Tavasszal is csak az Alma

Ahogy az ég a felmosóvíz szürkeségéből kékké változott, és a nap is volt olyan kedves végre előbújni, úgy a kedvem is kezdett szép lassan visszatérni. Mindig azt mondom, hogy szeretem a telet, de idén valahogy a kelleténél jobban megviselt a D-vitamin és a jó idő hiánya. Most azonban érzem, hogy újra erőre kapok. Egyszer csak azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, miket mondjak majd Hallgatói Parlamenten, milyen kreatívírás-feladatot adhatnék a szerkesztőségnek, meg úgy általában, mit tehetnék az Almában.

A narancssárga, legós borítós jegyzetfüzetemben egyre telnek az oldalak, melyek tetején egy (kissé csálén) rajzolt alma díszeleg. A gyűlésen egyre több mosolygó arc néz rám vissza a laptopom képernyőjéről, úgy tűnik, nem csak rám vannak pozitív hatással a plusz fokok. Ötletek repkednek, egy-egy beszólást hangos nevetés követ, az én szívem pedig egyre inkább megnyugszik, ugyanis rájövök, mi hiányzik a hosszú, monoton hétköznapokban: pontosan ez az önfeledt jókedv. Valahogy itt a felelősség nem rám nehezedik, hanem önbizalommal tölt el, főleg, mikor sorban jelennek meg az újabb és újabb írások az oldalon. 

Így folytatjuk tehát a tavasz beköszöntével is: a felhozatal legalább olyan színes lesz, mint egy virágoskert. Környezetvédelem, irodalom, történelem, finom ételek… Úgy érzem, méltó módon köszöntjük a tavaszt. És abban is biztos vagyok, hogy a kék ég alatt még jobban fog esni az Alma.