Hadak útján – Tápióbicskei hadijáték az 1849. április 4-i csata emlékére

Legutóbbi cikkemben a szolnoki emlékcsatával foglalkoztam. Nem egészen egy hónappal később került sor a tavaszi hadjárat egy kiemelkedő összecsapásának, a tápióbicskei csatának megelevenítésére.

Történelmi háttér

Az 1848. március 15-i forradalom és az áprilisi törvények nyomán megkezdődött a honvédalakulatok kiállítása. Egy hadsereget felállítása költséges, hosszú időn keresztül tartó folyamat. Az első csapatok felállításuk után a délvidéki szerb és horvát felkelők elleni harcban kerültek bevetésre. Az első jelentősebb reguláris erőkkel való összecsapásra a pákozd-sukorói csatában került sor. Ez fényes győzelemmel zárult, azonban a schwechati csatavesztés okán a magyar haderő védekezése szorult. 

Miután a győri állásokat kénytelenek voltak feladni, a telet folyamatos visszavonulás, csatavesztések sorozata, a császári seregek feltartóztatására, lassítására való törekvés és a csapatok felállítása jellemzi. A Tisza-Maros vonalon felállt honvédseregek ellentámadása 1849. február végén indult meg. 

Ez a művelet jelentősebb előretöréssel nem járt. A kápolnai csata döntetlennel végződött, míg a szolnoki csata magyar győzelemmel zárult. Stratégiai jelentősége nem volt ugyan, de ez volt az első nagyobb léptékű magyar győzelem a főhadszintéren a schwechati csatavesztés óta.

 Fővezéri pozíciójából Henryk Dembiński lengyel tábornokot menesztik a kápolnai fiaskó okán, ugyanis kitűnt, hogy hadvezetői képességeiben hiányosságokat szenved. Egyedüli jelentős haditette katonai múltjából a litvániai-visszavonulás – gyakran hivatkoznak rá, mint tábornokra, aki csak ehhez ért. Alkalmatlanságának már-már külön szakirodalma van, ezt azonban most nem részletezzük. Az ő helyére Vetter Antalt nevezték ki, őt március 31-én Görgei Artúrra váltják. Az ő parancsnoksága alatt dolgozza ki Klapka György a – később tavasziként hivatkozott – hadjárat tervét. 

Az ellenséges erők megkerülése és a hatvani győzelem után került sor a tápióbicskei csatára. A nyitányban Klapka György honvéd vezérőrnagy tört be a faluba, abban a tudatban, hogy ott csak az ellenség poggyásza található, haderő a településen nem tartózkodik. Ez az értesülése hamisnak bizonyult, a Josip Jelačić vezetése alatt álló Rastics-dandár tűz alá vette. Ennek következményeként rendezetlenül megfutamodtak. Damjanich János vezérőrnagy időközben megérkezett a III. hadtesttel, megfordítva a csata menetét. A Leiningen-dandár 3. szegedi fehértollas és 9. kassai vörössipkás honvédzászlóalja megtisztította a falut Földváry Károly őrnagy parancsnoklásával.

Kis „szakmai” kitekintés[i]

               A vörössipkások a kassai 9. és a kolozsvári 11. honvédzászlóaljak katonái – de általában a kassaiakra hivatkoznak így. Görgey Kossuthnak a következő javaslatot tette: „Adjunk vörös sapkát mindazon zászlóaljaknak, s másnemű hadrészeknek, melyek folytonos vitézségök által e világ tiszteletét, bámulatát, a haza köszönetét megérdemlik…”

               A fehértollasok a szegedi 3. honvédzászlóalj katonái.

               A haditábor

               A csapatok a helyszínre április 3. péntektől folyamatosan érkeztek meg. A haditábor 2 utcából állt. Ez tulajdonképpen kétszer két sor sátrat jelent, ahol egy-egy sor sátrainak „ajtaja” egymással szemben helyezkedik el. A beérkező csapatok folyamatosan állították a sátraik. Ennek a módja a következő: egymással párhuzamosan kihúznak két kötelet, és az utca egyik végétől egymás után folyamatosan állítják fel hálóhelyeik. Eredetileg egy sorban húsz sátor volt, de ez a rendezvényeken azok mérete miatt nem fordul elő. Külön érdekessége, hogy a ma két személy számára használt sátorban eredetileg 4-5 ember aludt, nem hosszában feküdve, hanem keresztben. A sátor nagyjából 2-2 és fél méter hosszú, 180-190 cm széles. A sátrak hátulján található félköralapú, félkúp alakú rész a poggyász szolgálatára szolgált. A kényelem, a hőszigetelés és a pára kizárása végett a sátrakat kiszalmázták, később erre fektették a pokrócot. Ez mai rendezvényeinken sincs másképp. Szellősen leterített 30-40 centi szalmát lenyomva már kényelmes fekhelyet lehet kapni, de ez nagyban függ a terepviszonyoktól, párától, hőmérséklettől.
 
 

Mivel ma egy sátorban ketten fekszenek, ezért a legtöbben a muskétájukkal „alszanak”, vagy azt a szállítójárműben hagyják. A korszakos megoldás erre a fegyverraktárként szolgáló sátor és a fegyverekből rakott gúla volt. Érdekességképpen csapatunkkal mi két gúlát is felállítottunk. A kivitelezés metódusát most nem részletezzük, a lényeg, hogy a feltűzött szuronyoknál „összekapaszkodva” legalább három fegyver támaszkodik egymáson. Ezután behelyezik ezek alá a borjújukat – más szóval a hátibőröndöt – és a lőszeres, avagy patrontáskát, megint másik elnevezéssel töltért. 

Az első utca elején állították fel a császári sorgyalogság és tüzérség közös konyhasátrát, ahol a tábortüzet is elhelyezték. A mögötte lévő asztalon külön kuriózum volt egy szamovár. Ez a sátor a program folyamán fontos szerepet kapott.

   Vele szemben állt a tüzérség sátra, egy impozáns 6 fontos tábori ágyúval. 

A korszakban nyilván nem fordult elő, de most a császári és a honvéd csapatok közös tábort állítottak. 

               Tábori élet

               Pénteken a fő szerepet a táborállítás kapta. Közben és utána a csapatok tagjai köszöntötték egymást – a legtöbben már veteránok a katonai hagyományőrző közösségben, a tagok közötti kapcsolat általánosságban barátinak mondható. Napközben sor került egy konferenciára – nem a tábor területén –, este pedig egy fáklyás felvonulással egybekötött gyalogmenetre Tápióbicske településről. 

               A menetre a település központjába busszal vittek be, majd onnan menetoszlopban megindulva felkerestük a településről a csata helyszínére vezető út környékén lévő ’48-as emlékhelyeket, kopjafákat, végül a tápióbicskei csata emlékművénél zártuk a programot. Minden helyszínen tiszteletet adtunk, díszsortűzzel egybekötve.

               A felvonulást vacsora követte. Ezután az emberek egy része táncházon vett részt a táboron kívül, mások a táborban beszélgettek és ücsörögtek, volt, aki aludni tért. A már fentebb említett konyhasátor ponyvája alatt kisebb, majd a táncház 10 órai végével nagyobb csapat gyűlt össze, a tábortűz körül. Egy-két kisebb csoportosulás még kialakult, de az izzó parázs és a kis lángnyelvek jelentős érvnek bizonyultak a hozzávetőlegesen 3-4 °C-os időben. A tűz körül előkerült a citera és a furulya is, akinél nem volt hangszer, az énekelt. Néhányan vizet forraltak a tábortűzben – erre kialakított zománcozott vagy zománc nélküli fém kancsókban. A beszélgetések sokáig eltartottak, hiszen ilyenkor van lehetőség a hagyományőrzés helyzetét, a másnapi csatát, esetleg a jövőbeli terveket áttárgyalni. Éjfél - egy óra körül már jóval kevesebben voltak hálóhelyeiken kívül, ez számomra is a lefekvés ideje volt, lévén a terv szerint másnap reggel keltünk.

               A reggel a hagyományőrzők komótos ébredezésével telt. A tábortűzön teát főztünk, majd sorban elpanaszoltuk, hogy milyen hideg volt az éjszaka – volt korsó, amibe belefagyott a folyadék.

A reggeli után és az időjárás felmelegedésével egyre több hagyományőrző mozgott a táborban, mondhatni megélénkült a tábori élet. Volt, aki saját készítésű fémkatonáit mutatta be, mások az ebédük megfőzéséhez láttak hozzá, volt, aki csak fel-alá járkált, beszélgetett. Minthogy akkor már ezen cikk tervben volt, többek

modellt álltak egy-egy életképhez.

A délelőtt folyamán sort kerítettünk egy gyakorlatozásra, közben kisegítettük ebben másokat is. Minthogy a délutáni gyakorlás és csata előtt nem szerettük volna fölöslegesen lefárasztani a csapatot, ezt viszonylag rövid idő után abbahagytuk.

Délután megérkeztek a maradék alakulatok is, ugyanis sor került egy mustrára – csak az azon megfelelő csapatok vehettek részt a csatában – és a hadijáték során felálló egységek alakulat szintű gyakorlására. Erre azért is volt szükség, mivel egy alakulat több egyesület gyalogosaiból tevődik össze.

A csatáig hátralévő időt ezt követően már fegyverellenőrzésre, karbantartásra, eligazításra, pihenésre szánták a csapatok.

A hadijáték[ii]

A magyar csapatok a Tápió folyó és Nagykáta között álltak fel. Hátul helyezkedett el a számottevő tüzérség, egymástól tagoltan, de egyvonalban a centrum és a jobbszárny gyalogsága. Balszárnyat nehéz megállapítani, mert ezt a csata folyamán a Klapka-hadtest adja, de az elején nem ott helyezkedik el. A magyar csapatok jobbszárnyán állnak fel a huszárok és a szabadcsapatok, illetve elhelyezkedik még hátul a gyalogos szabadcsapat – erre nem láttam rá rendesen, lévén a lent leírt Klapka-alakulat menetoszlopának legelején álltam. 

Értelemszerűen az osztrák sereg felállásáról nem beszélhetünk – ezt lentebb tárgyaljuk részletesen.

A hadijáték a Klapka vezette alakulat – ez esetünkben a 30. és a budai 2. honvédzászlóaljakat megjelenítő gyalogságot jelöli – Büdös Samuval való kapcsolatfelvételével kezdődött. Ekkor a helyi lakos azt állította, hogy a település ellenséges erőktől üres, oda a haderő nyugodtan bevonulhat. Ezek után a menetoszlop átvonult a Tápió hídján[iii].

A csatateret két részre osztó folyó és Tápióbicske között a menetoszlop megállt, felderítés céljából a parancsnok kisebb létszámú csatárláncot – pontosabban egy háromtagú láncszemet – küldött ki. A felderítők a településen ellenséges erőt nem véltek felfedezni, miután visszarendeződtek az alakulatba, a menetoszlop megindult a faluba.

Amikor már igencsak bent járt, az épületekből – ezek itt acél keretre épített szalma szerkezetek voltak – tüzet nyitott a megbúvó ellenség. Az első szakasz rendezetlenül menekült vissza a Tápió túloldalára, a gyalogság jobbszárnyára. A második szakasz rögtönzött, viszonylag szellős, csatárláncszerű utóvédet vett fel. Az ellenség folyamatos tűz alatt való tartásával fokozatosan vonult vissza a hídig, ahol egysoros vonalba rendezte alakzatát annak végén. A jobb szélénél, a híd lábánál állt egy honvéd vadász is. Időközben a Tápió susnyásának egy kis része tüzet kapott, feltételezhetőleg a pirotechnikától, ezt azonban eloltották.

Ezt követően tartotta pozícióját, a hidat védve, az ellenségre tüzelve. Ugyan a császári gyalogság is tűz alatt tartotta az alakulatot, és a tüzérség sereg is ágyúzni kezdte azt, azonban kulcsfontosságú volt a helyzetének tartása. A császári lovasság ugyanis mozgásba lendült, de így a folyó gázlóján volt kénytelen átvágni.[ix]

A támadó császári lovasságot megrohanták a magyar huszárok és lovas szabadcsapatok, sor került a Színi Sebő Alajos honvéd alezredes – ne tévesszen meg senkit a honvéd titulus, nem gyalogsági, hanem lovassági tiszt, az 1. huszárezred kötelékében – és Hermann Riedesel báró, osztrák őrnagy közötti párbaj felelevenítésére is – ez ihlette Jókait a Baradlay Richárd és Palvicz Ottó közötti párbaj megírására A kőszívű ember fiai című regényében. 

Ahogy a császári erők a településről megindultak a folyó felé, a Klapka -alakulat második szakasza is megindult a balszárnyra, egyberendeződött az első szakasszal. A csatát innentől összetartva folytatják.

A lovasság és tüzérség támogatásával császári sorgyalog erők átvonultak a folyón, keresztül a hídon. Őket segítette a folyó túlpartján maradt császári könnyűgyalogság – itt most határőrök –, amely nagyobb lőtávja révén biztonságban tüzelhetett a magyar arcvonalra.

Nem kellett azonban sokat várni, a balszárny előrébb vonult, tüzet nyitott a vele szemben elhelyezkedő könnyűgyalogságra. Eközben a centrum vörössipkásai – ezt ők alkották pár szegedi fehértollassal kiegészülve – tűzharcot kezdtek az előretört osztrák császári gyalogsággal, majd azt kézitusában megrohanták. A balszárny egy kicsivel később beszüntette a császári jobbszárny könnyűgyalogságára való tüzelést, menetben haránt jobbra fordult, hogy srégen állva oldalba kaphassa a császári gyalogságot, így segítve a centrum rohamát, hogy visszaszoríthassák az ellenséget a túlpartra, utána a hídon áttörhessenek.

A hídra időben visszavonuló császári sorgyalogságot már nem volt lehetősége a balszárnynak oldalba kapni, de a centrum áttörését segítette. Itt császári részről a kézitusában részt vett a könnyűgyalogság is.

A zárótűzzel támogatott magyar rohamot a császári erők nem tudták megfogni, így miután a hídról kiszorították őket a honvédek, Tápióbicske felé visszavonultak, majd a település és a folyó között felvették állásuk. A magyar csapatok a folyón átkelve újra felvették arcvonaluk.

A centrum és a jobbszárny előretört, közben sortüzeikkel szorították vissza a császári alakulatokat. A balszárny a császári jobbszárnnyal folytatott tűzharcot. Időközben mellé ért egy előre tolt üteg – esetünkben szemléltetés gyanánt egy löveg –,torkolatával valamivel a gyalogság arcvonala előtt felállva.

A centrum és a jobbszárny folyamatosan közelített Tápióbicskéhez, hogy megrohamozhassa. Ebben a balszárny nem tudott részt venni, ugyanis nagyszabású lovassági támadás bontakozott ki ellene, amelyet azonban a gomolyba rendeződve felfogott. Ekkor érkezett meg a magyar lovasság ellentámadása. A császári lovasság próbálta szétzilálni a gyalogság gomolyát, illetve a tüzéreket elpusztítani, azonban a magyar lovasság, illetve védekező gyalogság részéről érkező nyomással szemben nem tudta magát tartani – visszavonult, a huszárok és a szabadcsapatok pedig üldözőbe vették őket. 

Amint a lovassági nyomás megszűnt, a balszárny megindult a település felé, támadásba lendült, hogy az ott már harcoló alakulatokat segítse, megrohamozva Tápióbicskét. 

Az így egyesült magyar gyalogság végül kézitusában a füstölgő épületek között a császári erőket a faluból kiűzte, majd egy utolsó rohammal a gyalogságot megadásra kényszerítette. A balszárny megrohanta a tüzérséget, melynek egy részét lemészárolta, életben maradottjai pedig megadták magukat.

A nap vége

A csatát rendszerint most is díszmenet követte. Újításképpen ezt a csatatér körül elhelyezett hangszórókból szóló indulókra hajtottuk végre. Néhány művel működött, a többivel nem. Miután egyszer körbementünk a csatatér szélei mentén, a Klapka-hadtest elhagyta a menetoszlopot. Tisztjeink megköszönték a szolgálatot és megdicsérték a csapatot a teljesítményéért. Elkészültek a hadtest-szintű fényképek, majd az egyesületi szintűek is.

Ezután fegyvertisztítás, majd sátorbontás, a többiektől való elköszönés, az autókba való bepakolás következett. Néhány témát megtárgyaltunk – a katonai hagyományőrzésben mindig van mit. Vacsora után még körbejártam és elbúcsúztam azoktól, akiktől korábban nem, végül nyolc óra körül megindultunk haza.

--[1] Lásd részletesebben az előző cikkben: Kabai Ármin Zoltán: Hadak útján – Szolnoki hadijáték az 1849 március 5- i szolnoki csata emlékére, elérhető: https://diakhalozat.sk/2026/04/18/hadak-%C3%BAtj%C3%A1n-szolnoki-hadij%C3%A1t%C3%A9k-az-1849-m%C3%A1rcius-5-i-szolnoki-csata-eml%C3%A9k%C3%A9re 

[2] A hadijáték leírása és cselekménye nem fedi teljes mértéig az eredeti csata leírását, itt csak az emlékcsatára szorítkozik.

[3] Külön érdekesség, hogy a hidakon nem szabad menetelni, ugyanis úgynevezett csatolt rezgés keletkezhet, és ha ez eléri a híd saját frekvenciáját, akkor rezonanciakatasztrófa állhat be, a szerkezet elvesztheti a tartását. A tilalom azóta van érvényen, hogy Napóleon gyalogosai alatt egy híd ily módon összedőlt.

[4] Erre az eredeti csata idején a híd környékén nem lett volna lehetőség, mivel a terület mocsaras volt, és a folyó akkoriban nagy mértékben megduzzadt