Mit rejt a csizma?

Benyovszky Adél tollából:

Mit rejt a csizma?

„laundry day, gonna shrink your shirt, makes a perfect fit for me, don’t know when you’ll learn...” 

Ahogy begördítette a bőröndjét az előszobába, rögtön megakadt a szeme a hullazsákon. Az anyja nem szerette, ha így hívta, de hát hogy máshogy lehetett nevezni ezt a hatalmas, fekete monstrumot? Pont beleférne egy ember, méregette megint. Kétségtelen, itt a december újra, náluk nem a fényfüzérek vagy a mézeskalács jelzi elsősorban, hanem a hullazsák. 

A tartalma nem volt olyan fenyegető, hiszen csak öröklött téli holmival volt tele – abból aztán Dunát lehetett rekeszteni náluk. Múltkor, mikor itt volt, talált a pincében, a disznóöléses kupacban egy nagyon menő inget, még a nagypapájáé lehetett. Olyan szagod van, mint egy öregembernek, jegyezte meg az anyja félig viccelődve, félig rosszallóan, és úgy érezte, nem azon van a hangsúly, hogy öreg, hanem, hogy ember. Mármint férfi, na. Hisz ahhoz hozzá lehetett szokva az anyja, hogy a régebbi ruháknak néha van egy jellegzetes illata, amit sokszoros mosás és erős öblítő sem tud már elvenni. Még azelőtt kezdett el turkálóba járni, és ruhákat cserélgetni, továbbadni, mielőtt az menő lett volna, sőt, átalakította a nagyi hetvenes évekből származó gardróbjának darabjait is. 

Neki is teljesen természetes volt, hogy mások levetett cuccait hordja, hiszen mindennek a tetejébe ő volt a legkisebb testvér, mégis, az anyukája gyerekkorából származó hullazsákos sínadrágoktól megmagyarázhatatlan okokból viszolygott. Feszengve állt a tükör előtt, miközben az anyja arról magyarázott tovább, hogy mennyire irigyelni fogják a barátnői. De a többiek más utakon jártak, rekordsebességgel siklottak el mellette, és ő hiába erőlködött, valahogy nem tudott felzárkózni. Akkor még volt hó, azon a napközis szánkózáson, aztán egyre szürkébbek lettek a telek. Globális felmelegedés, vagy mi. Hatodikos, hetedikes volt, könyökölt a konyhaablakban esténként, szuggerálta az eget, hiába, semmi. 

Végül mégiscsak hullott egy kicsi, pont ötödikén talán, Mikulás előestéjén. Igen, akkor. Alig pár centi volt, de az anyja másnap reggel pánikolva rámolt a szekrényben, és a hullazsák mellől előrángatott egy pár hótaposót. Jól ismerte, strapabíró darab volt, mindkét tesója hordta. Mármint nem egyszerre, hanem egymás után. Bár nem bánta volna, hogyha mind felváltva hordják, mint abban a történetben, amit az ofő olvasott fel nekik a múltkor. Akkor nem kellett volna minden nap iskolába mennie. Amúgy is, tizenkét éveseknek ki olvas már mesét? Mindegy, legalább elég traumatikus volt, mint a Kincskereső kisködmön, ez a Móra Ferenc csak ilyeneket tudott írni, összeszorult a gyomra, valahányszor meglátta a polcon. 

A bátyja, Matyi valamelyik Mikuláskor széttrancsírozott ebben a csizmában egy mandarint, nem vette észre, vagy talán nem akarta észrevenni, hogy van még benne ajándék, mert már megint rángatta az ideg, vagy mi. Ilyenek a kamaszok. Jól kiröhögték, Matyi először csak duzzogott, aztán megadta magát, és velük nevetett. Mire rá, a következő testvérre szállt a csizma, már felnőttnek gondolta magát, volt egy zenekara a legjobb barátja pincéjében, és ha későn jött haza, az anyja azt mondta, hogy na, megjött a tékozló fiú. Megint csak félig viccesen. De azért úgy megölelgette, hogy majd’ kiszorította belőle a szuszt. Hozzá már csak a krampusz megy, hülyéskedett a bátyja, tényleg, át kéne nevezni a bandát Krampusznak, nagyon metál és nagyon közép-európai. Aha. 

Felhúzta a hótaposót. Kényelmes volt, bár kicsit csónakázott benne, lehet, hogy Matyi is körülbelül ilyen idősen hordhatta, de hát a fiúk lába általában sokkal nagyobb. Nem baj. Tényleg nem ázott át, kihasználta, hogy belegázolhat minden hóbuckába. Bioszon Németh tőle szokatlan módon engedett a könyörgésnek, beleegyezett, hogy kiviszi őket az udvarra. Szandi halálos nyugalommal gombolta a szvetterét, még nála is lassabb volt, ami nagy teljesítmény. Aztán hirtelen megtorpant. 

– Ugyanolyan a csizmánk! – állapította meg. És tényleg. Annyi, hogy Szandié legalább egy számmal kisebb volt, és kevésbé leharcolt. 

– A bátyámtól örököltem. – mondta, és bekapott egy szem mogyorót a Mikulás-csomagból, amit még előző órán pucolt meg. Avas volt. Avas-havas nap.

– Igen? – vonta fel a szemöldökét Szandi. – Én a nővéremtől. A lila nem lányos szín?

Kibámult az utcára néző ablakon, az autók koszos latyakot fröcsköltek a járókelőkre. Olvad a hó. Na, mi van, téged is elért a globális felmelegedés, fiam? Ezt mondta Németh az Ákosnak, amikor tegnap rózsaszín csíkos felsőben jött iskolába. Nevetett is hozzá.

– Nem tudom – kezdte bizonytalanul. – Anyám azt mondta, hogy ez a csizma uniszex. 

Igen, ezt legalább hatszor elismételte mentegetőzve, miután ő megjegyezte, hogy jé, ez a Matyié volt. Nem lányos… de nem is fiús… nem fiús… de nem is lányos. 

– Ezt majd elintézzük kint! Ki a hóra! – üvöltötte az udvaron valamelyik osztálytársuk, és ráugrott a gyanútlan haverja hátára. Nehéz megállapítani, hogy a fiúk ilyeneket dühből vagy barátságból csinálnak. 

Beállította a bőröndöt a sarokba, és ahogy a cipőjét húzta le, észrevette, hogy megint elöl vannak a hótaposók. 

– Én vettem föl – mondta az anyja, miközben adott neki két puszit üdvözlésül – kimentem bennük leveleket gereblyézni a délelőtt. 

Bár foglalkoztatta, hogy mégis miért volt olyan fontos összegereblyézni a leveleket a hóban, nem kérdezett rá, csak bólintott egyet. Bezárul a kör. Micsoda utat bejárt ez a csizma! Sosem lehet tudni, ki használja majd még. Mielőtt újra visszatér a hullazsák mellé, lehet, hogy ráférne egy kis tisztítás. Igaz is, hiszen Mikulás van. 

Sukola Eszter novellája:

Mit rejt a csizma?

Aranka néni sosem hordott kombinét! Zoltán megrökönyödve mered a fogasok közül kibuggyanó ruhakölteményekre. Pár perce még jó ötletnek tűnt felfeszíteni a naftalinszagú szekrény zárját, hátha ott lapul majd a családi örökség. Most viszont a mályvaszín csipkeanyaggal a kezében úgy érzi, ellenséges területre hatolt. Ezidáig sem bizonyult egy hálás feladatnak az expedíció, de ahogy rátalált a hét lakat alatt őrzött szekrényre, mégis fellángolt benne a remény. Az idősek pont ilyen bombabiztos helyeken rejtegetik az értékeiket, nem igaz? Na tessék, most épp úgy gondolkodik, mint egy betörő, pedig szó sincs erről! Aranka néni legfeljebb már csak a falról, fekete-fehér fotóba zárva meresztheti rá haragos pillantását. Bár miért is tenné? Fanyar humorát ismerve most épp a nevetéstől rázkódik valahol, cigarettafüstöt fújva a habos fellegekbe. 

Apai nagynénje sosem volt híve a fényűzésnek. Emberemlékezet óta feketében járt, haját szigorú kontyba kényszerítette. A vénkisasszonyok szolid életét élte budai lakásán, kevés ember és sok könyv társaságában. Az egyetlen luxus, amire nem sajnálta pénzét, a jó cigaretta és a brandy volt, amit két kulcsra zárt hálószobájában kortyolgatott. Zoltán kiskorában sokszor eljátszott a gondolattal, hogy a mindenkivel kimért matróna talán a szeretőit rejtegeti az olyan nagy gonddal őrzött helyiségben. Már a feltételezés is megmosolyogtatta, mivel a néni világéletében egyedül élt, még a vén portás tréfás bókjait is villámokat szóró tekintettel fogadta. 

Egyetlen élő rokonai lévén rendszerint minden karácsonykor meglátogatták. Ilyenkor erős tojáslikőrt főzött, régi nótákat dúdolt, és azt is megengedte, hogy Zoltán gyerekként kirázza az asztalra összes szentképét a megsárgult Bibliából. Búcsúzáskor még egy bankjegyet is elrejtett a kisfiú zsebében, majd reszelős hangján hozzátette: „Találd meg a boldogságot, édesfiam!” Mindig ezt mondta. Mintha a boldogság olyan lenne, mint egy kóbor macska, amit egy szép napon megpillantasz a tornácodon, és onnantól a tiéd. Zoltánnak márpedig nem ez volt a tapasztalata. A boldogság inkább olyan, mint egy döglött macska. Mindig út közben találsz rá, és darabokban. 

Mit nem adna most, ha valaki vénásan egy kis optimizmust öntene belé, de már egy almáriumban porosodó üveg brandyvel is kibékülne. Ki gondolta volna, hogy a néni csak egy felújításért könyörgő lakást hagy maga után és… egy szekrényre való kombinét? Zoltánt arra sarkallja a józan esze, hogy vonakodása ellenére alaposabban átvizsgálja a gardrób tartalmát. Hiszen Aranka néni olyan volt, mint egy hörcsög. A szobák minden apró zugába elrejtett egy kis dugipénzt. Nem tudni, hogy ezt betörőktől való félelmében tette, vagy csak romló memóriáját megtréfálva ilyenmód szeretett volna meglepetéseket hagyni magának. Bármi is volt a célja, most aztán igazán feladta a leckét kincskeresésből. A fogasok közé túrva Zoltán elegáns szőrméket és merész koktélruhákat pillant meg. Ezt sehogy sem tudja összeegyeztetni a szolid nagynénjéről alkotott képpel. Lehetséges, hogy egykor ugyanaz a nő hordta a kacér darabokat, akit ő sötét otthonkája és pecsétes köténye nélkül el sem tudott képzelni? Ki volt valójában Aranka néni, mielőtt eggyé lett a polcain porosodó relikviákkal? 

Pacsulitól illatozó sálak röppennek és szoknyák suhognak keze nyomán, ahogy egyre mélyebbre hatol a titokzatos szekrénybe. Végül megpillant valamit, ami megtorpanásra készteti. A sarokban egy lakkos bőrcsizma lapul, ráadásul olyan mutatós darab, ami simán megállná a helyét Nancy Sinatra These Boots Are Made for Walkin’ klipjében. Mélyvörös színén nyoma sincs az idő múlásának, mintha egy letűnt kor ragyogását őrizné. Miközben kiemeli, tompa zörgésre lesz figyelmes, majd gyengéden megrázva meggyőződik róla, hogy a csizmából jön. Egy pillanat sem telik bele, és már egy vékony láncot markolnak ujjai, melyen egy szívalakú medál fityeg. Felnyitva egy apró, préselt ibolya szárad benne az idő vasfoga között, mögötte pedig két szempár mosolyog rá a fakó fényképről. Egy szemtelenül fiatal, katonai egyenruhába bújt sármos férfi, karjaiban pedig nem más, mint a csizmák hajdani viselője. A cserfes kamaszlány tekintetében még nyoma sincs keserűségnek, szeme alá még nem írták fel glosszájukat a magányos évek. Zoltán ujjai megremegnek, ahogy egy apró, bársonyos bevonatú dobozka gurul ki a csizmából. Könnyedén elfér a markában, pedig egy élet súlya pihen benne. A női jegygyűrű csillogása még most is gúnyt űz az évtizedekből, mintha csak tegnap pecsételt volna meg egy be nem váltott ígéretet. Most már érti. Miért a fekete ruhák, miért a fél életnyi magány, és az elrebegett, jelentőségteljes szavak: „Találd meg a boldogságot, édesfiam”.

A szoba csendjét kimondatlan emlékek maszatolják össze, ahogy egy utolsó pillantást vet a csizmákra. A vörös bőrön elevenen csillog a spalettás ablakon beszűrődő napsugár, azt lehetne hinni, útra készen várnak gazdájukra. Zoltánnak egy pillanatra összeszorul a torka. Arra gondol, bármi is legyen odaát, a napfényben táncoló porszemeken túl, Aranka néninek talán sikerült végre megtalálnia a boldogságot.