Rotten Apple – őszi grunge dalszüret

Baktatok lefelé a Kecske-kapui temetőből, idei cosy-spooky read beszerezve, kabátom alatt az apukámtól örökölt flaneling, a fülemben csilingelnek a csontvázas fülbevalók meg a grunge (pontosabban az nem csilingel, inkább nyöszörög), földszag száll fel a levélkupacokból. Legyek annyira basic, hogy egy pumpkin spice kávét is veszek? 

Sajnos túlzás lenne azt állítani, hogy minden őszi délutánom így néz ki, de aki csak egy kicsit is ismer, az tudja, hogy igyekszem minden évszakból kihozni a legtöbbet, kifacsarni az esszenciájukat, harmóniában élni velük – ez az őszre, a kedvencemre, különösen igaz. Mi mást tehet egy október 31-én született illető? I am an autumn és punktum. Figyelem és megörökítem a természet apró változásait, hozzáöltözök a fákhoz, és amit fogyasztok, az is száz százalékban szezonális kell, hogy legyen: itt nemcsak az ételre vagy italra gondolok, hanem a könyvekre, filmekre és végül, de nem utolsósorban zenére is. 

Évek óta kutyulom, főzögetem az őszi playlistjeimet, hogy igazán kijöjjenek az ízek. Nincsen október-november Phoebe Bridgers, The Cure, és Etelka tavalyi zeneajánlója óta Type O Negative nélkül sem, de a lejátszási listák szíve-lelke minden kétséget kizárólag a grunge, a műfaj, amelyhez tinikorom óta mindig vissza-visszatérek – különösen ősszel, hiszen ezek a nyomasztó, melankolikus melódiák tökéletesen illenek az évszak hangulatához. 

Grunge is dead

Lehet, hogy Te is láttad már azt a képet, amelyen Kurt Cobain egy ilyen feliratú pólóban pózol kislányával, az alig pár hónapos Francesszel. Panaszkodhatunk, hogy a Tumblr -éra teljesen eltorzította a grunge jelentését a soft grunge és hasonló új „aesthetic-ekkel” (erről volt főszerkesztőnk, Csóka Zsófi mesélt annak idején egy gombaszögi előadásán), viszont fontos megjegyezni, hogy ez eleve egy olyan címke volt, amit a külvilág sütött rá néhány, a kilencvenes években, Seattle-ben alakult rockzenekarra. Nem azért hordtak elnyűtt ruhákat, hogy stílust teremtsenek, és gyakran a zenei világuknak sem volt olyan sok köze egymáshoz. 

A legelső grunge együttes, amely az átlagembernek beugrik, az nagy valószínűséggel a Nirvana, ami többek között a Mudhoney-val együtt a punkos vonalat képviseli. Ezzel ellentétben a Pearl Jam hangzása közelebb áll a klasszikus rockhoz, a Soundgarden és az én legeslegkedvesebb együttesem, az Alice In Chains pedig inkább a metálból merít. A punk hagyományra építkező Nirvana nem véletlenül szerzett meghökkentő, társadalomkritikus dalokat (gondoljunk csak a nemi erőszak ellen sajátos módon felszólaló Rape Me-re vagy Pollyra), a Pearl Jam-jelenség sokkal kevésbé „polgárpukkasztó”, de szintén elválaszthatatlan tőle a politikai aktivizmus, a Soundgarden, illetve Chris Cornell későbbi zenekarai is reagáltak számukra fontos társadalmi kérdésekre. Az Alice In Chains tagjainak nézetei hasonlóak lehettek, lehetnek, de világukba sokkal kevésbé szűrődtek be a társadalmi történések vagy a politika. Ahogy azt az eredeti frontember, Layne Staley egy korai interjúban kihangsúlyozta, olyan dolgokról írnak, amelyeket mélyen ismernek: a saját gondolataikról és érzéseikről. Ami talán minden grunge-ként számontartott zenekart összeköt, az pont az önazonosság igénye, a kíméletlen önelemzés, az emberi lélek legsötétebb bugyrainak költői igényességű tálalása. A magány, az elszigeteltség, az elidegenedés, a szorongás, a depresszió, a függőség, a halál gyakori témái a grunge számoknak. A nyers érzéseket a torzított gitárok, vontatott tempó és a morgásokkal, nyögésekkel, hörgésekkel, kiáltásokkal megszakított expresszív ének is hivatott tolmácsolni. 

Nehéz elválasztani a műalkotást a művésztől, ha tisztában vagyunk a tragikus életrajzi tényekkel: a korábban emlegetett, úgynevezett Grunge Big Four együttesek eredeti frontemberei közül például már csak egy, Eddie Vedder van közöttünk. Talán annyit tehetünk viszont, hogy értékeljük ezeket a nemcsak nagy tehetségről és zenei képzettségről, hanem érzékenységről tanúskodó alkotásokat, lehetőleg anélkül, hogy mártírokat faragnánk Layne-ből, Kurtből és a többiekből, vagy romantizálnánk a mentális betegségeket és függőségeket. A házi videófelvételek, családtagok, barátok személyes visszaemlékezései és az MTV hőskorából származó (vagy akár későbbi) interjúk a grunge művészek egy más arcát mutatják, és segítenek humanizálni őket: bolondos, jó humorú fiatalokat látunk, akik szoros, szeretetteljes kapcsolatban álltak egymással.  

Arra invitállak most tehát, kedves Olvasó, hogy szüreteljünk egy kis grunge zenét, ha úgy tetszik almát! Persze csak rothadtat, hiszen ahogy azt már leszögeztük, a vidám grunge számokat nagyítóval kell keresni. A középpontban most elsősorban a (kilencvenes évekbeli) Alice In Chains lesz, de pár más formáció dalaival is megfűszerezzük a keveréket. 

Ne csak harapd, hallgasd is… 

Tulajdonképpen mondhatnánk, hogy a grunge születése egy kicsit az almához köthető. 1990-ben a siker szélén álló, még inkább glam rockra hajazó Mother Love Bone karizmatikus frontembere, Andy Wood hirtelen meghalt drogtúladagolásban. Közeli barátaiból és zenésztársaiból hamarosan létrejött a Temple of the Dog nevet viselő emlékzenekar a Soundgarden Chris Cornelljének vezetésével. Munkájuk gyümölcse egy felejthetetlen album lett, de a supergroup azért is volt jelentős, mert összehozta az egykori MLB-tag Jeff Amentet, Stone Gossardot és Mike McCready-t Eddie Vederrel. Ők hárman nem sokkal később megalapították a Pearl Jamet, a Grunge Big Four egyikét, amely máig is működik, 2022-ben volt szerencsém látni-hallani őket Budapesten. 

Oké, lekvár van, de hol itt az alma? Nos, a PJ elő-előfutárának tekinthető Mother Love Bone első és utolsó albuma Apple címmel jelent meg már a frontember halála után. Wood, az elsődleges dalszövegíró előszeretettel nyúlt bibliai utalásokhoz, például a Come Bite The Apple című dalban is. Az Alice In Chains 1994-ben megjelent akusztikus kislemeze, a Jar of Flies leginkább a Nutshellről ismert, de ezen szerepel a Rotten Apple című szám is, ahol az almába, a tiltott gyümölcsbe harapás a kemény drogok kipróbálásának metaforája lesz. Andyhez hasonlóan Layne is valami olyasmit fogalmaz meg, hogy a jövője kicsúszott a kezéből, a sorsa előre elrendeltetett. 

Egy marék föld

Hogy visszatekerjük egy kicsit a kazettát, az Alice In Chains 1990-ben debütált Facelift című albumával, melyen olyan később ikonikussá vált számok szerepeltek, mint a Man in the Box vagy a Love, Hate, Love. 1992-ben a Sap című kislemezzel jelentkeztek, érdekesség, hogy a Right Turn című számban feltűnik például Chris Cornell összetéveszthetetlen magas szólama is. Az Alice In Chains pár hónappal később futott be igazán, mégpedig a Dirt című albummal, amely egy jó kis jumpscare-rel indul: „Aaaahh!” – kiabálja a fülünkbe Layne, és elkezdődik a Them Bones: „I believe them bones are me/Some say we’re born into the grave” (Úgy hiszem, azok a csontok én vagyok/Van, aki azt mondja, hogy a sírba születünk). 

Az (élve) eltemetés és a halál tematikája már a címben, illetve a derékig földbe temetett női alakot ábrázoló borítón megjelenik, és végigvonul az egész albumon: a Them Bones és a címadó dal mellett megemlíthető például a Rain When I Die és persze a Down in a Hole, amelyben a halál és a születés a Them Bones-hoz hasonlóan összefonódik: a womb (anyaméh) a tomb (sírbolt) szóval rímel. Ez a torokszorító ballada, amelyet egy kudarcra ítélt szerelmi kapcsolat inspirált, de a depresszió és a függőség metaforájaként is értelmezhető, Jerry Cantrell zeneszerzői-szövegírói géniuszának és a jellegzetes Cantrell-Staley vokálharmóniáknak a legkiválóbb példája. Mindenképp érdemes meghallgatni-megnézni az 1996-os MTV Unplugged koncerten előadott akusztikus verziót is. 

Bolond teadélután

Az eredeti felállásban funkcionáló AIC utolsó albuma, az 1995-ben kiadott Alice In Chains mind közül talán a legnyomasztóbb: reményvesztett, rezignált hangulatú, vontatott számok jellemzik, sok kritikus szerint már egyenesen a doom metált idézi. Ugyanebben az évben egyébként Layne egy másik projekten is dolgozott, a Mad Season nevű supergroup énekese volt. Above című albumuk több műfaj fúziója, a dalokon erősen érződik a jazz és a blues hatása. Nemcsak az instrumentális November Hotel, hanem szerintem a lemezen szereplő összes szám tökéletes borús őszi napokra, amikor eső kopog az ablakon. „Who ever said we’ll wash away with the rain?” (Ki mondta, hogy elmos bennünket az eső?) – így hangzik a Long Gone Day refrénjének egy sora, amelybe Mark Lanegan andalító baritonja is becsatlakozik. Lanegan akkoriban a Screaming Trees nevű együttes énekese volt, ebben a bandában zenélt Barett Martin, a Mad Season dobosa is. 

A Treeshez kicsit hasonlóan az alternatív rock-neopszichedélia vonalon mozgó Blind Melon a Soundgarden-előzenekaraként is feltűnt, első, self-titled albumukat 1992-ben jelentették meg. Ahogy a rádióban nyakra-főre játszott No Rain dalszövegét olvasgattam a genius.com-on, rábukkantam egy kommentre, amely nagyon megragadott. Bár a dal úgy híresült el, mint egy depresszióban szenvedő egyén vallomása, bizonyos részei egyszerűen csak „cosy” őszi eszképizmus hatását keltik. Ki ne szeretné nézni, hogyan telnek a pocsolyák, miközben forró teát szürcsöl? 

Ha már a teáról beszélünk, természetesen nem maradhat ki a Nirvana Pennyroyal Tea-je sem, és az úgynevezett post-grunge együttesek, mint a Days of the New vagy a Candlebox repertoárja is mindenképp említésre méltó. A lista tényleg végtelen, én mindenesetre most összeállítottam egy kis ízelítőt, amely a Te novembered soundtrackje is lehet. Ha pedig szívesen visszautaznál az időben a kilencvenes évek Seattle-jébe, melegen ajánlom Cameron Crowe Singles (magyarul Facérok) című 1992-es filmjét, amely tele van izgi cameókkal, menő outfitekkel és lenyűgöző hajkoronákkal.