A Diákhálózat hozzájárulását kéri adatainak a következő célokra történő felhasználásához:

Az Ön személyes adatait feldolgozzuk, és az eszközéről származó információkat (cookie-kat, egyedi azonosítókat és egyéb eszközadatokat) tárolhatunk, felhasználhatunk az oldal stabilitásának érdekében és megoszthatunk harmadik féltől származő szoftverekkel. Amennyiben ön nem szeretné, hogy az adatait bárkivel is megosszuk, kérem ellenőrize ezen ablak beállításait.

Technikai sütik

Ezek a sütik az oldal megfelelő működéséhez szükségesek, nem tartalmaznak személyes információt

Statisztikát kiszolgáló sütik

Szolgáltatásaink fejlesztése érdekében a Google Analytics szolgáltatást használjuk, amely névtelen információkat küld az Ön látogatásáról, valamint összesített adatokat gyűjt a látogatói szokásokról, amelynek köszönhetően szolgáltatásainkat napi szinten fejlesztjük.

Sütik kezelése Elutasít Elfogadom az ajánlott süti-beállításokat

Egyszemélyes éji színjáték, tükörrel

Már-már szégyenteljes menekülése után Lala újból a szobáján volt. Biztonságban. Újabb rosszul elsült buli. Újabb magányos este. Egy este, amelyen mindenki kellemesebben érzi magát nála. Megint. Nem értette. Többnyire annyival butábbak, csúnyábbak nála, durvábbak… Rosszabbul öltözködnek. Még ha most a vademberek díszruhába is próbáltak öltözni. Felesleges. A belsőn nem változtat a díszes kelme. Szörnyű. Őt meg mindenki látta felsülni. Mindenki látta,hogy ő, Laura Araxie, csak egyedül ücsörgött, aztán, mint a vereséget váró gerinctelen tábornok, megfutamodott, jócskán idő előtt… Micsoda hazug, szerencsétlen kép!  Most már hogyan fogják elhinni, hogy ő nem ilyen? Hogy ő igazából szép,  népszerű… vannak barátai, bár…

Bár azok többnyire úgyse szokták érdekelni, szépen mondva. Következésképpen, amint érzik, hogy nem kell vele mindennap találkozniuk, inkább már nem is érintkeznek vele. Nem hiányoznak, félreértés ne essék, de… ilyen gyorsan? Ilyen gyorsan múlik? Sīc transit glōria mundī… suttogja magának. Ennyire nem érdekelt ő senkit? Sīc transit glōria mundī… glōria mea dilecta, ubi es? Quam ob rem sum ā tē tam subitō relicta? A világ mintha olvadna körülötte… minden, a színek, a fények, puszta máz, máz az igazságra kenve, pont, mint a festék az arcán… El ezzel! El mindennel, tisztán látni kell most! Pillanatonként jön csak a világ, mindig új, különös kép… Megfesteni lenne jó…

Ledobálja magáról a ruháját, izzadt, kócos haját megrázza. Meztelenre! Le mindennel! Érezni kell most, a hűvös esti szél simogatását! Nagy, lassú mozdulatokkal indul, minden lépés a táncé, csendes, titkos tündetáncé, az árnyak, a kinti halvány holdfény a társa. Ab omnibus relicta sum… sed semper idōnea eram… sum, ad aeternit̄atem erō! AD AETERNITĀTEM, SEMPER, SĪNE FATIGĀTIŌNE! Szavai varázsigék, minden szótag egy versszak, minden szó egy óda, világrengető gyönyörűségűek, Petrarca, Dante reszkessen… Ilyet nem tud Murakami, ilyet kitalálni sem mert Dazai! Olyan volt, az éjjeli alig-fényben, valóban, mint a tolkieni tünde, Lúthien ó Tinúviel, Thingol lánya, minden tündék legszebbike, ki annyit szenvedett kiválóságáért, annyit szenvedett mások szeretetéért, bár nem kellett volna neki, bár nem kellett volna, bár uralkodhatott volna, de nem tette, feladta magát, szépségét, halhatatlanságát, mindent az alsóbb népért, az alsóbb, gyenge, hazug, vulgáris emberért… és valahogyan, Lúthien ettől boldog volt…

Nekidől a hideg, fagyasztó csempefalnak, hadd érezze a nyers emberi létét. Vizet enged magára, áll alatta, meleg, ölelő, sokáig, hadd mossa le az összes mázt, lapítsa le szép, sötét, sokat ápolt haját, tisztítsa meg a lelkét, hadd lásson tisztán, hadd legyen ez az újabb keresztség… Tiszta, könnyed, kilépéskor látja Lalát nagy tükrében, úgy, ahogyan teremtve volt, szép formásan, Istenképpen (hisz’ az Isten képe mind az ember, s Lala most ezt nyíltan látta, látta ő az esti fényben). Vizes haja kiválóan keretezi álomszerű arcát, ilyen szép nőt ki látott már, mint ő? Élete virágában van, most húszéves, a legszebb kor ez, mikor lenne szép, ha nem most? Végigsimít lágy bőrén, le egészen combjáig, öleli magát szeretettel, annyira szépnek született! Hasánál apró fodrok, innen látszik, fejben jól van, örül neki, milyen szép ez, formás combja, szép feneke, se nem kicsi, se nem pumpált, faciliter idōnea, Éva se volt ilyen, mint ő… senki nincsen olyan, mint ő… érinti melleit, örül annak, vannak néki, nem túl nagyok, útban sincsen, kellemesek, jó megfogni, mosolyog, jó érzés, kellemes, ezer ölelés, ezer szép beszélgetéssel felér, az éjjel is mosolyog, a Hold vele örül, ilyen szép nőt az sem látott még… annyira kívánna valaki ilyet, mint ő maga, önmagával szeretkezni, nem kell neki senki más már, a világ hazug, a világ buta, az fenségét meg nem érti, más nem kell, mint ő maga, senki nem kell, senki sem kell, csak Lala kell, imádta magát, imádta magát, imádta, imádta, imádta, imádta, imádta, istenítette, magasztalta… ilyen fenség, ilyen szépség, ilyen tökély, ily’ bölcsesség… közel simult a tükörhöz, ölelte magát, minden mozdulata ima az egyetlen, fenséges Istennek, Lalának, Laur-axie Dmitaryannak, kit dicsőít az egész teremtett világ, vagyis minden, ami fontos belőle, azaz ő maga, az éj, a fény… más nem is kell… csókolta a hideg tükröt.

Szó bennszakad – hang fennakad – lehelet megszegik – tükrön fagyott, vörös rúzs – iszony kerekedik

Nehéz szavakba önteni, ami ezután történt. Látta a rúzsfoltokat. Látta, egyszerre, ahogy Ádám s Éva látták mezítelenségüket, mint tényszerű bizonyítékát bűnének, és megijedt, elrejtőzött az Úristen elől, ha még hitt benne egyáltalán, a világ elől, elrejtőzött, a kert fái között, a szoba falai között, szekrények ajtai mögött, ágyak leplei alatt, mert szégyellte mezítelenségét, szégyellte mocskosságát, mert tudta, hogy bűnbe esett, és tiszta elméje visszatért, hogy megmutassa neki, mennyire. És kín volt és fogcsikorgatás. Kergették, kergette valaki, valami, valami régi elfelejtett, amitől még ő is félt, ő, aki istent játszik, üldözte a bűn, üldözte a tudat, hogy eddig süllyedt, Cassiussal és Júdással együtt marcangolta őt a jégbe fagyott Sátán, el akart tűnni, de nem volt hova, mert ami kergette, mindenhova belátott, és nem volt maradása. Illatos, makulátlan bőrével sikálta a tükröt, de nem hatott semmit, bámult rá a heg, a seb, a seb a világon, melyet ejtett, az elméjük halott, a rengeteg seb… Ó, Irgalom Istene, ne hagyj el… kacagtak rajta valahol, gyengeségén, joggal, és ezt utálta, joggal, mégis a mennybe mennek… nem akart soha rosszat… 

Bántott sokakat, mert élvezte, hogy ereje van, mert féltek tőle… magával is elhitette, hogy okkal… bántani fogja Alice-t is, például, tudta már előre, mert nem fog változni…  Nem lehet, nem lehet, nem lehet! Ilyen, mint én, nem lehet! Mint Tinúvielt, lehúzott engem a világ, bűnbe estem, nem menekülök…  Látta magát a tükörben, formátlan, undorító valóját, seszín, barnás bőrét, mely se nem fehér, se nem barna, furcsa felemás arcát azokkal a ronda anyajegyekkel, undorító, melleit le akarta vágni, csúnyák, alaktalanok, csak úgy türemkednek, túl sok és túl kevés egyszere, lógó haját, máshol túl hájas, semmire sem jó, futni se tud, a mentorok csalódnak benne, mindenki csalódni fog benne, meglátják, hazudik, meglátják, hazudnak, áltatják magukat, maguknak hazudnak, megjátsszák, hogy szeretnek, senki nem is szeret, csak hű szolgám mind, nem igaz e szeretet… És ez lenne szép? Istenszerű? Ez lenne szép?

Igen… de nem! Ez nem! Ez nem! Hogy lenne?! Olyan, mint egy darab agyag, melyből valaki durván embert formált, és úgy hagyta, hát mik ezek a tagok, mik ezek a formák, miért kell léteznem? Le akarta tépni a bőrét, késsel lefejteni az irhát, a vért felfogni egy bronz edényben, a húst illatos égőáldozatként bemutatni Valakinek, Valakinek, Aki segít megmutatni igaz valóját, de nem volt valója, nem volt, a testét börtönnek érezte, mely a földhöz láncolja, a saját testi, anyagi valójától próbált menekülni, a tér három dimenziójától és a fizika könyörtelenségétől, nem lehet, nem lehet, sehogy se lehet a húst lehámozni a lélekről, a csontot porrá törni róla, hogy szabad legyen! Nem lehet! Nem lehet! NEM LEHET! ELÉG! ELÉG! ELÉG! ELÉG! ENGEDJETEK! Kérlek… hadd legyen nyugalmam… csak egy percig, nyugalmam… ne üldözzetek…

Volt valami sötét benne, mely nem hagyta nyugodni, mely űzte. Igen. Emiatt van minden. Valami sötét, gonosz, melytől kínoz másokat, melytől erre képes, melytől büszke, hiú… El ezzel… talán… vagy? Mégsem… Bántott sokakat, mert élvezte, és milyen élvezet volt… Erről nem lehet lemondani… Ezen az áron sem? Feladni fenségedet? Olyan lenni, mint az alantas néptömeg…?  Nem, semmi áron sem! Lehet, bűnös vagyok, lehet, mocskos vagyok, de az én bűnöm ének, dal, vers, az én fájdalmam gyönyörű, kifinomult műremek, a vadak bőgése mellett… Hogy ne lennék különb? Hogy ne lennék több? 

Test nélküli, tiszta lélek akarok lenni, mely kijárta kálváriáját – lássatok! Szent vagyok! Kiálltam a bűn próbáját! Szenvedtem, elbuktam! Mi kell még? Mi kell még, hogy jó legyek? Hogy nyugalmam legyen?

Kyrie eleison… Christe, eleison!

És lassan, a levetett ruhakupacát ölelve, álomba sírta magát.

Elbocsátó szép üzenet.

Régimódi, szép nyarunk volt azon az éven. Színes, virágos. Az arany fényben lebegő ékköveknek tűntek a porszemek. Szép nyár volt. Visszasírnám, én bizonyosan. Az időben voltál az életem része… Szép is volt. Én igazán szerettelek, ugye, tudod, kincsem? Aranyos hajadon ahogyan az estével csillant az aranyórai fény… Bearanyoztad az én damaszt-bársony világomat is. Mint a kislány a mesében Howl palotájába, úgy jöttél te, megvilágosítani napjaimat… Kedvesem, és én azelőtt azt gondoltam, már mindent tudok… Magam előtt látom most is, a piros virágok tetszettek neked a legjobban, meg a kékek… Olyan voltál te is, mint azok a virágok… Voltál valaha virágos ruhában? Nem is tudom már. Nem vicces? Mintha csak most hagytál volna el, kedvesem, és már alig tudom… Igazán szerettelek. Tudom, igen. Késő már ezen rágódnunk. Remélem, jó neked. Boldog vagy, ahol vagy. Én köszönöm, jól vagyok, csak a kertben járva, ilyen szép, aranyozott nyáron… Látod, már vénasszonyosodok. Ülök a parton, és a „volton”, a „hacsakon” járatom az agyam. Nézd, milyen szép, színes bogár mászik itt! Hogy tetszene neked… Most miattad örülök neki. Akkor, igaz, eltapostam volna. Mint annyi mindent. Téged is. Furcsa idők voltak azok. Te tartottál a víz felett, szép, izmos karjaiddal. Hálám kísérjen. Tudod, most már jól vagyok. Boldog? Talán. Amennyire lehet, így felnőtten. Talán. Veled boldog voltam, igazán, kedvesem. Igazán szerettelek, kérlek, ne gondolj mást… Lehettem volna jobb. Türelmesebb. Mondták, és már tudom… De nem mutathattam meg, kedvesem, mert vége lett nyarunknak, s nem látom már boldogságom csillagját játszani fénylő, szép aranyhajadban. És az én hibám, hogy annyira szerettelek, egészen akartalak? Jót akartam neked, igazán, elsőként mutattam meg, hogy szép és kívánatos vagy… De rosszul csináltam, és bántanom sikerült csak. Pedig igazán szerettelek… És pont ilyen nyár volt. Valahol van egy világ, ahol nem sodort el a fergeteg, az akarat és vágy és szeszély, és hatodik nyarunkat ünnepeljük, és te itt ülsz mellettem, kicsim, és örülünk a szép, virágos nyárnak, ennek a régimódi, szép nyárnak, ahogyan ünneplik az örök napot a füvek, fák, ahogy a világ impresszionista festménnyé válik… Késő bánat. Így van, biztos így jó. Remélem, jól vagy, én köszönöm, jól vagyok.

Kísér szeretettel, Laura Araxie Dmitaryan.