Kikészülőben

Kallódó ember vagyok.

Csak sodródom az élet kanyargós idővonalán,

és egyszer talán 

a helyemre kerülök.

Bár már kevésbé hiszem, s inkább valószínű,

hogy csak a bánatba merülök.

Pedig én szabad akarok lenni…

Fáradt vagyok.

Elég már.

A sértő jelzők, nehéz szavak 

belém ivódtak, és lassan úgy érzem, csak ez maradt,

létezni sem tudok nélkülük.

De velük sem megy – paradox, akár az élet maga, 

melyen felfoghatatlan sebességgel egy szemvillanás alatt keresztülrepülünk,

és csak azt látjuk, hogy vénülünk.

Ami habár elszomorít,

vágyunk rá mégis.

S az a fájó gondolat, 

mely éjjelente nem hagyja álmodni az ifjú gondolkodót,

idővel már szépnek hat.

De e rímbe szedett monológom

csak magamban mormogom,

míg az üres szállodaszobám

plafonjáról le-le lógom.

Így a plafon helyett

a földdel nézek farkasszemet.

Ó, ne tessék félreérteni –  

nem akasztottként hintázom,

nagyon is élek!

De már nem tudom eldönteni,

hogy ezúttal a földre vagy a plafonra lépjek.

Ugyanis e két lapos alap

a 17 év alatt

összemosódott,

akár a vízfesték az akvarellpapíron.

Fejemben egy kérdést forgatok: 

Mi lesz így velem?

Tervet forralok, hogy megtudjam, ki vagyok.

Lassan a nevem is elfelejtem,

kivagyok!

S a személyiségem helyett csak romhalmazt látok,

egy hatalmas káoszt, akár a szobám,

és minden újabb nappal, tettel

süllyedek egyre mélyebre benne.

Pedig de jó lenne,

ha egyszer kitakarítanám.

És láthatnám, milyen szép, milyen ragyogó tud lenni, ha akarom.

De nem tudom megtenni.

Fáj a karom,

és túl fáradt vagyok.