenei alapom volt.

Ugye említetted, hogy a legnagyobb félelmeid jelennek meg az albumban. Mik a legnagyobb félelmeid?

– Hát igen. A Suffocating számot a fulladástól való félelem inspirálta, mert egyszer volt egy ilyen élményem, ami közben egy pánikroham is rám tört. Ezt az érzést szerettem volna átadni. A The Whale's Unknown című számban a magány kerül a középpontba, hogy talán az, aki nekem fontos, nem is tartana ki mellettem, ha szükségem lenne rá. Utána a Goldfishben, valamint a Coral Reef végén is, ami az egyik kedvenc részem egyébként, a felnövéstől való félelem jelenik meg nagyon erősen. Mondhatjuk, ez az, ami az egész albumot is a leginkább átjárja.

Milyen stílust képviselsz, mint előadó? Ez mennyire egyezik a saját zenei ízléseddel?

– Úgy szerettem volna, hogy ezt az albumot ne lehessen könnyen kategorizálni, hogy több zenei zsáner is szerepeljen benne és egymásba folyjanak. Mindig az volt a lényeges, hogy mire van szüksége az adott számnak, hogy mesélhetem el a zenével a történetet. Nekem a zsáner nem annyira fontos, inkább az egyediségre és a legérdekesebb keveredésekre törekedtem. Például, amikor a The Whale's Unknown-ból átmegyünk a Goldfish-be az egy nagy váltás, a kemény rockból az ilyen kis ukulelés dalocskába. És ez volt a cél, hogy meg tudjon lepni, hogy ne sejtsd előre, mi jön. Pontosan ezért valószínűleg nem fog minden szám mindenkinek tetszeni. Viszont úgy gondolom, hogy bárki találhat legalább egyet-kettőt az albumból, ami bejön neki, vagy megérinti. Mindegyik reprezentál engem, azt, aki vagyok, a maga stílusában.

Melyik dal áll hozzád a legközelebb az albumodból? Miért?

– Talán a Lonely Island of Mine. Az nagyon úgy sikerült, ahogy elképzeltem, meg egy fontos pillanat az album narratívájában. Sok új dolgot kellett hozzá megtanulnom, a végéhez különösképp. De így van ez mindegyik projekttel, mert annyira különböznek egymástól. Úgy érzem, a nulláról indulok mindig.

Miben tér el például egy vers és egy dalszöveg megírása? Melyik nehezebb?

– Attól függ, mert ha dalszöveget írunk, akkor nyilván oda kell figyelni arra, hogyan fog kapcsolódni a zenéhez, mi lesz a dallam, ami a versnél nincs ennyire erősen ott. Meg talán több mindent megengedünk magunknak a dalszövegekben, mondjuk a folytonos ismétlődéseket. Mégis, mostanában valahogy zenét írni nehezebb nekem. De változó. Mindig az a rosszabb, amit épp csinálsz.

Mi volt a legnehezebb az album kiadása során?

– A legtöbb munka rám hárult. A szövegek könnyen jöttek nagyrészt. Bár azzal is megszenvedtem néha, az utolsó két dal például hetekig íródott. Megtanulni azt, hogy hogyan készül egy zenei alap, így a nulláról, az sem volt semmi, de idővel könnyebb lett és sokkal magabiztosabbá váltam benne. Ha elindulsz, visznek az új ötletek magukkal. Ami az utóbbi időben a legnagyobb kihívást okozta az talán a Lonely Island of Mine videoklipjének a megszervezése volt, hogy azt összehozzuk így ketten Nagy Tivadarral, az operatőrömmel. Eredetileg hárman lettünk volna, és egy ideig nem is volt biztos, hogy ki tudunk majd utazni Makarskára. De amúgy az éneklés is eléggé nehéz, azzal szívtam a legtöbbet. Nagyon aprólékosan dolgoztam, és sokáig felvállalni is szégyelltem.

Mit üzennél a jövendőbeli hallgatóidnak, vagy olvasóidnak?

– Remélem, hogy kapcsolódni tudnak majd a számokhoz, vagy lesz valami, ami megérinti őket a munkámban. Azt mondanám, hogy ha valamit szeretnétek csinálni és fontos nektek, vágjatok bele. Ne halogassátok örökké, és lehetőleg fejezzétek be. Az utolsó dal is ezt üzeni. Merjünk őszintének lenni, és merjünk elfogadni segítséget, illetve kérni, hogyha szükségünk van rá. Mert ezért vagyunk itt. Hogy együtt legyünk a legjobbak egyénileg.

Hallgassátok meg Bálint új albumát! Itt pedig az előadói oldalait is követhetitek