Koncertbeszámoló, avagy szerelmeslevél a Kreatorhoz

A Kreator nevű német thrash metal zenekar 2024. december 10-én lépett fel legutóbb Budapesten, ám erre a koncertjükre egy vizsga miatt nem sikerült elmennem. Az említett vizsga olyan katasztrofális volt, hogy megfogadtam, ha a Kreator visszatér Budapestre, az sem fog érdekelni, ha a civilizáció aznap omlik össze, én ott leszek a koncertjükön. Fogadalmamra az égiek tavaly szeptemberben küldtek választ: a Kreator 2026 áprilisában újra Budapestre látogat, méghozzá nem kisebb nevek társaságában, mint az Exodus és a Carcass. Ilyen gyorsan koncertjegy még nem landolt az e-mailjeim között.

A kapcsolatom a Kreatorral még az alapiskola felső tagozatában kezdődött. Megkértem apukámat, hogy töltsön le pár albumot a Fall Out Boytól a zenelejátszómra, meg esetleg egyet-kettőt a Slayertől is, mert tudom, hogy ő mennyire szereti őket, ezért én is belehallgatnék. Ezen a kijelentésen felbuzdulva apukám a Slayer mellé letöltötte a Kreator Gods of Violence című albumát is, így lett tele a rózsaszín zenelejátszóm thrash metallal. A Gods of Violence teljesen magába szippantott, hallgattam osztálykiránduláson a Tátra felé tartó vonaton, hallgattam írás közben és hallgattam elalvás előtt. A mindenkire-haragszom-korszakom háttérzenéje lett, később pedig, mikor már a szövegeket is jobban megértettem, a hörgés mögött megbúvó humanista és az elnyomottakkal szimpatizáló hangnem miatt nőtt a szívemhez az együttes. Ezt furcsa lehet egy olyan bandáról olvasni, amelynek diszkográfiájában olyan címekkel találkozunk, mint a már sokat emlegetett Gods of Violence, Hate Über Alles, Violent Revolution és a Pleasure to Kill. A sztereotíp metálos imázs alatt azonban olyan gondolatok lapulnak, amelyek inkább összekötik az embereket, mintsem árkot ásnak közéjük.

A hosszú felvezető után pedig végre rátérek a koncertre is. Eddig nem említettem őket, de a bandák sorát az amerikai hardcore punk stílusban alkotó Nails kezdte. A közönség bemelegítése szerintem mindig hálátlan feladat, de a Nails jól vette az akadályt. Az énekes külön kiemelte, mennyire örül, hogy többen is a zenekar merchében jelentek meg, én pedig boldogan figyeltem, mekkora tömeg hallgatja meg az ő produkciójukat is. Eddig nem követtem a munkásságukat, de az előadásuk meggyőzött arról, hogy érdemes jobban utánuk néznem. Az énekes hangját kifejezetten kellemesnek találtam, olyan volt, mint egy gyors folyású folyó zúgása. Ez volt az első magyarországi koncertjük, és remélem, visszatérnek még. 

A Nails félórás performanszát a kaliforniai thrash metal legenda, az Exodus követte. Őszintén, kicsit tartottam tőle. Az Exodus akkor alakult, amikor még az anyukám sem élt, szóval elmondható, hogy nem ma kezdték a szakmát. Az eredeti felállásból már csak a dobos, Tom Hunting maradt a zenekarban, azonban a többi tag is öreg motorosnak számít. A kételyeim abból származtak, hogy a közelmúltban okozott már csalódást nagynevű zenekar koncertje a műfajban, ezért féltem, hogy erőtlen lesz a produkció. Amint megszólalt a basszus, és a banda a színpadra lépett, minden fenntartásom elszállt. Hatalmas bulit csaptak, a zeneiparban eltöltött éveknek teljes mértékben a pozitív oldalai mutatkoztak meg. Látszott a rutin, tudták, mit csinálnak, az énekes, Rob Dukes pedig pontosan eltalálta, mennyit beszéljen a közönséghez. A poénok is működtek, egyáltalán nem érződött kínos bohóckodásnak. Én eleve szeretem, mikor a zenekar interakcióba lép a közönséggel, mert ad egy pluszt a zene mellé, viszont elég nehéz eltalálni az arányokat, hogy ez ne menjen a zenei élmény rovására. Itt egyáltalán nem ez volt a helyzet, hihetetlen jó hangulatú bulit csapott az Exodus. Az énekes „let's f***ing headbang” felszólítását olyannyira komolyan vettem, hogy utána percekig kettőt láttam belőle, továbbá esélyes, hogy pár nyaki csigolyám is elmozdult, de hát mindent a metálért, ugyebár. Az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, hogy a basszus helyenként elnyomta az éneket, annyira hangos és erős volt.

Ezután következett a death metalt játszó Carcass. Bevallom, az Exodus annyira lefárasztott, hogy nagyrészt vegetáltam a Carcass alatt. Persze ez nem azt jelenti, hogy rosszak lettek volna – sőt. Ők is odatették magukat, a közönség is látványosan jól érezte magát. A sok zenekaros pólós fellépő után kissé vicces volt a banda énekesét, Jeff Walkert fehér ingben látni, de én tudom értékelni az ilyen fajta lázadást. Elvégre senki más outfitjére nem emlékszem, csak az övére. Az öltözködési formabontáson kívül azért a produkciója is emlékezetes maradt. Egy-egy szám erejéig belém is visszatért az élet, főleg mikor a basszusgitáros az én irányomba nézett. Elég közel álltam a színpadhoz, nem hozhattam magam olyan szégyenbe, hogy a zenészek látják rajtam a fáradtságot. A koncert közben az énekes flakonos ásványvizet dobált a nézőknek, ez számomra egy újdonság volt, soha nem találkoztam még más koncerten ezzel. Flakonos víz mellett pengetők is repkedtek szép számmal. Nekem egyébként az egész este alatt nem sikerült semmit elkapnom, pedig többször is közel voltam hozzá. Lehet, ott volt a hiba, hogy tőlem a tömeg java része két fejjel magasabb volt.

A Carcass háromnegyed órás produkciója (az Exodus is ennyi műsoridőt kapott) után pedig következett az általam legjobban várt pontja az estének: a Kreator, teljes életnagyságban. Az Exodushoz és a Carcasshoz hasonlóan ők is legendának számítanak a metálzene világában, a 80-as évek óta a szubkultúra meghatározó szereplői. Az első három koncerten a jelenlegi, 23 éves énem ugrándozott, a Kreator előadását azonban a 15 éves Etelka tombolta végig. Egyszerűen minden tökéletesen el lett találva. A díszlet a felfújható démonokkal, a dalok közötti fáklyagyújtós, bábuégetős produkciók, maga a setlist (még úgy is, hogy a kedvenc dalomat nem játszották), az ének, a hangszerelés… Hatásvadász volt? Persze, nem is kicsit. Nagyon sztereotipikusan metálos volt? Hogyne. Érdekelt ez bárkit is a közönségből? Dehogy. Minden klisés mozzanatával együtt is belopta magát minden jelenlévő szívébe. A zenekar tele volt energiával, nekik tényleg az volt a céljuk, hogy szórakoztassák a közönséget. A Hail to the Hordes számot együtt énekelni a tömeggel hihetetlenül jó élmény volt, főleg az elmúlt napok eseményeinek tekintetében. A „Stronger than fear/stronger than hate, stronger than all/ we are one” szöveget ennyien, egyszerre üvölteni egy olyan pillanata volt az estének, ami még sokáig velem fog maradni. 

Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni erről az élményről. Egy este három ekkora nevet látni ritka alkalom, nagyon örülök, hogy kitartottam az elhatározásom mellett. Magas elvárásokkal mentem, mégsem csalódtam. Még úgy sem, hogy a bokám kificamodott és azóta sántítok. Ha ez volt az ára annak, hogy lássam a Kreatort, nekem megérte.