Men, avagy Ádám és Éva horrorkontösben

„...Nézd, mily kívánatos a gyümölcs! Miért alkotta volna teremtőnk, ha nem azért, hogy valakinek étke legyen?
E szókkal az asszony leszakította a fa egyik gyümölcsét, megízlelte, majd urának nyújtotta. Az is evett belőle.
És amint a kígyó ígérte volt, azon pillanatban megnyílt a szemük. Egymásra néztek, és meglátták, hogy mezítelenek, ami addig nem ötlött szemükbe. Ismeretlen gerjedelmet éreztek eláradni testükben. Szemüket a földre sütötték, és addig nem is tekintettek egymásra, amíg fügefa leveleiből kötőt nem fűztek, hogy ágyékukat elfedjék...“

Hűséges pszichológiai horror-thriller rajongóként Alex Garland (Ex Machina, 28 nappal később) legfrissebb filmjétől legalább annyit várhatott az ember, mint a közel két hónapja berobbant Stranger Things-követők a sorozat (állítólag...) bombajó 4. évadtól. Vagy többet.

A szóban forgó misztikus horror-sci-fi-egyveleg már a trailerével sejtetett valami egészen mélyről gyökerező, bibliai motívumokban gazdag, de ugyanakkor egy mesebeli angol vidéki táj ölelte atmoszférában játszódó... nos, elborult valamit, amit a film utolsó 25 perce gátlástalan módon és mennyiségben önt az eddig csak főként kertészeti műsor jellegű vizuállal táplálkozó nézőnek. Cseresznye volt a habos tortán számomra a tény, hogy a horrorvarázsló A24 forgalmazó filmjének főszereplőjeként Jessie Buckley (Az elveszett lány, A befejezésen gondolkodom) tűnik fel, aki Harper karakterébe bújva is bizonyítja, hogy az utóbbi évek egyik legjobb jelöltje az ideális thriller-horror-drámabeli központi karakter címre.

Harper egy harmincas évei elején járó, frissen elvált nő, aki (divatos címkével illetve) toxikus férjének (James – Paapa Essiedu), ill. házasságának élénk emlékeit feledni igyekezvén, egy angol vidéki kúriába tart nyaralni. Ez akár még egy könnyed, szingli létet dicsőítő vígjáték leírásának is elmenne, azonban korán sem ilyen felhőtlen a helyzet. Harper a válással az özvegyi létet is „megörökli”, ugyanis a verbálisan és (olykor) fizikálisan is abuzív férje még a szakításuk előtt megesküszik a nőnek, hogy öngyilkos lesz, ha az elhagyja őt. Veszekedésük tettlegességig fajul, amely során Harper kidobja otthonukból a férjét, akit ezek után már csak lakásuk tömbjének tetejéről zuhanva lát viszont (utoljára) élve. A zuhanó férfi rémült tekintete visszatérő rémjelenetfoszlányként kísérti a magát folytonosan marcangoló, indirekt módon „gyilkossá” vált nőt.

Sem a vidéki lét, sem a több száz éves kúria ódon falai nem könnyítik meg Harper mentális felépülését, ugyanis a megfigyelhetően csak férfiakból álló falucskában a nő megérkezése után mintha kezdetét venné a várva várt kaotikus extázis. Egy „holdkórosnak” titulált férfi meztelenül ered főszereplőnk nyomába, napokon keresztül megfigyelve őt. A rendőrök is csupán funkciós bábnak hatnak, akik a „szolgálunk és védünk” mottót a Jó és Rossz perspektívájának kedvezőtlen feléről értelmezik inkább. Ja, és ott van a nyaraló gondnoka (Rory Kinnear), aki még Harper beköltözése elején elsüti azt a „poént”, hogy a kertben lévő almafa (amelynek gyümölcséből Harper természetesen már falatozott) az Édenből van, tehát tiltott a termése. Spoiler: ez nem vicc volt.

Ha a kedves Olvasó ezen a ponton már tudja, hogy megnézné a filmet, de nem szeretné a csavarokat előre lelőni magának, javaslom, itt álljon meg, és üljön be a gépe elé egy nagyobb tál popcornnal, ugyanis elszórtan spoileraknákra léphet a cikk továbbolvasásával.

A mű felénél már sejthető, hogy nem egy egyszerű „mezei”, ijesztgetős horrorral áll a néző szemben. Az alkotás egyik erőssége véleményem szerint abban a nüansznyi fogásban is rejlik, hogy a film még véletlenül sem akarja a képünkbe nyomni a kötelező, hangeffekt szponzorálta jumpscare-eket. Majdnem csak szemfülesnek kell lenni ahhoz, hogy a néző „saját magára ijesszen rá” egy-egy, a háttérben elsuhanó, gyanús meztelen férfitest vagy alagutakban felbukkanó árnyalak láttán.

Egyik furcsább esemény szüli a másikat, mintha azok már nem a valóság kontrollálta történések lennének, sokkal inkább Harper eszelős képzelgései az őt megkaparintani kívánó férfiakról. A falu templomába látogatva a nő beszélni próbál a helyi pappal férje hirtelen elvesztésének előzményeiről, ill. körülményeiről, azonban az atya váratlan testi közeledést mutat, amelynek sikertelensége után csak közli a nővel, hogy ha az anno hagyta volna magát, és ad esélyt a férjének jóvá tenni hibáit, az még mindig életben lenne. Hiszen „A férfiak mindig is férfiak lesznek!” Ez az első olyan érzékelhető pont a filmben, amely a férfi házasságon belüli dominanciáját, ill. felsőbbrendűségét hirdeti. Magyarról magyarra fordítva: az angol falucska rurális mikrotársadalmának lakói szerint a nő addig esik az engedelmes feleség szűkre szabott keretei közé, amíg az tűr, megbocsát, elfogad.

Ha az eddig leírtak nem számítottak volna még elég absztraktnak, képzeljünk el egy enyhén eltorzult, koravén arcú gyereket... vagy csak egy serdülő fizikumú, negyvenes éveit taposó alakot (igen, ez egy és ugyanazon személy), aki szabadidejében egy Marilyn Monroe-maszkkal mászkál, és a főszereplőnket durva 2 perc ismeretség és egy parázs szócsata után elküldi... melegebb égövekbe. (Ha már nő is ugye, még le is prostizza.) A gondnok, a rendőr, a pap, valamint a Marilyn-fanatic 14 (40?) éves fiú fokozatos színre lépése után okkal merül fel a nézőben a kérdés: Mégis miért hasonlít a faluban lévő összes férfi egymásra ennyire?! Igen, mindet egy és ugyanazon színész játssza! Miután a nézőnek elég ideje volt ezt a látszólagos abnormalitást magában összerakni, úgy indulunk el a lejtőn, mint Harper férje X emelet méter magasan a tetőről.

A film utolsó húsz percénél merem állítani, kevés sokkolóbb (de egyben hatásosabb!) jelenetet sikerült horrorberkekben összenéznem az évek során. Harper házát ellepi az időközben magát almafává kinövő „gonosz”, aki mellesleg a meztelen stalkoló alak is egyben, valamint az eddig színre lépett összes férfi... egy testben, többszörös alakváltással. Az alakváltozatokat látszólag egy közös érdek motiválja: megkaparintani (hogy azonban a testiség vagy erőszak céljával, az nem tisztázott) az ódon villában magára maradt főszereplőnőt. A meztelen faarcú férfi ekkor hirtelen állapotos hasat „növesztve”, kínok közt rogy össze, és... hát megszüli a torz képű 14/40-est, így elérkezünk a film tetőpontjához, ugyanis a férfiak „szülési láza” veszi kezdetét. A torz „életet ad” a rendőrnek, az a papnak, aki meg a gondnoknak. A végén persze az exférj is „megszületik”, aki közli a főszereplőnkkel, hogy természetesen a történtek mind az ő számlájára írandók, az exfeleség „zúzta össze a belső szerveit, a testét is” halott férjének. A zárójelenetben megjelenik a terhes legjobb barátnő is, hogy vagy haza, vagy jó eséllyel egy elmegyógyintézetbe kocsikáztassa a mosolyát (vigyorát?) időközben szüneteltetni nem akaró Harperunkat.

A látószerveket jó eséllyel megerőszakoló storyline után szerintem már a filmvégi stáblistánál megkondulnak mindenkiben az alternatív értelmezésért kiáltó vészharangok.

Mi az almafa? Miért csak Men (Férfiak) a cím? Miért az eszelős ending? Mi váltotta ki ezt az őrületet a faluban?

Véleményem szerint a film „magjának” és alapüzenetének megleléséhez nem szabad figyelmen kívül hagyni a filmforgalmazó „profilját” sem. Ha már belebotlottunk ezelőtt is egy A24-filmbe, ahol (jó eséllyel) szintén ködösek voltak egyes lépések, a legjobb, amit tehetünk, ha nem vetünk el semmi olyan hirtelen bevillanó bibliai/történelmi/mitológiai párhuzamot, ami a film cselekményének egyes megoldásait indokolná bennünk. Az A24-esek ugyanis előszeretettel operálnak mélyebb üzenetű tartalmakkal, amelyeket olyan hétköznapi műfajokba ültetnek át, amelyeknél az átlag filmes fogyasztó nem feltétlenül számítana sok „utánajárós gondolkodásra”. Sokkal inkább egy érzetre fekszenek rá, amit a film nézése során a fogyasztó megél/átél, vagyis azokra a bizonyos „első megérzéses” asszociációkra. Barry Jenkins, a Moonlight (Holdfény; A24 forgalmazó filmje) rendezője a forgalmazó filmjei kapcsán így fejezte ki magát:

„Igen, nem kell tudniuk, miről van szó. Csak azt kell tudniuk, hogy milyen érzés.”

Ha az imént leírtakat ráhelyezzük arra a bizonyos mérlegre, a Men „háttérstoryját” véleményem szerint egészen a bűnbeesés történeténél érdemes keresni. Harper egyfajta 21.századi Éva-alak, a halott férje pedig könnyen lehet pusztán egy negatívan értelmezett Ádám-reinkarnáció.

„– Te pedig, asszony, kínnal fogod szülni gyermekedet, és a te férjed fog uralkodni feletted! ...Ily szigorú szavakkal szólott Isten, és miután bőrruhákba öltöztette őket, kiűzte az emberpárt az Éden kertjéből a pusztaságba.”

Harper (Éva) eszik a kúria kertjének almafájáról, aminek „tiltottságát” a gondnok (a kígyó) a történet elején „elvicceli”. Innen indul be az a szexuális túlfűtöttség, amit a falu látszólag egyetlen újdonsült női alakjának megérkezése indít be a lakókban. És hogy ez milyen mélyebb kontextusba helyezhető be ezek után? Nos, ahogy a bibliai Ádám és Éva történeténél, itt is Évánál keresendő a számításba csúszott hiba: a film ezzel a lépéssel közvetíti azt az „alapot”, miszerint a Nő (mint kollektív alany – Harper) okolható minden további bajért.

A film címét értelmezhetjük akár általános névmásként is (a világ, az ember – a férfiak), ahol minden férfi egy „eredő” férfiből indul ki (ill. „születik meg”), hogy kontrollálják a tiltott gyümölcsből evő (és emiatt a Paradicsomból kiűzetett) nőt, akinek csak szekundáris szerepe, véleménye, létjogosultsága van egy férfiak uralta világban. Minden férfi egyként fog össze, hogy „megállítsa” (vagy éppenséggel rendre bírja) az elvált (=engedetlen) asszonyt, hogy aztán a magukévá tegyék.

A filmben vegyesen keverednek a kereszténység, ill. a pogányság motívumai is – a templomban egy mitikus fejjel díszített hatalmas kőkehely áll az oltár előtt, valamint az állati áldozatok is rendre felsorakoznak. Halott őz jelenik meg látszólag különösebb indok nélkül két jelent közt – mely állat a kereszténységben Jézus Krisztus allegóriájaként is értelmezhető. Ha ezt összekapcsoljuk azokkal a jelenetekkel, amikor Harper férjét látjuk (szintén elsőre kicsit kontextuson kívül esőként) abban a pozícióban, ahogy a zuhanás után egy épület vaskapuja által a kézfején átszúródik, hirtelen megvilágosodik az előbbi két szimbolika is. A halott férj jelképezi az angol falucska erdejében talált élettelen őzt, aki a kereszthalált halt Jézus szimbóluma. Jelkép a jelképben, 1-0 a készítők javára.

A film utolsó jelenetének bizarr kimenete sokkal inkább idézi azt a szükségességet, amit egy csecsemő életben maradása egy anyától megkíván, mint egy toxikus férj-feleség kapcsolatot. James „megszületése” az utolsó jelenetben a szatírája annak a „szent köteléknek”, ahogy egy újszülött az anyjától függ, ill. ahogy az azzal össze van kötve születésétől. James a házasságban nem egyenrangú félként kezelte Harpert, sokkal inkább egy anyafigurát látott benne, akitől végtelen imádatot és kötetlen szeretetet, odaadást várt. Az utolsó jelenet így akár egy eszeveszett, utolsó segélykiáltás is lehetett a nő, vagyis inkább annak „anyai funkciója” iránt. Hmm, és még hogy csak apakomplexusos lányok vannak, ugye?

És hogy hogy jön a horror műfaja az alapötlethez? A Men azt próbálja megragadni, hogy a (kapcsolaton belüli) erőszak, a férfi bántalmazó-manipulatív viselkedése valójában úgy hat, mint egy klasszikus horror a film-befogadó viszonyában. Megijeszt, elrettent, nem hagy nyugovóra térni.

Ha tetszett a Men, less rá ezekre is: Mother! (Anyám!), Midsommar (Fehér éjszakák), Hereditary (Örökség), Lamb (Bárány).

Ajánló:

Nézd meg ezt a filmet, ha...

• Eleged van a sablonhorrorokból, az álarcos, baltás gyilkosokból vagy a mindig rossz irányba futó, pánikoló tinilányokból
• Ha szereted a lassan kibontakozó cselekményszálakat, amiken még 3 nap után is jó eséllyel agyalsz majd
• Ha rajongsz az angol vidéki tájakért, humorért... meg úgy mindenért, ami „Nagyon Angol“
• Ha hiszel abban, hogy a horror műfaja nem a Péntek 13-nál kezdődik (vagy ér véget).