Hogyan lettem szorongó főszerkesztőből kevésbé szorongó főszerkesztő?

Húsvéthétfő előtt egy nappal, mikor már javában porszívóznom kellett volna, leültem azzal az elszántsággal, hogy már pedig a vezércikk megírása elsőbbséget élvez. Lehet, a családom ezzel nem értene egyet, de mire ez a cikk napvilágot lát, már (remélhetőleg) kész leszek a porszívózással és a csapok letakarításával. 

Az előző ciklus eleje óta túlestem azon a dolgon, amitől a legjobban féltem, mikor átvettem az Alma irányítását: a rettegett Hallgatói Parlamenten. Egy évvel ezelőtt teljes sokkban ültem életem első ilyen eseményén, azon gondolkodva, hogy akkor köszönöm szépen a lehetőséget, én megyek haza. Aztán persze nem mentem haza, sőt, szeptemberben megint elmentem, ahol meg is szavaztak főszerkesztőnek. Aggodalmaim azonban nem szűntek meg teljesen, elvégre most jött el az ideje, hogy kiálljak az emberek elé és beszámoljak a féléves munkámról. Már hetekkel előtte elkezdtem összeírni, miket akarok mondani, mikről kell feltétlenül beszélnem az elnökséggel. Persze hiába szedtem össze a gondolataimat, zavaromban a felét kihagytam. Elfelejtettem például megemlíteni, hogy amúgy még a Pátria Rádióban is volt egy közös beszélgetésünk Zsófival és Vikivel, az Alma veteránjaival, pedig erre nagyon büszke voltam. Félelmeimmel ellentétben senki nem szólt be és nem is vont felelősségre, sőt még meg is dicsérték, ahogy a magazin működik. Én meg nem győztem elégszer mondani, hogy ez nemcsak az én érdemem, hanem mindenkié, aki az Almában részt vesz. 

A Hallgatói Parlament után a szerkesztőségnek is elújságoltam, mennyire meg van velünk mindenki elégedve. A legnagyobb dicséret azonban talán mégis az volt, mikor gyűlésen megkérdezte valaki, hogy diploma után is írhat-e még az Almába, mert nagyon megszerette ezt a közösséget, és még nem akar neki búcsút mondani. Itt, ha épp nem lett volna bekapcsolva a kamerám, ugrándoztam volna egy sort a szobám közepén. 

A március tehát így telt, én lélekben készítettem magam arra, hogy vagy a szerkesztőség, vagy az elnökség megesz, végül azonban nemhogy nem ettek meg, de mindenki megerősített abban, hogy a félelmeim ellenére mégsem tört bele a bicskám ebbe az egészbe. Ez pedig egy kifejezetten jó érzés.