Az olimpiai bajnok, háromszoros világ- és ötszörös Európa-bajnok szlovák műkorcsolyázó, Ondrej Nepela neve az átlagember számára legfeljebb a pozsonyi téli stadionról lehet ismerős. Bár ünnepelt sztár volt, sosem lehetett igazán önmaga a hazájában, emigrációja után pedig megszűnt létezni Csehszlovákia számára, csak a rendszerváltás és az azzal szinte egybeeső korai halála után került a neve ismét köztudatba. Azt kell mondanom, sorsszerű, hogy éppen most, ebben az „érában” sikerült végre megnéznem Gregor Valentovič 2025-ös, cseh koprodukcióban készült filmjét, a Nepelát. Visszaértünk a moziból, felszáradtak a könnyeim, görgetem a kommenteket Letterboxdon. „There is heated rivalry everywhere for those with eyes”, „Yuri on ice for czechoslovakia”, „Rip you would have loved going to the cottage”… November óta körülbelül minden áldott nap ajánlja a YouTube és Insta, de egyelőre csak részleteket láttam a Heated Rivalryből, mégpedig Dan és Phil videójában.
Korcsolyát fel!
A brit duó, Dan és Phil karrierje a YouTube hajnalán indult, amikor még csak két hétköznapi emó srác voltak, és nem is álmodtak arról, hogy egyszer a tartalomgyártás lesz a munkájuk. 2025 októberében valósággal felrobbantották az internetet, mikor bejelentették, hogy 16 éve egy párt alkotnak, és visszatekintettek az alkotó és közönség közti paraszociális kapcsolatok átkaira és áldásaira. Ebben az új korszakban örömmel eleget tettek a rajongók kérésének, és reagáltak a világot lázban tartó „ice yaoira”, ahogy ők nevezik előszeretettel. A népszerű sportaniméről, a Yuri on Ice-ról is tőlük hallottam először, elvégre a Tumblr népe szerint a szőkített hajú Phil Viktor Nikiforov reinkarnációja. A karizmatikus és páratlanul tehetséges orosz műkorcsolyázó, Viktor a sorozat egyik főszereplője, Yuri csodálatának tárgya, aki Japánt képviseli a sportban.
Azóta megnéztem pár epizódot a Yuriból, amely egyesek szerint a queerbating szomorú iskolapéldája, mások szerint a szigorú cenzúra terméke, vagy akár a Heated Rivalryhez hasonlóan az élsportban uralkodó queerfóbia kritikus ábrázolása, de az kétségtelen, hogy lenyűgöző módon vannak meganimálva a korcsolyázós részek. Sőt, február 6-án elstartolt a XXV. téli olimpia (a megnyitóról Horváth Réka is beszámolt az Alma magazin hasábjain), szóval hús-vér embereket is láthatunk a tévéképernyőn és a jégen. Szlovákiát ráadásul az az Adam Hagara képviseli, aki a tavalyi Memoriál Ondreja Nepelu versenyen beleírta magát a szlovák műkorcsolyatörténelembe négyfordulatos ugrásával, nem mellesleg pedig ő lett a Nepelát alakító Josef Trojan dublőre a filmben. A szlovák csapat a 4F Ondrej Nepela által inspirált kollekciójában hódította meg Milánót és a Dolomitok völgyében fekvő Cortina d’Ampezzo síparadicsomot, ha ez még nem lenne elég, az utóbbi település a Nepelában is feltűnik, hiszen a csehszlovák korcsolyázók rendszeresen visszatértek ide edzeni!
Több, mint edző
Gregor Valentovič filmje a híres sportoló életének egyetlen meghatározó évére fókuszál: az 1972-es sapporói téli olimpiáról való hazatérés és az 1973-as, Pozsonyban megrendezett műkorcsolya-világbajnokság közötti időszakot öleli fel. A film elején a csupán huszonegy éves Ondrej reményekkel telve érkezik vissza Pozsonyba, bízik benne, hogy az olimpiai arannyal végre megvásárolta a szabadságát. Ki szeretne költözni Nyugat-Németországba, hogy a Holiday on Ice jégrevüben korcsolyázhasson és szabadabban élhessen, akárcsak közeli barátnője és sporttársa, Hana Mašková. Csehszlovákiának azonban jó reklámot csinál, ezért mindent megtesznek azért, hogy a markukban tartsák.
Tiszta haszon, hogy némelyik villamos vagy éppen intris szoba máig megmaradt eredeti, autentikus szoci állapotában, így a film készítőinek nem kellett annyit bajlódni a díszletépítéssel. Több ikonikus pozsonyi helyszín feltűnik még, például Ondrej ahelyett, hogy az előadásán ülne a jogi karon, a dóm körül bóklászik újonnan szerzett haverjaival, majd a Propellerben pihennek meg – ez a hajóállomásból lett kávézó most végre újra nyitva van. Bár rögtön az első jelenet egy archív felvétel alapján készült, a rendező-forgatókönyvíró Valentovič többször is hangsúlyozta, hogy nem dokumentumfilmet akart készíteni, a Nepela inkább egyfajta művészi portré.
Azt mégis megjegyezném, hogy fontos inspiráció volt számára Eva Bacigalová Najlepší! című életrajza, amely különös figyelmet szentel Nepela és edzője, a bécsi származású Hilda Múdra kapcsolatának. Múdra 1958-ban vette a szárnya alá a hétéves „Ondríkot”, és tizenöt éven keresztül dolgoztak együtt. Nemcsak az edzője, hanem bizalmasa, szövetségese, szinte második anyja volt. A filmvásznon Zuzana Mauréryt, a „szlovák Meryl Streepet” (ezt már megint egy Letterboxd kommentből loptam, mert annyira találó volt) láthatjuk Múdra szerepében. Jellegzetes német akcentusa még mindig a fülemben cseng, és meggyőzően hozza a határozott, két lábbal a földön álló nőt, aki ügyesen lavírozik a rendszer aknamezőjén. Mauréryt legutóbb egyébként a Monarchia korában játszódó 2022-es Slúžkában láttam, amelyben végig németül beszél. Ez a film a Nepelához hasonló pozitív meglepetés volt: alig akartam elhinni, hogy a szlovákok tényleg készítettek egy nagyszabású, moziforgalomba kerülő queer filmet.
Elmenekülni valahova máshova
Valentovič kiemelte, hogy a filmjével azt is meg szeretné mutatni, hogy a 20. század legsikeresebb szlovák sportolója (Nepela 2000-ben kapta meg ezt a poszthumusz elismerést) lehet queer, és ebben semmi rendkívüli nincsen. Bár a Heated Rivalry (képzeletbeli) hokistái, Ilya Rozanov és Shane Hollander hosszú évek után végre felvállalhatták a párkapcsolatukat és szexuális orientációjukat, a sport világa még mindig nem teljesen befogadó – a valóságban sem. Az LMBTQIA+ emberek még olyan országokban is veszéllyel néznek szembe, amelyekről azt hinnénk, progresszívek – a német futballbíró Pascal Kaisert ért támadás sajnos ennek egy friss példája –, és nem véletlenül korlátozza a Grindr bizonyos funkcióit idén az olimpiai faluban.
Mindez természetesen hatványozottan igaz volt a 70-es évek Csehszlovákiájában: a hazatérő Ondrej álmai újra és újra a szocialista rendszer és az erősen heteronormatív társadalmi berendezkedés falaiba ütköznek. Valentovič elmondta, hogy csak információtöredékek állnak a rendelkezésünkre, ami Nepela szexuális orientációját illeti, Csehszlovákia ünnepelt sportolója lévén pedig a vezető politikusoknak nem állt érdekében a melegségét ellene fordítani, ha tudtak róla egyáltalán. A film nem akar egyértelmű válaszokat adni vagy igazságot szolgáltatni, bár természetesen egy kicsit kiszínezi és kiegészíti a valóságot, ezt úgy teszi, hogy megőrzi a Nepela alakját belengő titokzatosságot. Egy szabadságért folytatott belső küzdelmet mutat be, amely a felszín alatt zajlik, miközben a legtöbben csak egy szelíd, visszahúzódó, alkalmazkodó fiatalembert látnak. Josef Trojan szeretnivalóan hozza azt a szégyenlősséget, ami eleve hozzátartozott Nepela személyiségéhez (nagyon jól esett látni, hogy egy közszereplő nem szükségszerűen társasági ember), ugyanakkor érzékenyen közvetíti a karakter vívódását, elidegenedését, tünékenységét, szavak helyett szinte csak az arcjátékra és mozdulatokra hagyatkozva, „Niekedy, keď velmi chcem, viem uniknúť niekam inam. Niekam, kde je lepšie.” (Néha, ha nagyon akarom, el tudok menekülni valahova máshova. Valahova, ahol jobb.) – mondja Nepela a film egyik kulcsjelenetében, és lehunyja a szemét.
„Csaba neblázni, veď nás poznáš!” – rimánkodik Nepela egyik haverja, de a kidobóember (a forgatókönyvíróval ellentétben) nem ismer tréfát. Nepela hírnevének köszönhetően aztán mégis bejutnak az SNP téren lévő V-klubba, ahol viszont nem az Elán zenél, Pavol Hammel köszönti a főiskolásokat a „szabadságnak ezen a kis szigetén”. Éppen a szabadság tökéletes látszata miatt olyan mellbevágó ez a jelenet, amelynek végén Ondrejnak rá kell ébrednie, hogy ő queer emberként még itt sem érezheti magát igazán otthon és biztonságban. Rögtön arra gondoltam, hogy Pozsony, illetve az itteni diákközösség, az egyetemi közeg mennyivel inkluzívabb manapság, ugyanakkor az elmúlt évek történései azt mutatják, hogy bőven van még hová fejlődni.
Gyönyörű robot
A szívünket egy picikét begyógyítja a Slavínos bolondozás, amely szépen beékelődik a film legemlékezetesebb korcsolyázós montázsába: Ondrej valósággal szárnyal és ragyog a Hankától kapott strasszokkal és gyöngyökkel díszített ingben a Sweet Caroline dallamára. Tény, hogy Nepelát vonzotta a Holiday on Ice világa, ahol a show volt a fontos, nem annyira a technikai pontosság, viszont egy rendkívül szabálykövető és precíz korcsolyázóként van elkönyvelve, aki inkább volt szorgalmas, mint kiemelkedően tehetséges. Az improvizáció nem volt az erőssége, a kötelező elemeket viszont hibátlanul tudta reprodukálni, és ennek akkoriban nagyobb súlya volt. A kanadai műkorcsolyázó Toller Cranstonra ellenben úgy emlékeznek, mint aki művészibb szintre vitte a sportágat. A filmben Cranston (Billy Dunmore) a címszereplő ellentéteként vagy árnyékaként jelenik meg, „gyönyörű robotnak” nevezi Nepelát – és igen, van egy picike heated rivalry itt, ami nem a fantázia szüleménye…
Valentovič filmjében tehát a szigorú szabály- és hagyománykövetés a koreográfiában és az öltözékben a totalitárius rendszerek egyéniséget elnyomó politikájával, illetve a kényszerű bezárkózottsággal (closetedness) fonódik össze. Ezzel szemben a kreatívabb, újító elemek az önkifejezés metaforájává válnak. „Život nejsou jenom povinné cviky, ale taky volná jízda” (Az élet nemcsak a kötelező elemekről szól, hanem a szabad programról is) – emlékezteti Ondrejt Hanka. Nincs új a nap alatt, a status quo elleni ilyen jellegű lázadás a táncos filmek (és biztosan a sportról szóló filmek is, de bevallom, azokban annyira nem vagyok otthon) bevett kliséje, gondoljunk csak olyan klasszikusokra, mint a rendkívül beszédes című Kötelező táncok (Strictly Ballroom), vagy akár a Billy Elliot, amelyben a balett közvetett módon a nemi sztereotípiák kiforgatását is szolgálja. Azt kell mondanom viszont, hogy Valentovič jó érzékkel és mértékkel adagolja a műfaj(ok) kliséit: a Nepela megható, de egyáltalán nem hatásvadász, kiegyensúlyozott, finom alkotás.
A Queer Youth Slovakia magazinnak adott interjúban megkérdezték a rendező-forgatókönyvírót, vajon mit üzenne Ondrej Nepela a mai queer fiatalságnak. A válasza megmaradt bennem: azt mondta, hogy a maga helyzetében és korában Nepelának nem volt tere arra, és eszköze ahhoz, hogy aktívan állást foglaljon, sőt, ez idegen is lett volna a visszahúzódó természetétől, az életútja és karrierje mégis inspirációul szolgálhat bárki számára. Hozzátenném, hogy szerintem ez a film többet ad a didaktikus üzenet- vagy tanulságközvetítésnél, de az biztos, hogy ha megnézi az ember, egy olyan világ (vagy ország) reménye ébred fel benne, ahol mindenki érzelmileg és fizikailag is jelen lehet a pillanatban, ahonnan senkinek nem kell elmenekülnie sem szó szerint, sem átvitt értelemben, de szabadon távozhat, hogyha az az ő jólétét szolgálja.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022