Ad infinitum

Már nincsenek élmények, emlékek vannak.

Az egyedüli, ami létezik az itt és a most. Ez a nyirkos híd, a hideg levegő, ami bőrömbe mar, a félhomály, ami délután beteríti a tájat. Csak a felhők maradtak, a szürkeség, a színtelenség. Pár kacsa a tó fodrozódó vizén, ami zavaros, zöldesbarna és pont olyan kiábrándító, mint a mindennapok.

Csak az egyedüllét létezik. A csend. A nyugalom. És az elmúlás.

A nyirkos fáról víz csöpög. Mint egy szívdobbanás. Az avar nem ropog a talpam alatt, a köd, amely rátelepedett az álmos környékre, a múló év tévképzeteit sodorja magával. Mi a valóság és mi az ábránd? Mit lehet igaznak hívni a senki földjén, itt, ahol egyedül én létezem és a természet az év utolsó napján?

Magam vagyok ismét, szokottan üdvözlöm a magányt, ezúttal a jól ismert keserű utóíz nélkül. Élvezem a semmit, a szent rendíthetetlenséget, ami megszállt. A rohanás, a sürgetés, a mindennapok gondjai itt nem érhetnek utol.

Valahol a réten táncot járnak az emlékeim, vadásznak rám, kísértenek, hogy velük tartsak, adjam át magam még egyszer kegyetlen szúrásaiknak – mint tű, szép lassan fecskendezik belém a múlt darabkáit. Megszédülök az erejüktől, földre rogyok és a fejem szorítom. A távolban egy madár visít fel panaszos hangon. Valami eldördül. Talán egy lövés lehetett, vagy csak a szívem volt túl hangos?

Látom őket. Most testet öltöttek, mind eljött értem – a csalódás, a félelem, a fájdalom, a remény, a tehetetlenség. A jó érzéseket csak a távolban látom homályosan körvonalazódni. Hozzájuk vágnám maradék boldogságomat, de túlságosan megszeppentem ahhoz, hogy szólni tudjak.

Farkasszemet nézek az érzéseimmel. Mind egyszerre teszik súlyos, nehéz kezüket vállamra, és újra látok minden apró momentumot az évből. Annyi minden szakad rám rövid időn belül, hogy képtelen vagyok feldolgozni ezt az óriási nyomást, fuldokolni kezdek és sírni. Várok valamire, a végre vagy egy új kezdetre talán? Lehet-e új kezdet az új év? Vagy csak a régi, berögzült értékek folytatása?

Egyszerre abbamarad a zúgás, én pedig ráeszmélek, hogy újra magamra maradtam. A lélekölő csend és a távoli vízcsöpögés az egyetlen, amit hallok. Senki és semmi nincs körülöttem, az emlékeim már messze táncoltak a fák közé, elhalványuló árnyékként léteznek csak tompa világomban.

Újra elindulok hát, letérek a hídról és a járatlan úton indulok el. Körülöttem ismeretlen madárhangok töltik meg énekükkel a tájat. Szél fúj, a változás illatát hozza a fák között.