A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

A buszról leszállva komótosan átkeltem a zebrán, és beléptem az egyetem ajtaján. A kártyámat felmutatva köszöntem a portásnak, aki biccentett egyet. Miután gyorsan beugrottam a büfébe, nekivágtam a lépcsőknek. A negyedik emeletre érve már teljesen kifulladva ültem le a lépcsőház egyik padjára, a bőröndömet és a táskámat ledobtam magam mellé, a kabátomat egy közeli szék támlájára terítettem. 

– Jó ég – sóhajtottam, – ezt még szoknom kell. Tényleg el kéne kezdenem gyúrni.

A táskám oldalzsebéből kiemeltem a másfél literes műanyagüvegemet, és nagyokat kortyolva ittam belőle. Miután felfrissítettem magam, előszedtem a büfében vett besütött kiflimet, és jóízzel nekiálltam az evésnek. Miközben a gondolataimba merülve a reggelimet fogyasztottam, néha fel-felfigyeltem a szemben lévő lift csengésére, ahogyan tanárok vagy hallgatók szállingóztak ki belőle.

– Nekik több eszük van – gondoltam. – Nem fulladnak ki négy emelet megmászása után, inkább a rövidebb és egyszerűbb utat választják. Viszont egy kis mozgás még senkinek sem ártott. Én maradok a lépcsőzésnél, ők meg szépen lustálkodhatnak tovább a…

Hirtelen újabb csengés zökkentett ki a gondolataimból. Egy idősebb férfi lépett ki a liftből, aki a jegyzetfüzetét bújta, valószínűleg valami előadásra készült.

– Basszus, az előadás! – szólalt meg a fejemben a vészcsengő. – Teljesen kiment a fejemből. És még a házim sincs kész! Hogy lehettem ennyire feledékeny?

Sietősen előhúztam a táskámból a filológia papírjaimat, és egy vastagabb könyvet alátéve nekiláttam a feladatok megoldásának.

– Nyugi, nyugi, megoldod. Hiszen van még… – a karórámra pillantottam, – harminc percem?! Ez nem igaz, annyi nem elég! Hogy felejthetted el, te idióta! Miért vagy ennyire…

– Ugorj.

– Tessék? – kaptam fel a fejem. Óvatosan körbenéztem. – Ki volt az?

A házi feladatot visszatuszkolva a táskámba felálltam, és belestem az emeleti folyosóra. Baloldalon két csaj pletykált halkan egymással szemben egy padon. Az idősebb férfi, akit az imént láttam, ideges ábrázattal ragadta magához a jegyzeteit, és pár méterrel távolabb húzódott tőlük, hogy nyugodtan ismételhessen magában. A folyosó jobb végében egy srác a fejhallgatójából szóló rockzene ritmusára dobolt a lábával, mellette egy lány a párja vállára hajtott fejjel olvasott egy vastag, élfestett könyvet.

– Pedig esküszöm, hogy hallottam valamit.

Visszatértem a lépcsőházba, és a szemem egy pillanatra a korlátra tévedt.

– Ugorj.

– Na, jól van, ezt tényleg hallottam – dörmögtem, és a lépcső tetejéhez lépve elkezdtem hallgatózni. Az alsó emeletek visszhangzottak a téli csizmák dobogásától, a hallgatók és a professzorok nyüzsgésétől. Ám nem láttam senkit a közelben.

– Ugorj.

A hideg vasat megragadva óvatosan a korlát fölé hajoltam, és lenéztem.

– Ugorj.

Ijedtemben azonnal elhátráltam a korláttól, és a szívemhez kaptam. Ezek az én gondolataim? Miért akarnék én valaha is…?

– Ugorj.

A sarokban gubbasztva fogtam a fejem. Nem, nem, ez nem én vagyok! Hiszen ott vannak a szüleim, a testvéreim, a barátaim, ők szeretnek! Nem tehetem ezt velük!

– Ugorj!

Nem, nem fogok! Hagyjál békén! Csendet!

– Ugorj!

Kérlek, kussolj már!

– Ugorj!

– Ugorj!!

– Ugorj!!!

Fogd be! Mikor tűnsz el végre?!

– Ha ugrasz.

Hirtelen csend lett. Kinyitottam a szememet, és körülnéztem. Még mindig a sarokban kuporogtam, a negyedik emeleti lépcsőházban. A táskám és a bőröndöm szanaszét hevert a padlón. Csak most vettem észre szapora légzésemet, mellkasom rohamos tempóban emelkedett fel-le. Szinte kétségbeesetten kezdtem el turkálni a táskámban, mire egy csomag zsebkendő akadt a kezem ügyébe. Ez is megfelel, gondoltam, és elkezdtem szorongatni, hogy lenyugodjak, de hiába. A szemem káprázott a lépcsőház falain lévő lámpáitól, miközben bal kezemmel a zsebkendőt, jobb kezemmel a szvetteremet markoltam egyre erősebben a szívem fölött.

– Gyerünk, nem érek rá erre, csak van valami gyorsabb megoldás.

A korlátra meredtem. Felpattantam a helyemről, jobb kezemmel megragadtam a vasat, és leugrottam a mélybe.

Azonnal megbántam.