A provokáció etikája

Többnyire elsőként kelek egy-egy művészeti alkotás védelmére, amikor azt a publikum kriminálisan sértőnek vagy provokatívnak ítéli. Én tényleg hiszem, hogy egy művésznek jogában áll bármit kimondani (amíg tudatosítja, hogy a közönség is reagálhat rá bárhogy), ám ezen hitem a Netflix-féle Szöszit nézve egy pillanatra megingott. És ugyan nem kárhoztatom a filmet annyira, mint azt az interneten sokan teszik, azért alaposan elgondolkodtatott, hol kellene meghúzni az etikai határokat, amikor valós személyek életéből próbálunk dollárokat kovácsolni.

A Szöszi Joyce Carol Oates azonos című fikcionális regénye alapján készült Andrew Dominik rendezésében. A mű Norma Jeane a.k.a. Marilyn Monroe (Ana de Armas) életútját és kulturális hagyatékát veszi alapul, hogy elmeséljen egy nagyrészt kitalált történetet fizikai és mentális bántalmazásról, valamint hogy Hollywood mámorító csillogása milyen könnyen terelheti mindkettő felé a fiatal tehetségeket. Akár egy hiánypótló áldozatpárti állásfoglalásról is beszélhetnénk, ám Oates és Dominik is annyit és olyanokat változtatnak a címszereplő ikon életútján, hogy egy ponton az ember komolyan vakarni kezdi a fejét, hogy nyers polgárpukkásztáson kívül tulajdonképpen mi is akart lenni itt az alkotói szándék.

A 18-as karika nem véletlenül virít Ana de Armas szőke fürtjei felett, a film ugyanis meglehetősen grafikus, és nem titkolt szándéka sokkolóan, zavarba ejtően ábrázolni pszichikai bántalmazást vagy nemi erőszakot. A játékidő kevésbé cselekmény-, inkább hangulatorientált folyása miatt helyenként szinte horrornak érződik, vagy legalábbis hasonlóan sötét lélektani karakterdrámának, mint amilyen pár éve a Jackie vagy tavaly a Spencer volt. Csakhogy a Szöszi mélysége jellemrajzként és társadalomkritikaként is meglehetősen sekély. Dominik önelégülten nyomja a képünkbe a görbe tükröt, amiért nagyobb sztárt csináltunk Marilyn testéből, mint a jelleméből, ám ő maga sem próbál utánajárni, hogy tulajdonképpen ki is lakozik a csinos fenék mögött, mert túlságosan lefoglalja, hogy annyi képzeletbeli farkat dugjon bele, amennyit csak tud.

Merthogy ebben a filmben szinte minden, ami Marilyn szexualitásával kapcsolatos, az kitalált. Mostanra a hollywoodi kultúra egyik legnagyobb nyílt titka, hogy ennek a nőnek nem volt könnyű élete. Egy olyan korban próbált sztár lenni, ahol a legtöbb stúdió csupán húsként tekintett rá, és ahol a tehetségétől függetlenül, pusztán a külseje alapján castingolták be mindenféle szerepre (többnyire a szerethető, de kissé butus szőke szexbombáéra). Erről lehet és kell is beszélni, de amikor konkrétan fabrikálni kell az összes obszcén és megalázóan intim pillanatot, akkor talán érdemes lenne elgondolkodni, hogy biztos jó tanulságot próbálunk-e levonni az alanyunk életéből. Igen, az alanyéból. A film ugyanis a könyvvel ellentétben életrajzi műként reklámozza és adja el magát. A megbízhatatlan narrátor hiányában nem jön át az alapmű már-már alternatív történelmi benyomása. Dominik simán csak prezentál egy sornyi traumát, amit Marilyn igazából soha nem élt át, majd ezek apropóján mindenféle szociológiai kinyilatkoztatásokat ad a szájába (például abortuszellenes mondatokat, ami különösen felháborító, tekintve hogy Marilynnek soha nem volt abortusza).

Lehetne engem azzal vádolni, hogy túlságosan rágörcsölök a filmnek ezen aspektusára, de elég nehéz eltekinteni tőle, amikor a képsorok felváltva szolgáltatják ki és alázzák meg a címszereplőt. Nem tagadom, hogy ez a fajta kegyetlenség néha az élmény előnyére válik, vannak kísértetiesen megkapó, líraian tragikus pillanatok (amit pl. a híres szoknyás fotóból kihoznak, az zseniális), de nagyrészt csak száraz gyötrelem követ száraz gyötrelmet, és még az időnkénti felszabadultabb pillanatok is Marilyn mondvacsinált butaságán nevetnek. De nem akárhogyan, hanem végletesen, egy rossz szőke nős poén csattanójává infantilizálva a főhőst, ami márcsak azért is furcsa, mert máskor meg azt próbálják lenyomni a torkunkon, hogy Marilyn igazából okos és olvasott nő, csak senki nem hisz neki. És hiába szépek a képek, hiába kapja el tökéletesen Ana de Armas ennek a fikcionalizált Marilynnek az ártatlan összeomlását, ha egyszer az összkép nagyrészt egy rosszindulatú gyűlöletpornó érzetét kelti.

A regényre gyakran hivatkoznak az amerikai celebkultúra cinikus, provokatív deromantizációjaként, és ebben sokat segít, mennyire könnyű elvonatkoztatni a címszereplő kilététől, és egy valóság és álom között ingadozó, helyenként skizofrén beütésű, arctalan hírességként tekinteni rá. A film azonban egész egyszerűen kizsákmányolónak érződik. Minden poszter, minden előzetes, minden reklám azt sejteti, hogy Dominik szándékosan rá akar játszani a Marilynnel kapcsolatos morbid kíváncsiságunkra; egy olyan embernél, akit már élete során is vásári látványosságként kezelt az egész hollywoodi gépezet. Pedig lehetett volna kifejezetten motiváló, a lekicsinylés árnyékából is előtörő történet egy ikonról, aki sokkal több volt, mint amiért emlékszünk rá. Lehetett volna szó arról, hogy mindössze a második nő volt az Egyesült Államok történetében, aki saját produkciós irodát alapított, vagy hogy egész életében aktívan küzdött a nők hollywoodi megbecsüléséért, hogy ne kelljen producerek alá feküdniük, hogy ugyanolyan esélyekkel indulhassanak, mint férfi kollégáik. Így is tisztelegni lehetett volna Marilyn emléke előtt, ám látszólag sokkal hatásosabbnak tűnt pletykákra alapozottan szájba baszatni őt Kennedyvel.

A Szöszi kétségtelenül egy profin felvett, hatásosan eljátszott film, viszont nem igazán látom, mit nyertünk a létezésével. Dominik talán azt hiszi, hogy most úgy igazán megmutatta az álszent társadalomnak, de én csak annyit látok, hogy szemtelenül kihasználta egy olyan ember emlékét, aki többé nem tud kiállni magáért, és aki ennél jobbat érdemelt volna.