Akkor tűnik fel valaminek a valódi értéke, amikor már elveszítjük azt. Így lehet ez a kihalt állatfajoknál is. Addig nem tudjuk, milyen nagyszerű és csodás élőlények élnek melletünk, míg végleg el nem tűnnek a föld színéről. Egy faj kihalása nemcsak szomorú, hanem tragikus dolog is, hiszen minden egyes faj mögött megbújik egy évmilliós evolúciós történet, tele sikerekkel és kudarcokkal. A faj eltűnésével ez a tapasztalat, emlékezet is vele tűnik. 

Amikor kihalt állatfajokat említünk, sokak először az őshüllőkre, vagy a jégkorszakban kihalt fajokra asszociálnak, ami nem meglepő, mivel a bolygónk élete során azokban az időkben feltételezhetők úgynevezett (nagyobb) tömeges kihalások.  Az erszényesfarkas lassan százéves története az ilyen nagymértékű eltűnésekhez képest elenyészőnek tűnik, pedig úgy vélem sokkal inkább azon fajoknak kéne fókuszt kapniuk, amik korunkban megmenthetők, vagy kihalásuk elkerülhető lett volna. 

Tigris vagy farkas?

Az erszényesfarkas (tudományos nevén Thylacinus cynocephalus) egykoron Ausztrália, Új-Guinea és természetesen Tasmánia egyik legkülönlegesebb ragadozója volt. Bár külseje a kutyafélékre emlékeztet, nem állt velük rokonságban, hisz egy erszényesről beszélhetünk. A tasmán tigris elnevezést csupán hátán található 10-15 csíkjáról kapta. A faj farkával együtt körülbelül 2 méter hosszú lehetett, súlya pedig 20-30 kilogramm között volt. 

Az erszényesfarkas egyike volt a modern korig fennmaradt erszényes ragadozónak. Egyik legkülönlegesebb jellemzője az állkapcsának 120 fokos szögű kinyitása, amelynek ellenére sem tudott nagyobb testű zsákmányokat elkapni, mivel kutyaszerű fogazata erre nem volt alkalmas. Gyors mozgásából feltételezhető, hogy zsákmányát becserkészhette, vagy hosszú üldözéssel fáraszthatta ki. A faj érdekességei közé tartozott még az is, hogy képes volt a hátsó lábain ugrálni, mint egy kenguru, a kutatók szerint ezt a kepeségét akkor használta, ha valami oknál fogva hirtelen kellett gyorsan haladnia, például menekülés közben.

A végső csapás

Az erszényesfarkas, miután nagyjából 5000 ezer évvel ezelőtt kihalt Ausztrália szárazföldi részén és Új-Guineában (feltehetően a dingók miatt), Tasmánia lett a menedéke, ahol a faj a 20. század elejéig fennmaradt. 

Az 1936-os végleges kihalásukat főként az európai telepesek okozták, akik minden elpusztult birkáért az erszényesfarkasokat tették felelőssé, annak ellenére, hogy sok esetben nem volt bizonyítható, hogy tényleg a tasmán tigrisek támadtak haszonállataikra. A faj kiirtásához nagy motivációt jelentett a megölt példányokért kapott pénzjutalom, ami fejenként egy font volt. Az emberi kegyetlenség mellett kihalásukhoz hozzájárult még a behozott új fajok, vadkutyákkal való versengés, élőhelyüknek fokozatos elvesztése, a genetikai diverzitásuk, illetve egy kutyapír vírusszerű betegség.

Az utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, az utolsó fogságban tartott példány, Benjamin pedig 1936. szeptember 7-én múlt ki egy állatkertben. Ironikus módon a tasmániai kormány Benjamin halála előtt pár hónappal helyezte védelem alá a fajt, azonban ekkora már nem volt mit védeni. 

Ezek után az emberek nem tudták elfogadni, hogy kiirtottak egy teljes fajt, ezért kutatni kezdtek még esetlegesen életben maradt példányok után, több száz jelentés érkezett, hogy látták az állatot, de ezeket nem tudták bizonyítani. Az erszényesfarkas mindezek után Tasmánia egyik kulturális szimbólumává vált (szerepel a hivatalos tasmán címerben, a kormány logójában, 1998 óta pedig a tasmán járművek rendszámában is látható).  

Az erszényesfarkasok történetére nagyon találó Gerald Durrell angol természettudós kijelentése, mely szerint „az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított”.