Írország már régóta bakancslistás volt számomra, az egyetemen látogatott Irish Studies kurzus csak ráerősített a rajongásomra, egy jótündérnek (vagy Tündének?) köszönhetően pedig idén augusztusban végre nem csak képzeletben utaztam el a „smaragd szigetre”. Bázisomnak az Ír Köztársaság fővárosát, Dublint választottam, nemcsak azért, mert Pozsonyból is könnyen megközelíthető, zöldfülű szólóutazónak kiválóan alkalmas helyről van szó, hanem azért is, mert az ír angol akcentus és a mesés táj mellett elsősorban az irodalom és kultúra vonzott a szigetre.
Dark academia Dublinban
A legmeghatározóbb korai találkozásom Írországgal a Derry Girls után a Normal People (Normális emberek) minisorozat volt, amely Connell (Paul Mescal) és Marianne (Daisy Edgar-Jones) se veled, se nélküled kapcsolatát követi végig. Nemsokára a forrásmű, Sally Rooney azonos című felkapott regénye is a polcomra került. Connell kapcsolatteremtési és beilleszkedési nehézségeivel mindig is mélyen azonosulni tudtam, de a filmben a saját magamra való ráismerés kényelmetlen érzésének egy kicsit elvette az élét az a szemet gyönyörködtető környezet, amely a karakter belső küzdelmének a színtere: a dublini Trinity College, a szerző alma matere. Nem véletlen, hogy egyik legelső Alma-cikkem a Cambridge-ben játszódó Maurice-ról szólt, és a „dark academia sötét téli napokra” alcímet viselte: engem körülbelül bármilyen régi épülettel meg lehet venni, de bónuszpont, ha iskoláról és/vagy könyvtárról van szó. Majdnem sikerült a többszáz éves campuson megszállnom, de végül is megelégedtem azzal, hogy egy egész napot szentelek a Trinity feltérképezésének, amelyet a kerítés melletti villanyszekrényre festve Connell és Marianne szinte védőszentként őriznek.
Ha lúd, legyen kövér, a reggelt scone-nal – ezt a hatalmas, omlós, jellemzően mazsolával töltött brit péksüteményt tejszínhabbal, lekvárral és vajjal találják – és egy csésze teával indítottam a Trinity Streeten álló Keogh’s Caféban, csak pár lépésre az egyetemtől. Amikor odaértem a campusra, néhányan már gyülekeztek egy kényelmesen üldögélő bácsi lábainál (mint később kiderült, William Lecky történészt mintázza a szobor), hamarosan pedig idegenvezetőnk, Nathan is befutott, aki a tanár mesterképzését kezdi meg épp. A Trinity Trails séták lényege ugyanis az, hogy az egyetem diákjai kalauzolják körbe az érdeklődőket a campus területén – rögtön el is képzeltem, hogy a pozsonyi bölcsészkaron vezetgetem a turistákat… Miközben magunkba ittuk a reggeli napfényben fürdő, tökéletesen szimmetrikus, klasszicista Parliament Square látványát, Nathan az egyetem történelméről mesélt nekünk. A katolikus hallgatókat először az alapító és a szigeten domináns pozícióban lévő protestánsok zárták ki, aztán pedig maguk a katolikusok vezettek be korlátozást, mert attól tartottak, hogy az ifjak elcsábulnak, és áttérnek protestáns hitre. A tilalmat hivatalosan csak 1970-ben oldották fel. A Trinity College viszont a nagy múltú brit és ír egyetemek között elsőként fogadott női hallgatókat, egészen pontosan 1904-től. George Salmon provost (egyetemigazgató) éppen abban az évben halt meg, teljesült tehát a kívánsága, hogy nők csak az ő holttestén keresztül léphessék át az intézmény küszöbét. Miután közelebbről is szemügyre vettük a téren egymás tükörképeként, szemben elhelyezkedő Exam Hallt és az ökumenikus kápolnát, olyasmit tettünk, amit a babonás hallgatók inkább elkerülnek: átsétáltunk a Trinity College jelképe, a Campanile néven ismert harangtorony alatt. Mint Nathantől megtudtunk, ha kongani kezdenek a harangok feletted, az azt jelenti, hogy meg fogsz bukni a vizsgákon. Rendes tőle, hogy vállalta értünk a kockázatot.
Annak a bizonyos, már említett Alma-cikkemnek a címében nemcsak a dark academia volt kulcsszó, hanem Oscar Wilde is, Dublin szülöttje, aki három évet tanult a Trinity College-ben, és a zöld indákkal befutott, rendkívül bájos Botany Bayben lakott (később meglátogattam zseniális, színes kövekből faragott szobrát is, ami a szülőháza melletti Merrion Parkban található). Megcsodáltuk a múzeum lenyűgöző, mediterrán palotát idéző épületét is, amely az egyetem geológiai gyűjteményének ad otthont, de a helyi kőzetek, különösen a mohazöld színű connemarai márvány, a homlokzaton és az előcsarnok oszlopain, díszítőelemein is visszaköszönnek. A múzeum utcácskája rácsatlakozik arra a sugárútra, amelynek az egyik oldalán a rögbipálya (üres volt, de lelki szemeim előtt rögtön megjelent Tao, ahogy a Nick Nelsonhoz hasonló „rugby ladeket” átkozza), másik oldalán pedig a College Park terül el. Innen éppen ráláttunk a botanikusok természet által visszahódított épületére is, illetve az egyetem színházára, amely egy másik híres alumnuszról és oktatóról, Samuel Beckett drámaíróról kapta a nevét. Beckett állítólag egyik napról a másikra továbbállt Franciaországba anélkül, hogy a kulcsait leadta volna, így a Trinitynek minden egyes zárat ki kellett cserélnie.
Keménykötés
Nathan készségesen megválaszolt minden kérdést a jelenlegi diákélettel meg az ír akcentusával kapcsolatban, és bár úgy tűnt, sosem fogy ki az anekdotákból, a körbevezetésnek egyszer csak véget kellett érnie. Az új könyvtárnál búcsúztunk el egymástól, amelyet nemrég Eavan Boland könyvtárra kereszteltek át a kortárs ír költőnő tiszteletére. Ez az 1967-ből származó szürke brutalista betonmonstrum, amelyben annyit üldögél Connell és Marianne is, éles kontrasztban áll a régi könyvtárral, azaz az Old Libraryvel, a Trinity College legnagyobb attrakciójával. A hiedelmekkel ellentétben nem itt forgatták Tudjukki híres sorozatának filmadaptációit, viszont őriznek az épületben egy, a Harry Potternél jóval ősibb könyvremeket, az ír nemzeti örökségnek számító kilencedik századi Kellsi kódexet. Ebből az egyszerű halandó csak egyetlen lapot nézhet meg, viszont a kísérő kiállítás és a videóinstallációk megpróbálják közelebb hozni a történetét és gazdag képi világát – a Book of Kells című animációs filmet mindenképp érdemes megnézni.
A Long Room nevet viselő terem mintha valóban a végtelenbe nyúlna, nemcsak előre-, hanem felfelé is a gyönyörű faburkolatos, alagútszerű mennyezetnek köszönhetően, amelyet az 1850-es, 1860-as években, több mint egy évszázaddal a könyvtár megépülése után alakítottak ki. A terem két oldalán fehérmárvány-mellszobrok sorfala áll, Platón, Newton és Shakespeare társaságához 2023-ban olyan híres nők is csatlakoztak, mint a feminizmus úttörője, Mary Wollstonecraft vagy névrokonom, a programozás anyja, Ada Lovelace. A bejárat mellett tekeredő kovácsoltvas csigalépcsőn és a hosszú-hosszú létrákon lehet felkapaszkodni a tudás gyümölcseihez, bár a polcok 2022, a restaurációs-rekonstrukciós munkálatok kezdete óta nagyrészt üresen állnak. Ezzel kapcsolatban rengeteg panaszt olvastam az interneten, de számomra a könyvek hiánya nem vett el a hatásból. Legalább háromszor-négyszer körbementem a teremben (a Maurice soundtrackjét hallgatva), hogy minden egyes részletet az emlékezetembe véssek, de főleg, hogy igazán magamba szívjam a hely egyedülálló hangulatát.
Remek bónusz volt a Gulliver utazásai kiadásának 300. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás is, immár a második gulliveres kiállítás, amibe csak úgy véletlenül belebotlottam. Az elsőt a Szent Patrik katedrális tövében megbúvó Marsh’s Libraryben láttam, ahol a turistamágnes Old Libraryvel ellentétben békésen lehet andalogni anélkül, hogy az embert agyontaposnák. Egy barátságos méretű, otthonos könyvtárról van szó, olvasótermének karosszékeiben maga Bram Stoker is üldögélt hosszú évekkel azelőtt, hogy megalkotta volna a Draculát, és akkor a mesébe illő belső udvart még nem is említettem. Kihagyhatatlan látnivaló.
Ezt magammal viszem
A könyvtár után múzeumboltban folytattam a bámészkodást. Trinity College-os pulcsit vagy sálat végül nem vettem, de a kötelező képeslapválogatás mellett gazdagabb lettem például egy Book of Kellses bizsu hangulatgyűrűvel, aminek a bennem élő kiskamasz nagyon örült, és elégedetten nyugtáztam, hogy Sally Rooney könyvei, többek között legújabb bestsellere, az Intermezzo előkelő helyet foglalnak el a könyves szekcióban.
Bár megállapítottam, hogy nem vágyok arra, hogy ténylegesen itt tanuljak, az egyetem menzáján, a Butteryben azért titokban arra játszottam, hogy én is Trinitys hallgató vagyok, nem csak egy odatévedt turista. Ebéd után sem tudtam elszakadni a campustól, újralátogattam a délelőtt bejárt helyszíneket, naplót írtam és people watchingoltam a College Park egy padján, ezeknek az íreknek bizony más a hőérzetük, simán leülnek piknikezni a szeles 16 fokban… Mikor viszont csendes eső kezdte áztatni a macskaköveket, az egyik jó előre kinézett könyvesbolt felé vettem az irányt, mert feltett szándékom volt, hogy a kirándulásról valamilyen könyves szuvenírrel térjek vissza.
A Books Upstairs Dublin legrégebbi független könyvesboltja, egy csinos, karcsú régi épületben székel, égszínkék kirakata már messziről vonzza a szemet. Kávézója és hatalmas antikvár részlege is van a felsőbb szinteken, ahová egy romantikusan recsegő falépcsőn lehet feljutni, a falakat régi festmények és a könyvesbolt kezdeteit dokumentáló újságkivágások díszítik. Hosszas böngészés után Niamph Ní Mhaoileoin Ordinary Saints című, frissen megjelent regényére esett a választásom, amelynek története egy 21. századi szentté avatási eljárás köré összpontosul. Nagyon ajánlom mindenkinek, akit foglalkoztat az egyház és az ember kapcsolata, vagy csak egyszerűen szereti a szereplőközpontú, identitáskeresős, nosztalgikus sztorikat!
Titkos kertek és kifürkészhetetlen utak
Miután egy kávé mellett beleolvastam a szerzeményembe, újra útra keltem, hogy meglátogassam a kosztümös filmbe illő Iveagh Gardenst. A rózsakerttel, művízeséssel és sövénylabirintussal is büszkélkedő parkból át lehet surranni az ír irodalom múzeumának (Museum of Literature Ireland, MoLi) kertjébe, ahol lágy szellő lapozgatja a padon pihenő könyveket.
A MoLi épülete pontosan olyan, ahogyan az ember egy sztereotip brit vagy ír házat elképzel: vöröstégla, fehér ablakkeretek, színes bejárati ajtókopogtatóval. Százhuszonegynéhány évvel ezelőtt még a University College Dublin működött itt, a küszöböt pedig az irodalomrajongó látogatók helyett James Joyce koptatta, szobra a Saint Stephen’s Green fái mögül éppen a MoLi felé néz. A múzeum őrzi a Ulysses legelső kiadását, de a klasszikusok mellett éppen olyan nagy figyelmet szentel a kortárs irodalomnak vagy a folklórkincsnek is, sőt, a vendégek is kiélhetik az alkotási vágyukat.
Elkövettem azt a hibát, hogy egy órával a zárás előtt érkeztem a MoLiba, így kénytelen voltam másnap is visszajönni, hogy mindent alaposabban, nyugodt tempóban megnézhessek. Ez nem az első és nem is az utolsó alkalom volt, hogy eluralkodott rajtam a FOMO és a túltelítettség-érzés – Dublin irodalmi öröksége önmagában annyi lehetőséget kínál, hogy azt nehezen lehet egy egyhetes útba besűríteni, ahogy a kirándulásomnak ezt a kis szeletét is nehéz egy cikkbe tömöríteni. Mielőtt még regény kerekedne belőle, be is csapom a könyvet, pontosabban le is csapom a laptop fedelét, de annyi biztos, hogy a történet ezen a lapon túl is folytatódik… lehet, hogy éppen veled!
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022