Bilincs

A kocsihoz sétálunk. Apám a telefonján beszélget, könnycsepp csordul arcomra – a széltől. A velünk szembejövő férfi azt hiheti, bántalmazó szülő áldozata vagyok. Nem tudhatja, milyen erős a szembeszél. 

Ritkán találunk időt az együttlétre. Ez persze hülyeség, időnk bőven van, és a legrosszabb, hogy azt a keveset is elpocsékoljuk, amit együtt töltünk. Legbelül úgy érzem, mindketten sajnáljuk, hogy ilyen közömbössé váltunk. Néha még próbálkozunk, csak sosem egyszerre. Ez a mai az én próbálkozásom volt. Azt hittem, egy közös mozi megmentheti sorvadozó kapcsolatunkat.

Apa lassan elköszön a telefonján, és belekezd a csendjébe.

– Hogyhogy erre parkoltál? – kérdem.

– A bevásárlóközpont előtt általában nincs hely.

– Mikor jöttem onnan, úgy láttam, volt.

– Hát, most már mindegy – feleli, majd egy kis szünetet tart. – Bár fura helyen álltam le, remélem, nem kapok bilincset. – Szememmel keresni kezdem az autónkat. Megpillantom. – Na, szuper! – hallom apámat. Az öreg Toyotához lépünk, apa megnézi a papírt. – Hol van ezen a telefonszám?

– A bilincsen – mondom. Betárcsázza a százötvenkilencet, miközben úgy fúj a szél, mintha március helyett december lenne. – Beszállhatok?

A kulcs után nyúl, de ekkor felveszik a telefont, belefeledkezik. Türelmesen kivárom. 

Együtt ülünk be az autóba, megszokásból becsatolom magam. A szélvédőn túl behorpadt kerítés áll, néha-néha mégis elhaladnak előttünk páran, míg mi csendben ülünk. 

– Mit fogunk mondani? – kérdem végül.

– Az igazat – feleli. – Mindig az igazság a legcélravezetőbb. Plusz nem kell megjegyezned, kinek mit mondtál. – Hümmögök, ismét elcsendesedünk. Mikor újra megszólalok, hangom megtörik, mintha nem a sajátom lenne.

– Kaptál már így bilincset ezelőtt?

– Nem többször, mint hússzor – adja a választ, majd elmosolyodik. A szeme körüli ráncok pont olyan barázdáltak, mint az enyémek. – Általában úgy huszonöt, harminc euró szokott lenni. Remélem, ide még nem jutott el az infláció.

– Reméljük – ismétlem meg, és lassan mindketten visszatérünk a gondolatainkhoz. Előttünk az épülő Eurovea Tower. Fejem kissé lejjebb húzom, hogy lássam, milyen magas, de egy reklámtábla kitakarja. – Hogy tetszett a film?

– Nem volt rossz. Tetszett a témája – mondja. Egy darabig értetlenül nézek magam elé. – Mármint, hogy a szabályokról szólt. – Amint leesik, elnevetem magam.

– Igen, ez most elég releváns. Így a mi helyzetünkre tekintve... – Lenyugszunk. Fura módon élvezni kezdem a szótlanságot. Az ablakhoz könyökölök. Épp azon gondolkodom, milyen jó lesz erről írni. A fejemben már elkezdtem, de félő, mire hazaérek, eltűnik. Ez az én furcsaságom, néha nem igazán élek át pillanatokat, inkább úgy teszek, mintha épp írnám őket. Apám megszólít:

– Na és neked hogy tetszett a film?

– Már azt hittem, meg se kérded. Jobban bejött, mint az előző, jobban meg volt írva. Meg az akció is ütős volt.

– Érdekes, hogy mindig, amikor elbánt három emberrel, pont akkor jött meg a másik öt. Mintha ott vártak volna a díszletek mögött, hogy mikor léphetnek be.

– Ja, az igaz – mosolyodom el.

– Nem értem, hogy nem tudták fejbe lőni annyi töltény után! Engem zavartak ezek a valószerűtlenségek. Ez már inkább a mese kategóriába ment át. Meg mondjuk a golyóálló öltönyök, érted, hogyhogy nem célzott senki a fejére?

– Ja, hát ezt nehéz megoldani élethűen. De szerintem nem volt olyan rossz, ezeket még el tudtam nézni. A helyszínek például nagyon szépek voltak. Meghozták a kedvem elutazni Berlinbe meg Párizsba. – Apa egy darabig nem mond semmit, aztán megszólal:

– Én már nem igazán akarok ilyen helyekre…

– Tudom, tudom – felelem csalódottan. Ismét beáll a csend, de ezúttal közel sem tetszik. Valamit mondani akarok, de semmi sincs a fejemben. Felhozom az első dolgot, ami eszembe jut. Félrehall egy szót. Nem érti. Tovább beszélek, de fogalmam sincs, hova akarok kilyukadni. Csak járatom a szám, de még engem sem érdekel.

– Na, megjött a sárgamellényes angyal! – szakít félbe, én pedig először nem értem, miről beszél, de aztán beáll mellénk a rendőrautó. Apa kiszáll, tanácskozni kezd velük, kocsijukra támaszkodva. A visszapillantótükörben megakad a szemem a zsaru pisztolyán. Lehet, hiba volt pont ma megnézetni vele a John Wick-et, ki tudja, milyen vérfürdő lesz ebből. 

Előhúzza a pénztárcáját, kivesz egy százast. Tovább hallgatom a beszélgetést, de innen bentről nehezen veszem ki a szavakat. Apa benyit hozzám. 

– Nincs egy húszasod? 

Előkotrom a pénztárcám.

– Csak ötösöm. Várj, van még vagy tíz eurónyi Tesco utalványom is! – Erre legyint egyet, szó nélkül visszacsukja rám az ajtót. Elmegy váltani, egyedül maradok a rendőrökkel. Az egyik poénja nagyon rosszul landolhatott, ha ennyit kell fizetnie. 

Fejét csóválva jön vissza. Tovább hallgatózok. Szembejön egy újabb rendőrautó, megállítják. Úristen, apa, mibe sodortad magad már megint? 

Felváltják a pénzt, lassan elindulunk. Egy darabig még beszélünk a filmről, aztán újból megcsörren a telefonja. Húsz perc múlva, már a mi utcánkban leteszi.

– Nem unatkozom – mondja, ráncai újból előbújnak.

– Azt látom – bólintok. Késztetést érzek, hogy megszólaljak, de a másodpercek csak telnek. Talán már késő kimondani. Újabb csend a köbön. Nem tudom elengedni a szavakat, még a fekvőrendőrön túlhajtva sem. Tovább emésztenek belülről. A csendet megtörni a legnehezebb. Megszólalok, hangom remeg, halk. Nem érti.

– Mi?

– Azért örülök, hogy el tudtunk menni erre a filmre. – Olyan kínosan érzem magam. Amint kimondom, rögtön érzékelem, mennyi ideig tartott rászánni magam.

– Hát, ha már barátnőd nincs, legalább engem elvittél – mondja nevetve, én pedig csatlakozom hozzá.

Részlet az Anyátlanul című memoárból, amely a Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány által szervezett élet.történet. pályázatra készült, és harmadik helyezést ért el.