„Az anyag nem vész el, csak átalakul” – A hyracotherium

Ahogy már az előző kihalt állatokról szóló cikkből kiderült, rengeteg faj van, amit a mostani generációk már nem csodálhatnak meg. Sok esetben a felmenőink hibáiból, ahogy ez a tasmán tigris történetéből kiderült. Viszont emellett számtalan olyan faj van, amely kihalásához az ember nem is tudott közrejátszani, hiszen évmilliókkal ezelőtt haltak ki, vagy éppen az evolúciónak köszönhetően fejlődtek és átformálódtak. Például a ma ismert lovak legelső elődje olyannyira máshogy festett, hogy maradványainak felfedezése során először fel se merült, hogy köze lenne mai leszármazottjaihoz. Az ősló, vagyis hyracotherium körülbelül 35-40 millió éve halhatott ki.

Ló, vagy nem ló?

A hyracotherium első maradványaira ugyan már 1839-ben rábukkantak Angliában, azonban mint a koponyaformában, mint fogazatban annyira elütött a mai lovaktól, hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy azokkal bármilyen kapcsolata lehet. Leírója, Richard Owen szirti borzra (Hyrax) emlékeztető állatnak tartotta, innen ered a hyracotherium elnevezés is (szirtborz-szerű vadállat). Emellett egy ideig majomnak is gondolták, mivel fogai meglehetősen primitívek voltak, hasonlóak a majmok és más főemlősök (például az emberek) fogaihoz. A már említett Richard Owen egy ideig úgy vélte, hogy ez az állat bizonyítja: egykor főemlősök éltek Angliában. Több példány tanulmányozása után azonban kijavította tévedését. Amíg a darwini törzsfejlődési elmélet be nem futott, addig a talált leletek csupán külön-külön, magányos adatként üldögéltek a paleontológusok polcain. 

A kövületek összefüggő fejlődési sorozatba rendezése elsőként Thomas Henry Huxleynak, Darwin közeli barátjának sikerült 1872-ben, majd Vlagyimir Kovalevszkij orosz paleontológusnak 1873-ban. A két őslényszakértő maga is elismerte, hogy az általuk felállított fejlődési sor hézagos. Ugyanis még ők sem ismerték fel a hyracotheriumot, a lófélék legkorábbi formáját. Ezt az őslovat néhány évvel később végül egy amerikai szakember, Edward Drinker Cope tette valódi rendszertani helyére. Ezek után kaphatta meg az eohippus elnevezést, amely jobban tükrözi helyét a ma ismert lovak evolóciójában, hiszen ezt a nevet úgy fordítathatnánk, hogy a „hajnal lova” vagy „hajnalpír ló”.

Miről maradtunk le?

A körülbelül 30-36 cm-es nagyságú eohippus az eocén korban jelent meg. Mocsaras, laza talajú erdőkben élt az amerikai kontinensen. Később átvándorolt a szárazföldeket összekötő hidakon az európai, illetve ázsiai térségekre. Fogazata alapján növényevő életmódot folytatott. A ma élő lovakhoz képest rettentően alacsony volt, ezért az aljnövényzetből, illetve alacsonyabb cserjékről táplálkozhatott. Elülső lábain négy-négy ujjal rendelkezett, míg a hátsókon lábanként csak három ujja volt. A mellső lábának negyedik lábujja nyomát a ma élő lovak is magukon hordozzák, ebből az ujjból alakult ki a lovak szarugesztenyéje. Testét szőr borította, melynek színéről nincs biztos információ, de az állat életmódja alapján a tudósok pöttyös, barna színre következtetnek. 

Egyes tudósok úgy vélik, hogy a hyracotherium fajai nemcsak a lovak ősei, hanem a ló más páratlanujjú patás rokonainak is, például az orrszarvúaknak, a tapíroknak és több érdekes kihalt állatnak. Ezek közé a kihalt állatok közé tartoznak a különös, karmokkal rendelkező chalicotheriumok, a hatalmas szarvú titanotheriumok, valamint a paraceratherium is, amely minden idők legnagyobb szárazföldi emlőse volt.