Halloweeni novellacsokor

Vörös Mátyás tollából:

A zéró járat

– Ne, ne, ne! Ne menj el! – kiáltottam a busz után. A jármű viszont lassan kigördült az állomásról, és eltűnt a kanyarban.

Elképedve néztem utána. Elment. És ha minden igaz, ez volt az utolsó. Gyorsan előkotortam a telefonomat a zsebemből, hogy megbizonyosodjam erről, de az online kiírás sem akart megváltozni a kedvemért. A biztonság kedvvért megnéztem a buszmegálló nyomtatott menetrendjét is, ami az üvegre volt felragasztva. Ott sem volt szerencsém. Lekéstem az utolsó buszt.

Leültem a közeli hideg padra. Francnak kellett tovább maradnia a bulin. „Maradj még, érezd jól magad. Majd csak eléred a buszt.” Egy frászt! Végre elhatároztam, hogy elmegyek egy halloweeni partira, ha törik, ha szakad. Amúgy is már régen be szerettem volna öltözni valaminek, hiányoztak az alapiskolás farsangi rendezvények. Olyan jól éreztem magam, mindenki dicsérte a jelmezemet, ettünk, ittunk, táncoltunk. Végre kiléptem a komfortzónámból. És ez a hála?! Most várhatok három órát a következő járatig, kint a hidegben az éjszaka közepén. Senki sincs, akit hívhatnék, nincs nálam se kaja, se pia. Soha többé nem fogok hallgatni rájuk. A fagyos éjszaka sem segített a kedvemen. Felálltam volna, hogy megmozgassam a lábaimat, de féltem, hogy a padra visszaülve csak még hidegebb lesz. Így hát kesztyűs kezemet a fenekem alá húztam, és próbáltam valahogy eltölteni az időt.

Szokatlanul sötét volt. Az egy darab működő utcalámpa megvilágította előttem az utat, ahol a busznak kellett volna lennie. A többi lámpa csupán pislákolt, volt pár, ami ki-bekapcsolt, jó néhány teljesen kiégett. A messzi háztömb ablakai sötétek voltak, a lakói biztosan már aludtak. A közeli fák ágai árnyjátékot táncoltak az úton hangtalanul. Az állomáson néma csend honolt. Sem autók zaját, sem a fák suhogását nem lehetett hallani. Csak én ültem egyes-egyedül az egyik megálló padján. Az órámra néztem. 2:13. A fejemet a tenyerembe temettem. Hosszú várakozás állt előttem.

Finom fékezésre kaptam fel a fejem. Jobbra nézve észrevettem, hogy egy magányos busz áll az egyik pislákoló lámpa alatt. Ugyanolyan piros és fekete volt, mint a többi busz, ám mégis volt a színében valami furcsaság, amit nem tudtam megmagyarázni. Viszont a legkülönösebb a száma volt. 0. Nulla. Tudtommal nem létezett ilyen számozású járat a városban. Megfordultam, hogy láthassam a menetrendet. Oda volt írva. Ráadásul nem valahol a sarokban, ahol a csőlátásommal ne vehettem volna észre, hanem a közepén. Nagy fekete nulla piros négyzetben, alatta egyetlen időpont. 2:17. A végállomás „otthon”. Megdörzsöltem a szememet. A végállomás az az utca volt, ahol laktam. Biztosan félrenéztem először. 

Visszanéztem a buszra. Az némán állt a helyén. Érdekes, hogy nem hallottam befordulni az állomásra, de túl fáradt voltam, hogy ez érdekeljen. Felálltam, és megközelítettem a járművet. Furcsálltam a véletlent, hogy pont az utcámba megy a járat. Hogy nem hallottam még róla? Az időpont is szokatlan volt. Mintha kizárólag értem jött volna. Elhessegettem ezeket a képtelenségeket a fejemből, és felszálltam a buszra. A leghátsó ülésekhez fordultam, ott pedig elhelyezkedtem az ablak mellett. Az ajtók hang nélkül bezáródtak, és a busz némán kihajtott az állomásról.

Körbenéztem. A buszban nem világítottak a lámpák, így a kinti fényekre kellett hagyatkoznom. A busz eleje nagyon távolinak tűnt, a sofőr szó nélkül vezetett a bezárt üzletek és bérházak között. Az egyik ablakra tekintve egy kisebb figyelmeztetést vettem észre. Egy fekete pálcikaember állt rajta, fején valamiféle lapos kalap, olyan, amit az ellenőrök szoktak viselni. Kezében egy kis piros téglalapot nyújtott az olvasó felé. A kép felett és alatt szöveg húzódott, viszont az alja hiányzott, biztosan valaki letépte. A kevés fény miatt nehéz volt kivenni, de nagy nehezen elolvastam a feliratot. „Érvénytelen jegy esetében az Ellenőrnek joga van…” Nem aggódtam túlságosan emiatt, hiszen volt bérletem. És amúgy is, melyik ellenőr fog hajnali kettőkor buszokra szállni alvás helyett?

Visszahajtottam a fejem az ablakra. Kinézve próbáltam kideríteni, hogy merre járhatunk. A busz elhagyta a belváros magas épületeit, és most kertes házak mellett haladt el. Kereszteződéseken mentünk keresztül, néha jobbra vagy balra kanyarodva. Az utcákat sötétség borította. Az egyetlen fényforrás a busz halványan izzó fényszórója volt. A hátsó lámpák ugyanolyan furcsa pirosan világítottak, mint amilyen a busz színe volt. Az órámra nézve megdöbbentem. 3:00. Az útnak nem kellett volna húsz percnél tovább tartania. Nem fordult rossz irányba a sofőr? Az út ismerős volt, szóval nem térhettünk másfelé. Autóval én is erre mentem volna. Azt hiszem. Akkor miért tartott tovább?

Nem akartam semmit a véletlenre bízni, így inkább úgy döntöttem, hogy leszállok. Biztos nem lehettem messze a házamtól. A STOP gombot viszont nem találtam. Előre nézve próbáltam a sofőrnek kiáltani, hogy álljon meg, de elhallgattam a látványtól. A busz elülső ablakán keresztül egy sötét alakot pillantottam meg az út szélén. Csak állt, és nézett. Engem. A busz változatlan sebességgel suhant el előtte. Ahogy elhagytuk, az alak elkezdett futni utána. Végtagjai és felsőteste megnyúlt, ahogyan négy lábra ereszkedve egyre gyorsabban és gyorsabban rohant. Még az ablakon keresztül is hallottam, ahogyan karmaival az aszfaltot karcolva futott, mint egy vadállat. Nem tudtam levenni róla a szemem. Megdermedtem a félelemtől. Szerencsére a busz gyorsabb volt, mint… az. Lassan távolodott tőlünk, és eltűnt a sötétben. Csak most tűnt fel, hogy annyira markoltam a korlátot, hogy kifehéredtek az ujjaim. Elengedtem, és remegve ültem vissza a helyemre. Mégis mi volt az a valami? Csak képzelődtem? Olyan élethű volt, és mégis…

A busz lefékezett. A fejemet felkapva láttam, hogy egy magányos buszmegállónál álltunk meg. Az ajtók kinyíltak, és egy fiatal srác szállt fel. Zöld nagykabátot viselt narancssárga téli sapkával, alóla halk zene zúgott, biztosan a fülhallgatójából. Amint felszállt, valami erősen nekiütközött a busz hátuljának. A jármű előrelódult, vele együtt mi is. A srác egészen a busz elejéig repült, nekem viszont félúton nekicsapódott a vállam az egyik korlátnak. Éles fájdalom és hangos kiáltás követett egy velőtrázó reccsenést, ahogyan földet értem. Alig tudtam mozgatni a jobb vállamat, és folyton felszisszentem a kisebb karcolások, horzsolások és a ruhám anyagának súrlódására. Mindenem fájt. Ahogy a felüléssel küszködtem, szememmel a srácot kerestem. A kabin mellett, háton feküdt csukott szemmel, és lassan lélegzett. Eszméletét veszthette.

Végül nagy kínok között nekitámasztottam a hátam az egyik ülés oldalának. Kétségbeesve próbáltam felfogni a történteket. Nem, csak azt ne. Kérlek, csak az ne legyen. Imádkoztam ahhoz az istenhez, akire már egy évtizede nem gondoltam, hogy minden bűnömet megbánom, minden vagyonomról felmondok, mindenkinek segíteni fogok, csak adja, hogy ne itt legyen végem.

Imáim azonban nem leltek meghallgatásra. A busz hátsó oldala recsegett-ropogott, míg végül valami fülsüketítő hanggal kitépte a helyéről. Az összegyűrt roncs nagy robajjal csapódott az útnak. Hosszú karmok ragadták meg a keletkezett lyuk széleit. Az elülső fényszórók halvány fénye is elég volt arra, hogy jól szemügyre vegyem a lényt. Testét hamuszürke szakadt rongyok borították, amik rikítóan visszaverték a legkisebb fényt is. Testhajlatai végéből hosszú csontok meredtek ki. Az arca hiányzott, feje búbja teljesen lapos volt, elején hegyes nyúlvánnyal, ami egy madár csőrének felső részére emlékeztetett. Felette egyetlen apró szem, vörösen világító ínhártyával és éjfekete pupillával. A lény behúzta magát a lyukon. Görnyedten felállt, és tekintetét rám szegezte. A busz falait megragadva tolta magát előre felénk. Csontjai hangosan ropogtak minden egyes mozdulatával. Néha megbotlott, de ügyet sem vetve rá tartott tovább.

Kétségbeesve hátráltam, egyetlen működő karommal próbáltam kúszni minél messzebb tőle. Ez nem igaz. Ez biztos csak rémálom. Fel kell ébredjek. Hátranéztem. A lény alig pár méterre volt tőlem. Nem halhatok meg. Ez nem lehet a vége. Megcsúszott a kezem, és a hátamra estem. Mindent beleadva nekidobtam a sapkámat a lénynek. Az átsuhant a testén, és a másik oldalon ért földet. Megpróbáltam ugyanazt az órámmal, a telefonommal, a kulcsaimmal, a pénztárcámmal, de azok sem tudtak ártani neki. A lény fölém állt, vörös szemével engem bámult. A törött vállam ellenére nagy nehezen sikerült kiszednem a zsebemből az irattartómat, azt is felé hajítottam. A tárgy ügyetlenül repült el mellette. Más nem volt nálam. A szememet becsukva csak egy dologra tudtam gondolni. Meg fogok halni.

KÖSZÖNJÜK, HOGY A ZÉRÓ JÁRATTAL UTAZOTT. LEGYEN SZÉP ESTÉJE.

Mire kinyitottam a szemem, a lény eltűnt. A busszal együtt. Felhős éjszakai égbolt tárult elém. Felültem, és körülnéztem. A házam előtt ültem a járdán egy utcalámpa fényében. Azonnal végigtapogattam magam. Nem éreztem a vállamban fájdalmat, nem voltak karcolásaim, és a kezemben… A jobb kezemben egy zöld téglalap alakú kártya volt. A bérletem. A fejemet felkapva megpillantottam az eldobott cuccaimat a járdán. Felálltam, és az irattartómhoz lépve felvettem, és átlapoztam. Az egyik kártya helye üres volt. Belehelyeztem a bérletet, és visszanéztem a földre. Következőként az órámat kaptam fel, és tettem a bal csuklómra. 2:30-at mutatott. Összeszedtem a maradék dolgaimat, és bementem a házba.

Az ágyamban fekve elgondolkodtam a mai estén. Reméltem, hogy csak álom volt. Hogy csak elbóbiskoltam a buszon, és elképzeltem az egészet. De akkor miért ébredtem a járdán? Miért voltak szanaszét a cuccaim? És miért emlékszem tisztán mindenre? Fordultam egyet. Nem lehetett igazi…

Egész éjjel csak forgolódtam, így hullafáradtan keltem. A konyhába érve megmarkoltam egy csészét, és a kávéfőző egyik csöve alá toltam. Miközben vártam, hogy az ébresztő csodaszer elkészüljön, bekapcsoltam a tévét. Épp a reggeli híreket adták. A riporter egy lehetséges gyilkosságról számolt be. Egy holttestet találtak a város egyik buszmegállójában. Az áldozat fiatal férfi volt, zöld nagykabátban és narancssárga téli sapkában. Egy rendőr elmondása szerint nem voltak a testen erőszakra utaló jelek. Viszont az arca kísértetiesen festett. Mint aki valami szörnyűségeset látott, mielőtt meghalt. Csak egy dolgot találtak nála. A kezében egy kis piros téglalap alakú papírt tartott, aminek a színében volt valami furcsaság, amit nem tudtak megmagyarázni.

Vitálos Etelka írása:

Creepy pasta

A bátyám nyolc éve ballagott el az iskolából, ahová most én is járok. Mindig megpróbálja rám hozni a frászt mindenféle olcsó trükkel. Tőle hallottam azt a pletykát is, miszerint az iskola pincéjében igazi emberi csontvázak vannak. Bár nem hittem neki teljesen, nem tartottam lehetetlennek, hogy abban az iskolának nevezett fegyházban valóban emberi maradványok vannak. Egy barátommal el is határoztuk, hogy felderítjük az épület alagsorát. Amit azonban ott találtunk, borzalmasabb volt bármilyen csontváznál…

Ötödik óra torna volt, mi pedig Józsival azt hazudtuk a tornatanárnak, hogy a magyartanárnak kell segítenünk enciklopédiákat rendezni a könyvtárban. A tornatanár természetesen nem kérdezett semmit, nem voltak beszélőviszonyban a magyarossal, így egy szó nélkül elengedett. A tökéletes bűntény (és pár koponya) reményében ereszkedtünk le a dohos pincébe. Közben szüntelenül rémisztgettük egymást: Te is hallottad ezt a hangot? Láttad azt az árnyékot? Persze keményebb fából faragtak minket, egy koszos pince nem ijeszthet meg bennünket. Legalábbis akkor még ezt gondoltuk.

Az alagsor folyosóján kétoldalt régi, kétajtós szekrények sorakoztak. Mindegyikbe belenéztünk, hátha megleljük a csontvázakat, amikről a bátyám mesélt. 

– Te Pali, szerintem a bátyád tiszta hülyét csinált belőled – morgolódott Józsi, miközben egy újabb szekrény tartalmát túrta fel.

– Azért még kutakodjunk kicsit. Legalább nem kell azokban a büdös rozlišovačkykban fociznunk.

– Hát mondjuk itt is elég büdös van…

Nem törődtem barátom sopánkodásával. Majd ha megtaláljuk azokat a csontokat, és bezárathatjuk az iskolát, fog még nekem hálálkodni!

 – Nézzed csak, ezeken a tablókon csak lányok vannak… Méghozzá milyen ronda lányok!

Odafordultam Józsi felé. A szekrényből kihúzott egy méretes tablót, amin valóban csak lányok voltak. De más probléma is volt a tablón. 

– Erre az van írva, hogy Szent Helga Katolikus Lányiskola. Nem is ez a suli neve, ráadásul ez végképp nem lányiskola! Az összes tabló ilyen?

– Aha, mindegyikre Szent Helga van írva, és csak lányok vannak rajta. Gondolod, hogy valami másik suliból lettek idehozva?

– Lehet. Van még más is itt?

Átkutattuk a szekrényt. Tablók, bizonyítványok, képek, mindegyiken csak lányok, akik ebbe a titokzatos lányiskolába jártak.

 – Az ott micsoda? – mutatott Józsi a szekrény aljában hentergő, könyvszerű valamire. Felvettem, és belelapoztam. 

– Azt írja, hogy Ilosvay Beatrix tulajdona. Szerintem ez egy napló. 

– Minek őrizgetik egy random lány naplóját az iskola pincéjében?

– Nem tudom. Olvassunk bele, lehet, hogy okosabbak leszünk.

Itt követtük el életünk legnagyobb hibáját. Vissza kellett volna tennünk a naplót, visszamenni a tornaórára, és elfelejteni ezt az egészet. De mi nem így tettünk. A naplóból az alábbi részletet olvastuk:

1956. november 12. 

Továbbra sem találjuk Emíliát. Apuka tegnap kiment a mezőre a többi férfival, míg anyuka Emília anyukáját vigasztalta a konyhában. Még kockacukrot is tett a teájába, hogy felviduljon, pedig azt nekem is csak a szülinapomon engedi! Szegény Juliska néni még így is olyan keservesen sírt. Három napja nem leli már Emília nyomát. Reggel kedvetlenül mentem iskolába. Mindenki csak az esetről tudott beszélni, senki nem tudott odafigyelni a tanárokra. Rajtuk is láttam, hogy aggódnak. 

Ebédre tészta volt és husi. A tészta valami nagyon rossz szagú mártással volt nyakon öntve, a színe sem volt túl ínycsiklandozó, mint a rozsda, olyan volt. Nem is akartam megenni, de a tanárok nem engedték, hogy ételt pazaroljunk. A Tóth Mariska mellett ültem az asztalnál. Láttam rajta, hogy neki se fűlik a foga az aznapi menühöz, de otthon nem várta meleg étel, így kénytelen volt elfogyasztani bármit, amit az iskolában kapott. Kelletlenül turkáltam az ételemben, az étkezőben minden lány hasonlóan tett. Számomra eddig ismeretlen émelygés lett rajtam úrrá. Az étel szaga – apuka milyen mérges lenne, ha látná, hogy ezt írom, az ételnek illata van, mondja mindig – beivódott a hajamba és a ruhámba, magamon éreztem a gusztustalan szagot. Nem bírtam hozzáérni az ételhez. Mellettem a Tóth Mariska megbátorodott, és nekilátott a tésztának meg a húsnak. Az első falat után felcsillant a szeme, eldobta villáját és a két kezével tömte magába az ételt. Nem is értettem, a tanárok máskor ilyen viselkedést nem tolerálnak, most viszont senki nem szólt rá. Az állán folyt a furcsa színű mártás, ruhájára tésztadarabok hullottak. A többiek Mariskát látva szintúgy belekóstoltak az ételbe. Mindenki ugyanúgy reagált: sebesen falták az ételt, néhány lány össze is kapott a maradék húson. Én nem értettem, mi történik, hogy tudják megenni ezt a gusztustalan moslékot. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, menekülni akartam az étkezdéből, de a félelemtől a földbe gyökerezett a lábam. Körülöttem mindenki megbolondult: mindent beborított az ételmaradék, a lányok egymást kezdték el harapdálni, káosz uralkodott, a tanárok pedig csak mosolyogva álltak az étkezde ajtajában. Nem bírtam tovább nézni ezt a poklot, ami körülöttem kialakult, ezért a tányéromba bámultam. Akkor vettem észre – a tészta alatt volt, egy húscafatot ölelt körbe. Egy kis, drótból font gyűrű, amilyet egy lány ujján láttam csak…

Elöntötték a könnyek a szemem és felkiáltottam: 

- Hagyjátok abba! Emíliát esszük! 

Senki nem figyelt rám. A lányok egymásból haraptak ki darabokat, mindent beterített a vér, melynek időközben felismertem a szagát. El kellett onnan tűnnöm, mielőtt engem is felfalnak. Szaporán szedve a lábam elfutottam az asztaltól. Az ajtót nem célozhattam meg, ott álltak a tanárok, akik látszólag élvezték a műsort. Nem volt más választásom, kiugrottam az étkezde ablakán. Landolás után meg sem álltam, futottam egészen hazáig.

Anyukáék nem hittek nekem, apuka még el is vert, amiért elszöktem az iskolából. Én csak sírtam és sírtam szüntelen, míg a szobámba nem parancsoltak. Nem tudom kiverni a fejemből azt a látványt, amiben ma részem volt. Ha behunyom a szemem, újra magam előtt látom az egymást marcangoló osztálytársaimat és a sápadt húsdarabokat, amik egykoron Emíliához tartoztak.

1956. november 16. 

Nem voltam azóta iskolában, nem vagyok rá képes. Anyukáék akárhogy próbálkoznak, nem tudnak kiráncigálni a szobából. Nem mehetek vissza. Ki tudja, mi vár ott rám.

1956. november 22.

Tegnap este hallottam, ahogy anyukáék beszélgetnek a konyhában. Apuka azt mondta, megbolondultam, nem maradhatok itthon. Anyuka erre csak sírt és sírt keservesen. Apuka azt mondta, az intézetben jobb lesz nekem.

1956. november 24.

Apuka bejött a szobámba és azt mondta, szedelődzködjek össze, holnap kórházba kell mennem, korán reggel indulunk, mikor a szomszédok még alszanak. Nekem mindegy, napok óta nem tudok aludni. Még mindig azokat a lányokat látom…

Csend telepedett közénk. Nem tudtuk megmagyarázni, de valahogy megfagyott a levegő a pincében. 

– Mi történt ezután? - kérdezte Józsi.

– Nem tudom. Nincs tovább.

– Huh. Izé, Pali, szerintem menjünk vissza.

Nem ellenkeztem. Valahogy hirtelen megszűnt minden jókedv és felfedezési vágy, ami addig hajtott minket. Józsi falfehér lett, és a nap további részében nem volt önmaga. Én sem voltam jobban: koszosnak éreztem magam, le akartam zuhanyozni, csakhogy szabaduljak ettől az érzéstől. 

Este rémálmok kínoztak. Borotvafogú lányok tépték a húsomat, kristálytisztán éreztem a fájdalmat, ahogy a hús leválik a csontról. Kialvatlanul keltem. Ahogy a konyhába igyekeztem, észrevettem, hogy a nappaliban emberek vannak. Két rendőr ült a kanapén anyuékkal szemben. Mikor a rendőrök megláttak, kérdezősködni kezdtek arról, mit csináltunk tegnap Józsival. Először nem is értettem, miért akarja két rendőr tudni, miket ökörködünk ketten az iskolában, mígnem az egyikőjük nagyot sóhajtott. 

– Fiam – kezdte komolyan – a barátod eltűnt. A szülei ma reggel csak a hűlt helyét találták. 

Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Elkezdtem sírni, anyu pedig mellém pattant és megölelt. Ezután teljesen használhatatlan lettem, így a rendőrök rövidesen el is mentek. 

A bátyám később mondta meg, milyen állapotban találtak rá Józsi üres szobájára: az ágyának lábain harapásnyomok voltak, a lepedő széttépve, a falra pedig valaki vérrel ezt írta: Megéheztem.