Gondolatok a mindenszentekről

Herczog Rita írása

Mindenszentek, halottak napja… ránk még emlékezni fog valaki?

Gyertya, béke, temetők, könnyek, halál - ez az első öt szó, amely eszembe jut, amikor a mindenszentekre, vagy éppen a halottak napjára gondolok. Ezeken a napokon fokozottan megnő a temetőlátogatások száma. Előtte egy hónappal pedig már halomszámra vehetjük a gyertyákat, koszorúkat, virágokat. Talán ezekből az ünnepekből is csak egy marketingfogás válik és elveszik belőlük a valódi érték, vagy meg tudjuk őrizni még a hagyományukat? 

A halottak napja és a mindenszentek az én szememben mindig összemosódtak, és nem hiszem, hogy ez változni fog, viszont úgy éreztem, hogy érdemes lehet őket külön választani. Tehát a mindenszenteket november 1-én, a halottak napján 2-án ünnepeljük. Mindkettő katolikus ünnep. Az elsőn a hívők azokat a lelkeket ünneplik, akik megdicsőültek, vagyis már a mennybe jutottak és szentté váltak. A halottak napján pedig mindenkiről megemlékeznek, aki elhunyt. Talán nem meglepő, hogy miért mosódik össze ez a kettő.

Az én szememben ezen ünnepek mindig is a békességet és az elmúlást jelentették. Hiszen ilyenkor megemlékezünk mindazokról, akiket ismertünk és már nem lehetnek velünk, illetve azokról, akiket nem ismerhettünk, de valahogy mindig is hozzánk tartoztak. Egy részben megnyugvást jelent a léleknek kimenni az elhunyt szerettekhez, másrészt azonban sokak számára egy kötelességtudattá válik, hogy ezeken a napokon „muszáj” elmenni a temetőbe. Azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy nem muszáj, talán inkább csak illik legalább ekkor ellátogatni a temetőkbe, ha tehetjük. akár csak egy negyedórácskára. Ha másért nem, legalább azért, hogy kizökkenjünk az egyre gyorsabban és gyorsabban eltelő hétköznapokból, hogy tudatosuljon bennünk, hogy bármi is lesz mi is hamuvá és porrá válunk egyszer. Lehetséges, hogy ezt a gondolatsorom megfertőzte egy parazita, amit úgy neveznek, az őszi depresszió, de ez ne riasszon el senki a temetőktől, hisz ott a nyugalom vár. 

Egy kis személyes élmény. Az egyik kedvenc emlékem ezen ünnepekkel kapcsolatban, amikor Pesten szakgyakorlatoztam középiskolában (az sem ma volt már). Pár kedves ismerősömmel úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk az alkalmat és felkeressük pár híres magyar író, költő emlékhelyét, ami részben sikeres is volt. Sajnos, az egyik személyes kedvencem, József Attila sírjához sehogy sem találtunk el a gyertyák világította temetőben. De az este mindenképpen nagyon hangulatos volt, szóval, ha ilyenkor Pesten jártok, ajánlott ez a kitérő. Találjátok meg József Attila sírját és gyújtsatok gyertyát helyettem is! Köszi.

Utolsó gondolatként egy apró kis szokást hoztam, amely az évek alatt alakult ki bennem. Ez arról szól, hogy minden temetőben tett látogatásomkor egy vagy több elhagyott sírra elhelyezek egy virágot vagy gyertyát. Nekem nem nagy dolog, de lehet, másnak a világot jelenti, hogy valaki még gondol rá (Valamiért erről mindig a COCO mese jut eszembe.). Ha esetleg megtetszett az kis hagyomány, akkor te is bátran tégy hasonlóan. 

Zsapka Virág írása

Mindenszentek. Kislánykorom óta a szüleimmel és a testvéremmel közösen megyünk ki ilyenkor. Viszünk gyertyát, koszorút és járjuk a temetőket. Könnyed emlék. A fények, nevetés az úton. Egyszer nem volt nálunk gyújtó – kifogyott. Az utolsó sírnál jártunk, apukám egy régi szeretténél. Fáradtunk a húgommal. Ekkor apukám egy gyufát emelt fel a földről. „Nézzétek, biztos a bácsi küldte” – kacagtunk. Meggyulladt a gyufa, majd a gyertya. Fagyú illata ütötte meg az orrom.

Akkoriban láttam valami szépet, csodálatra méltót ebben az ünnepben. Talán a színes, mindent beragyogó gyertyafénytenger, vagy az olykor megzavart, körkörös, ismétlődő rendszer adta meg a kellő misztikumot, ami magával ragadott – nem tudom. Lehet, hogy csak könnyebb volt. Még nem éreztem a súlyát.

Eltelt pár év. Még mindig a családommal járunk ki. De valami változott.

Pár nappal ezelőtt, korán reggel órára rohantam Budapesten, amikor egy ismerős illattal találkoztam – a faggyú illatával. Már nem volt kellemes. Kirázott a hideg. Furcsa érzés volt, addig nem tudtam, hogy már nem szeretem ezt az illatot. Bárhogy is, tudat alatt nem szép, családi emlékeket hoz elő…

A gyász egy furcsa dolog – mindenki másképp dolgozza fel. Mégis, egyre többször találkozok a következő jelenséggel. Az emberek valamiért, ha tehetnék, visszahoznák a számukra fontos személyeket az élők közé. Legalább a hangjukat. Engem megrémít ez a gondolat. Természetellenesnek érzem. 

Éjjel van, ezen jár az eszem, míg a plafont figyelem. Gyakran teszek így, egy ideje már nehezen alszom el. Lassan mégis eltűnik a szemem elől a világ…

A nagyszüleim kertjében ülök. A nap vakítóan fehér. Idilli hangulat, madarak hangját hallom a zöld fák lombjai közül. 

Szeretek itt lenni, megnyugtat ez a hely. Gyakran járok ide, már egész pici koromtól. Minden fát ismerek. Most mégis, valami furcsa, nyomasztó érzés fog el. Talán a sok fény okozza…

Meglátok egy alakot a távolban. Lassan mozog, botorkál, ismerős. 

Egyre közelebb ér. Kockás ingje régmúlt emlékeket idéz. Mosolyogva jön.

Nem lehet – kiborulok. Ő nem lehet. Nem jöhet vissza, aki halott, még ha szeretnénk is, hogy éljen. A világ nem így működik. 

Kapkodva rohanok vissza a házba, bezárom az ajtót, mindent kint hagyok. Elbújok, reszketek, zokogok. Nagyon fáj.

Könnyek között talál rám a reggel. Felébredek – a saját ágyamban, messze a nagyszüleim kertjétől. Összeszedem magam, idén is bejárjuk a temetőket. A szüleim, a testvérem és én. Viszünk magunkkal gyufát.