Lehetetlen elkezdeni az életed…

Nonstop azt halljuk az idősebb generációktól, hogy mindenen már csak rinyálunk, kifogásokat keresünk, halasztgatunk, és hogy a legtöbb helyzetben életképtelenek vagyunk. De vajon volt már valaha ilyen nehéz az élet, mint most? Persze most nem arról fogok beszélni, hogy fogtunk-e már fegyvert a kezünkben, vagy álltunk-e már sorban egy teljes napot kenyérért, hanem hogy mi az a „fegyver”, amit kézbe kell vennünk, és mik most a mi ellenségeink.

„Miért olyan nagy a szád, ha még mindig anyád pincéjében kuksolsz?” – hangzott el a kérdés, de bele sem gondolt az illető abba, hogy biztos nem létezett még olyan ember, aki amint betöltötte a 18-at, már házat vett magának. Hisz legtöbbször leghíresebb íróink, politikusaink, történelmi személyeink, festőink is csak esetleg a képzeleteikben vagy álmukban láttak csak saját házat. Miből kellene pont nekünk az egyik legdrágább világban alapot öntenünk? Persze kölcsönök még mindig léteznek, de ki akarná azzal indítani az életét, hogy rögtön eladósodna?

Szegényebbek vagyunk, mint a templom egere, vagy kullancsokként élősködünk a szüleinken, és még csak nem is önszántunkból. Senki sem akarna mások pénzén élni, ha lenne más választása, ha kapna valakitől egy értelmes mennyiségű kezdőtőkét az élethez. De nincs, és nálunk, Közép-Európában senki sem fog limonádéárusításból egy multiscéget felépíteni, mert olyan akadályokat görgetnek elénk, amik ellen már a csata előtt veszítettünk.

„Tanulj, fiam, és akkor majd lesz egy jó munkád és egy családod, majd dolgozol, és majd lesz pénzed, és majd nyugdíjasként megpihenhetsz!” Majd… Ez az a bizonyos halogatás, amit igazán szégyellenünk kellene, és nem az, hogy „majd holnap megírom a leckét”. Mi értelme annak, hogy majd csak ennyi idő után éljünk? Nem tudnék felmutatni egy baráti közösséget sem, akik közül mindenki megélte volna a nyugdíjas korhatárt, tehát vannak, akik ha az „élet nagy szabálya” szerint élnek, soha sem élhetnek. De én élni szeretnék, én ma szeretnék utazni, holnap szeretnék családot, és minden egyes nap szeretném a boldogságot. Nincs az úgy rendben, hogy valaki minden nap csak vár valamit, mert csak elmúlik mellette az élet.

Kell mindenkinek egy diploma, hogy boldoguljon az életben, de teljesen mindegy, hogy milyen az. Akkor mi értelme, hogy 18-20 évesen kilépsz a középiskola ajtaján, és még 3-7 évet tanulva kezdesz el munkát keresni egy olyan piacon, ahová már csak 5 év tapasztalattal rendelkezőeket vesznek fel? És még persze jól is kell választani, mert irodában dolgozni már senki sem szeretne. Amióta láttuk, hogy valaki úgy is meg tudja keresni a napi betevőt, hogy utazik, vízi csúszdákat tesztel vagy sakkozik, senkinek nincs kedve 40 fokban építkezésen dolgozni vagy irodában gubbasztani napi 10 órát. Az egész csak a számok harca, egy nagy verseny, amiben ha nincs szerencséd, akkor alapból vesztes vagy.

És minek egyáltalán harcolni, ha lehet, már nem is lesz hol élnünk, de ezt már meghagyom egy következő cikkre... A lényeg, hogy egyáltalán nem vagyunk olyan picsogó kis nyámnyila generáció, mint amilyennek le vagyunk írva, mert aki vasvillával rohan neki egy tanknak, az sosem lesz se okos, se idióta.