Bonne année

„Unbreak my heart, Say you´ll love me again…”– üvöltöm teli torokból Toni Braxton legújabb világslágerét, miközben utam hazafelé vezet. A legújabb Ferrari modell halkan dorombolva suhan végig a kanyargós szerpentinen. A táj elmosódott valóságában most is lenyűgöz. A tenger moraja elvész a rádióból szóló dallamok basszusa mellett, de kéksége semmit sem változott az elmúlt évtizedek során. A habok csapdosva érnek partot, s a hullámok tetején a hold csökkenő fénye tükröződik vissza. A felettem elterülő égbolt meglepően csendes. A Nagy Kutya csillagkép elmélázva tekint körbe, s legfényesebb csillaga, Szíriusz beragyog mindent. Az út magányosan vész bele a sötét francia éjszakába, egy árva autó sem halad el mellettem, nem csoda, hiszen ebben az időszakban nem sok turista igyekszik a hercegség irányába. 

Rég elfeledett emlékképek zúdulnak gondolataim közé, melyek minduntalan zsonganak, egyetlen nyugodalmas percet sem hagyva elmémnek. Hajnalokig elnyúló, mélyreható lelkizések, a játszótéri hintán elszívott megannyi cigaretta kavargó füstje, a forró homok talpunk alatt egy július délután, egy alkoholmámorban úszó fülledt márciusi éjszaka és egy mogyoróbarna tekintet, mely minden reményem s fájdalmam okozója. Az utolsó veszekedés élénken él emlékezetemben, hiába telt el oly sok, gyötrelmesen hosszú év. A fiatal lány sikeres felnőtt nővé cseperedett, neve egybefonódik a csillogással, az eleganciával. Az élet adta örömök menedéket biztosítottak számára, a magány gyötrő karmai között verdesve hódította meg a fél kontinenst. Pénz, siker, hírnév, s megannyi áradozó férfitekintet, melyek végigkísérték őt fiatalságán. Kokainbódulat, egy méregdrága skót whisky apró szilánkokra zúzott üvege, tesztoszterontól duzzadó férfierő, perzselő szenvedély, melynek végén nem marad más, mint egy elkenődött rúzsfolt a kispárnán, a férfi neve még halványan sem dereng a napfényben úszó, párizsi reggelen. A napok, mint az égen cikázó villámok szaladnak el az ember lánya mellett, és mire feleszmél, az első szarkalábak már nyári vakációjukra indultak jobb szeme sarkában. Immár a legújabb Chanel szemfesték sem feledteti veled az idő kegyetlen múlását. Bár a negyedik kerek születésnaphoz közeledve minden jóhiszemű ember átértékeli szánalmasnak titulált életét, és visszatekint hibáira, melyek a magányba taszították őt. 

A szerpentin most is végtelennek tűnik előttem. Az elmúlt tizennyolc évben fikarcnyit sem változott a megszokott útvonal, melyen valaha Grace Kelly utazott szíve választottjához. A kanyar előtt egy sötétben is jól kivehető tábla kíméletlenül jelzi szülőhazám közeledtét. Szívem egyre gyorsabb ütemben dobog mellkasomban, pulzusom a szívinfarktus határait verdesi. Gyomrom torkomba ugrik, legszívesebben kiadnám magamból az ebédemet egy útszéli bokorba. Elmém megállás nélkül ontja magából lelkem legmélyére száműzött képeket, emlékeket, miközben Gwen Stefani lágy hangja tölti be az autóban uralkodó csendet. 

„You and me, we used to be together,

Every day together, always.

I really feel that I´m losin my best friend…”

A dallam teljesen magába szippant, miközben tekintetem a bizonytalan tengert pásztázza egy végtelennek tűnő pillanat erejéig. Gondolataim mély rejtekéből egy éles dudaszó ránt vissza a lehangoló valóságba. Egy vakítóan hófehér Renault halad el tűzpiros sportkocsim mellett, volánja mögül egy eszeveszetten hadonászó középkorú férfi mered rám, aki válogatott szitokszóáradattal küld vissza engem az anyám méhébe. Hogy őszinte legyek, egy cseppet sem vágyódom vissza a konyakkal vegyített magzatvízbe. Az összes legyantázott szőrszálam is az égbe meredezett a hirtelen jött emlék kapcsán. Az idei toplista tovább halad, s Céline Dion varázslatos hangjára eszmélek fel. 

„You were my strength when I was weak
You were my voice when I couldn't speak
You were my eyes when I couldn't see
You saw the best there was in me…”

Mintha a rádió is a szívén viselné sorsomat, s látná a mélyen eltemetett érzéseimet. A mogyoróbarna szempár újra felvillan, mikor a tábla már csak két kilométert mutat úticélom eléréséhez. Az évek előrehaladtával csökkent szorongásom újra a felszínre tör, mint a szeptemberben kitört izlandi vulkán. Vajon ott lesz az ünnepségen? Látni fogom Őt egyáltalán? Megismer-e az évek alatt felhúzott álarc alatt? A kérdések sokasága kishíján őrületbe kerget. Gondolkodási időm véges, ugyanis ebben a pillanatban, Ginger Spice hangjával kísérve átlépem Monaco határait. Régi érzések, hangok, színek, illatok töltenek el, melyek az évek múlásával lassan, de biztosan feledésbe merültek. A sebességkorlátozást betartva haladok a belváros felé, mint Michael Schumacher az idei Forma 1-es nagydíjon, bár remélhetőleg én elérem célomat. 

„I would fly you to the moon and back, If you’ll be, if you’ll be my baby…” – dúdolom kedvenc dalomat, miközben parkolót keresve cikázom a városállam szűk utcácskáiban. Minden sarkon a legújabb sportkocsimodellen csillan meg a csökkenő hold bágyadt fénye. Porsche, Lamborghini, Bugatti, Maserati. Legalább az én kicsikém nem lóg ki a sorból. Az autóból kiszállva kisimítom az utazás során keletkezett ráncokat az arany csillámokkal díszített Versace miniruhámból. Hozzá párosított tűsarkúim visszhangot vernek, ahogy megszaporázom a lépteimet. A kaszinó felé haladva a tömeg egyre sűrűsödik. Ismerős és ismeretlen arcok sokasága, akik egy pillantásra sem méltatnak. Nem zavar, sőt szinte váratlan megkönnyebbülést érzek. Éppen időben érkeztem – gondolom magamban, miközben a tömeget pásztázom mélykék tekintetemmel. Mindössze pár perc és az óra elüti az éjfélt, átrepítve minket az új évbe. 1997, mit tartogatsz számunkra? Mielőtt ócska, nem túl hosszú életű újévi fogadalmak fogalmazódnának meg fejemben, egy rég hallott hang süvít át a téren, nevemet ismételve. Ezer körül is megismerném a mély, karcos basszust, mely hajdan a világomat zúzta millió darabra. 

– Juliette? Te vagy az? – s szemem behunyva egy pillanatra visszatérek a keserédes múltba.

Azt hiszem, sosem voltam igazán felkészülve, felvértezve a viszontlátásra. Tizennyolc gyötrelmesen hosszú év után visszatekint rám az a bizonyos mogyoróbarna szempár, mely mindenkor végigkísérte utamat. Őt kerestem minden szempárban, mely szembe jött velem az évek során, kínzó fájdalmat hagyva maga után minden egyes csalódáskor. A tekintet, mely rabul ejtette a fiatal kamaszlányt, s nem engedte el sosem, a felnőtté válás veszedelmes folyamata után sem. Tízezer penge döf szíven, de most nem futhatok el. Hajdanán elrohantam, s szárnyakat növesztve léptem egy új álmokkal kikövezett útra. Hátrahagytam minden biztosat, s bizonytalant egy szebb jövő reményében. De a sors visszahívott Monacóba, esélyt biztosítva az újrakezdésre. Egymás felé indulva, egymás szemébe nézve még a visszaszámlálás sem jut el tudatomig. 

Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy… tűzijátékok sokasága robban körülöttünk, színes fénycsóvákkal borítva az égboltot. Piros, arany, zöld, lila – a legélénkebb színek sorakoznak fel. Én viszont nem látok mást, csak azt a bizonyos mogyoróbarnát. A tömeg ujjong, pezsgőspoharak koccanása kíséretében kívánnak egymásnak szépet s jót az elkövetkezendő esztendőre. 

Megállunk egymás előtt az ünneplő tömeg kellős közepén. Jules rám mosolyog, ugyanazzal a csábos mosollyal, mely emlékeim mélyén élt, s mindössze két szó hagyja el ajkát:

– Bonne année. Boldog új évet – néz mélyen szemeimbe, s most érzem igazán: élek.