A buszról leszállva komótosan átkeltem a zebrán, és beléptem az egyetem ajtaján. A kártyámat felmutatva köszöntem a portásnak, aki biccentett egyet. Miután gyorsan beugrottam a büfébe, nekivágtam a lépcsőknek. A negyedik emeletre érve már teljesen kifulladva ültem le a lépcsőház egyik padjára, a bőröndömet és a táskámat ledobtam magam mellé, a kabátomat egy közeli szék támlájára terítettem.
– Jó ég – sóhajtottam, – ezt még szoknom kell. Tényleg el kéne kezdenem gyúrni.
A táskám oldalzsebéből kiemeltem a másfél literes műanyagüvegemet, és nagyokat kortyolva ittam belőle. Miután felfrissítettem magam, előszedtem a büfében vett besütött kiflimet, és jóízzel nekiálltam az evésnek. Miközben a gondolataimba merülve a reggelimet fogyasztottam, néha fel-felfigyeltem a szemben lévő lift csengésére, ahogyan tanárok vagy hallgatók szállingóztak ki belőle.
– Nekik több eszük van – gondoltam. – Nem fulladnak ki négy emelet megmászása után, inkább a rövidebb és egyszerűbb utat választják. Viszont egy kis mozgás még senkinek sem ártott. Én maradok a lépcsőzésnél, ők meg szépen lustálkodhatnak tovább a…
Hirtelen újabb csengés zökkentett ki a gondolataimból. Egy idősebb férfi lépett ki a liftből, aki a jegyzetfüzetét bújta, valószínűleg valami előadásra készült.
– Basszus, az előadás! – szólalt meg a fejemben a vészcsengő. – Teljesen kiment a fejemből. És még a házim sincs kész! Hogy lehettem ennyire feledékeny?
Sietősen előhúztam a táskámból a filológia papírjaimat, és egy vastagabb könyvet alátéve nekiláttam a feladatok megoldásának.
– Nyugi, nyugi, megoldod. Hiszen van még… – a karórámra pillantottam, – harminc percem?! Ez nem igaz, annyi nem elég! Hogy felejthetted el, te idióta! Miért vagy ennyire…
– Ugorj.
– Tessék? – kaptam fel a fejem. Óvatosan körbenéztem. – Ki volt az?
A házi feladatot visszatuszkolva a táskámba felálltam, és belestem az emeleti folyosóra. Baloldalon két csaj pletykált halkan egymással szemben egy padon. Az idősebb férfi, akit az imént láttam, ideges ábrázattal ragadta magához a jegyzeteit, és pár méterrel távolabb húzódott tőlük, hogy nyugodtan ismételhessen magában. A folyosó jobb végében egy srác a fejhallgatójából szóló rockzene ritmusára dobolt a lábával, mellette egy lány a párja vállára hajtott fejjel olvasott egy vastag, élfestett könyvet.
– Pedig esküszöm, hogy hallottam valamit.
Visszatértem a lépcsőházba, és a szemem egy pillanatra a korlátra tévedt.
– Ugorj.
– Na, jól van, ezt tényleg hallottam – dörmögtem, és a lépcső tetejéhez lépve elkezdtem hallgatózni. Az alsó emeletek visszhangzottak a téli csizmák dobogásától, a hallgatók és a professzorok nyüzsgésétől. Ám nem láttam senkit a közelben.
– Ugorj.
A hideg vasat megragadva óvatosan a korlát fölé hajoltam, és lenéztem.
– Ugorj.
Ijedtemben azonnal elhátráltam a korláttól, és a szívemhez kaptam. Ezek az én gondolataim? Miért akarnék én valaha is…?
– Ugorj.
A sarokban gubbasztva fogtam a fejem. Nem, nem, ez nem én vagyok! Hiszen ott vannak a szüleim, a testvéreim, a barátaim, ők szeretnek! Nem tehetem ezt velük!
– Ugorj!
Nem, nem fogok! Hagyjál békén! Csendet!
– Ugorj!
Kérlek, kussolj már!
– Ugorj!
– Ugorj!!
– Ugorj!!!
Fogd be! Mikor tűnsz el végre?!
– Ha ugrasz.
Hirtelen csend lett. Kinyitottam a szememet, és körülnéztem. Még mindig a sarokban kuporogtam, a negyedik emeleti lépcsőházban. A táskám és a bőröndöm szanaszét hevert a padlón. Csak most vettem észre szapora légzésemet, mellkasom rohamos tempóban emelkedett fel-le. Szinte kétségbeesetten kezdtem el turkálni a táskámban, mire egy csomag zsebkendő akadt a kezem ügyébe. Ez is megfelel, gondoltam, és elkezdtem szorongatni, hogy lenyugodjak, de hiába. A szemem káprázott a lépcsőház falain lévő lámpáitól, miközben bal kezemmel a zsebkendőt, jobb kezemmel a szvetteremet markoltam egyre erősebben a szívem fölött.
– Gyerünk, nem érek rá erre, csak van valami gyorsabb megoldás.
A korlátra meredtem. Felpattantam a helyemről, jobb kezemmel megragadtam a vasat, és leugrottam a mélybe.
Azonnal megbántam.