Bizonyára, ha a mai trendekről és a globális életérzésről kezdünk beszélgetni, a legtöbb embernek nem a középkori Kína jut eszébe, holott fellelhető a kettő között némi párhuzam.
Egyes adatok szerint a generációnknál megfigyelhető egyfajta fellendülés az élményalapú fogyasztás iránt, ami annyit takar, hogy szívesebben fizetünk élményekért, tapasztalatokért, mint megfogható tárgyakért. A fiatalságban kialakult az igény az ún. „3rd space”-ek iránt, tehát az olyan terek és helyszínek iránt, amelyek az otthonon és munkahelyen/iskolán kívüli közösségi élménnyel szolgálnak. Az egyébként közösségformálásra szolgáló helyek (mint a kocsmák, bárok, kávézók stb.) ma már rettentő profitorientáltak és drágák, így a fiatalok új helyeket, 3rd space-eket keresnek. Ezt gondolhatjuk egyfajta 21. századi felindulásnak, de valójában ez egy meglehetősen középkori Kínát idéző jelenségként is értelmezhető. A Szung-dinasztia (960–1279) uralkodása alatt volt az első olyan korszak, amit „lifestyle” kultúrával jellemezhetünk. Ez azt jelenti, hogy ebben az időszakban a városok az élvezet kiszolgálására lettek építve, formálva: éjszakai vásárokkal, nassolásra szolgáló helyekkel, az akkori írások szerint 24 órás teaházakkal, előadókkal, történetmesélőkkel és minden kerület sajátos bájjal rendelkezett – akárcsak egy mai városban. Meng Jüan-lao leírása az étteremkultúráról egészen azt az érzést kelteheti, mintha egy mostani éttermi vacsoraélményről mesél(ne): „A vendégek megérkeztével egy evőpálcikát és étlapot tartó személy kikérdezi az összes korábban helyet foglalt vendéget. A fővárosi férfiak költekezőn száz különböző dolgot követelnek. Kérnek forrót, hideget, langyosat, átlagosat, jéghideget és olyan ételeket is, mint a sovány és zsíros hússal átszőtt tészta. Mindenki mást rendel. A pincér felveszi a rendeléseket, majd egy pult felé veszi az irányt, ahol sorba áll, és az elejétől kezdve elszavalja azokat.(szabad fordítás, angol forrásból)“ Habár írok a feljebb említett harmadik helyek drágaságáról és a fiatalság igényéről az élményalapúság felé, a továbbiakban mégis sok szó lesz a fogyasztásról, tárgyak birtoklásáról, mint olyanról – ez az ellentmondás szerintem jelen van a mi társadalmunkban is: a kommersz, konzumerista szemléletet szidó hangulat, ami átsző minket, és az ennek ellenére növekvő profitot eredményező fogyasztásunk szemben állnak egymással. A Szung-dinasztia időszakát is hasonló fogyasztói társadalmi szokások szövik át, és egyfajta, a Z-generációra is jellemző vibe-alapú kirakatélet – gondolok itt a Pinterest-tábláinkra formált esztétikai elemekre, amiket másolunk (szokások és tárgyak szintjén egyaránt), ahol az ember státusza nemcsak a pénzben jelenik meg, hanem az önmagunkról kialakított képben, a stílusunkban, az ízlesünkben. Sokkal inkább értékelt a niche, alternatív, kevésbé kommersz ízlés zenében, tartalomgyártókban, filmekben, lényegében bármiben. Ez ugyanúgy jelen volt a középkori Kínában is, csak épp teákban, füstölőkben és belsőépítészetben mérték a kifinomult, elvont ízlést.
Az egyetemes hangulat mellett egyéb, kifejezetten kínai trendek is népszerűvé váltak az utóbbi időben, ami azt mutathatja, hogy a középkori Kína érzése több oldalról oson be az életünkbe. Ezen trendek néhánya visszanyúlik, vagy párhuzamba állítható régi szokásokkal, mint például a csikung gyakorlása (lassú, folyó mozdulatokra épülő ősi kínai gyakorlatsor, a tai chi is ide sorolható) vagy meleg/langyos víz fogyasztása hideg helyett.
Az egyik ilyen nagyobb trend a „looksmaxxing”, amely elsősorban a férfiakat célzó, a fizikai megjelenés drasztikus, minden részletre kiterjedő javítására irányul a maximális vonzerő elérése érdekében. Habár a trenden belül sokféle módszer létezik, ami a leginkább középkorinak mondható, az a „bone smashing” (csontzúzás). Ennek a lényege abból áll, hogy egy kis kalapács segítségével erősen ütögetjük az arccsontot és az állkapocscsontot – ez egy néhány óráig tartó duzzanatot okoz, amitől hangsúlyosabbnak tűnnek ezek a csontok. A Szung-dinasztia idején volt egy nagyon érdekes feszültség a „Wen” osztály, amely a műveltebb, finomabb tudósokból álló osztály volt, és a „Wu” osztály között, amely a harciasabb, testi erőre hangsúlyt fektető harcos réteget képviselt. Mindkét csoport lényegében looksmaxolt, hogy a lehető leginkább összhangban legyen a megjelenése a képviselt osztállyal. Ez a törekvés a tudós osztályhoz tartozó férfiak körében egy sajátos, finom és törékeny esztétikában öltött testet: a cél a sápadt arcbőr és a vékony vonások elérése volt, amivel mintegy vizuális kódként üzenték a külvilágnak, hogy életmódjuk mentes a kétkezi munka fizikai terhétől. Ezt a megjelenést korántsem bízták a véletlenre; speciális étrendekkel és a hagyományos kínai orvoslás kozmetikai eljárásaival alakították ki azt a külsőt, amely által első látásra behelyezte őket az akkori intellektuális elitbe. Ezzel szemben a katonai osztály tagjai a fizikai sűrűségre és a csontok erejére helyezték a hangsúlyt. Számukra a megjelenés nem csupán az izomtömegről szólt, hanem a belső „csi” energiáról és egyfajta „téglafal-szerű” fizikumról, amely szinte sugározta a testi szilárdságot. Fontos azonban megjegyezni a különbséget a mai trendekkel: ők nem a kalapácsra bízták az arcvonásaikat, hanem különböző gyakorlatokkal, például homokzsákok vagy oszlopok ütlegelésével növelték csontjaik sűrűségét, így hangolva össze megjelenésüket a harcos osztály elvárásaival. Az érdekes hasonlóság és a mostani trend egyre nagyobb teret kapásának ellenére bíztatnék mindenkit a gyakorlat elkerülésére – az orvosok kifejezzen óva intenek a kalapácsos gyakorlat alkalmazásától, így én is arra kérek mindenkit, hogy ezt ne tegye!
Habár nem mondható el, hogy a mostani trendek teljes valójukban követik a középkori kínai szokásokat, láthatjuk, hogy vannak köztük hasonlóságok. Remélem, ez a cikk a lehető „legközépkori-kínaibb“ időszakodban talált rád, ha pedig nem így lenne, van még ott, ahonnan ez jött – nézz utána, milyen Kína inspirálta trendek keringenek az interneten!
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022