A fa alatt

A rossz érzelmeimhez számtalan hely társul. A hideg, fehér csempékkel borított falak, a sötétségben megbúvó, árva buszmegálló, zsúfolt termek… Csupa olyan tér, melynek minden szeglete átitatódott az érzéssel, ami egyre csak azt sugallja, nincs itt keresnivalóm.

Akkor találtam meg a fát, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Egyre inkább hatalmába kerített a nyugtalanság, már sehol nem éreztem magam biztonságban. Nem tudtam egy helyben maradni, ezért nap mint nap hosszú sétákat tettem. Ilyenkor sosem volt úti célom, pusztán azért indultam el, hogy megszabaduljak az aljas gondolatoktól. Bármit megtettem, hogy elmém elcsituljon, ha kellett, köröket róttam vagy egy új ösvényre tértem rá.

Egy alkalommal teljesen új útvonalat kellett találnom, mivel túlságosan ismerőssé vált a környék, melynek vonzáskerületében mozogtam. Amint kiismertem a környezetet alkotó elemek összhangját, rám tört a hideg felismerés. Nincs helyem az idilli képben. Utolért a hang, ami elől menekültem, így hát addig kutattam, míg egy számomra idegen helyre nem leltem. Sétáim rég túlnőttek az utcákon, ezért az erdőben bolyongtam, annak reményében, hogy a fák sűrűjében nem ismerem ki magam egyhamar. Elértem az erdő peremét, ahol a vastag törzsek mögé rejtőzve egy tisztás terült el. Itt láttam meg először – a tisztás közepén állt, ágai magasan az ég felé törtek, vaskos törzse mintha kicsavarodni készült volna a földből, annyira ferdén nőtt. Nagy volt és ormótlan, mellőzve a kecsesség bármilyen formáját. Ahogy a monstrumot figyeltem, megéreztem a kísérteties légkört, ami belengte a fát. Tanácstalanul álltam, mígnem megértettem: nem a fa volt kísérteties, hanem a nyugodtság, ami elárasztott, amint ránéztem. Idegen volt tőlem az ilyesfajta higgadtság. Hirtelen nem éreztem azt, hogy nem tartozom ide, s menekülnöm kellene. Mintha sorstársamra találtam volna: magányosan vetett árnyékot, szinte már belerondítva a tisztás festői tájképébe.

Attól a naptól kezdve minden szabad percem a fa alatt töltöttem. Hosszú órákig feküdtem alatta egy pokrócon elterülve, s azt néztem, ahogy a fa leveleire ráömlik a fény, felfedve a vékony levélkék erezetét. A köztük átszűrődő fénynyalábok megvilágították csuklómat, melyen a kék erek ugyanolyan kis patakokban ágaztak szét, bennem ilyenkor rég elfeledett érzések törtek fel. Testünk párhuzamai megmutatták, ahogy ezt a fát bearanyozzák a sugarak, úgy én is érdemes vagyok szép és jó dolgokra. Újra ráébredtem, mennyire szeretek olvasni, amit a folyamatos nyugtalanság lehetetlenné tett, a fa alatt viszont ismét örömem tudtam lelni a könyvekben. Gyerekként fordult velem elő utoljára, hogy a lapok így suhantak az ujjaim között, én pedig megint megtanultam szabadon sírni és nevetni.

A fán sokszor másztak apró bogarak. Némelyik fajtáját ismertem, de a legtöbbet ezelőtt még soha nem láttam. Apró lábaikkal kapaszkodtak a fa kérgébe, kárt azonban nem tettek benne. Néha a pokrócra is rámásztak, onnan pedig a kezemre kapaszkodtak fel, s én engedtem, hadd barangolják be felkarom. Volt idő, mikor nem lettem volna ilyen szelíd velük, de itt egyetlen alkalommal sem éreztem szükségét, hogy ártsak nekik. Bármily elhagyatott és csúf ez a fa, tele volt élettel, mely napról napra szebbé tette. Ily módon tért vissza belém is az élet, miről már kész voltam lemondani végső elkeseredésemben, mielőtt ráleltem volna a fára.

Egyedül látogattam, de sosem voltam magányos. A fa társasága volt az egyetlen, amire szükségem volt, és mikor ott ültem alatta, nem tudtak elmémre csöpögni a rossz gondolatok. Megismertem a tisztást, de ezúttal ez az érzés már nem riasztott. Komfortossá vált a felismerés, hogy nem kell minduntalan máshová szöknöm. Szerettem a tisztás összes fűszálát, virágát és élőlényét, de egyiket sem annyira, mint a fát. Magánya az én magányom volt, s az ég felé nyújtózó ágaiban felismertem saját karom tehetetlen kapálózását, ahogy olyan dolgok után nyúlok, amiket sose érhetek el.

Szerettem volna örökké itt maradni a fa alatt, ahol újjászülettem, s ahová csak jó emlékek kötnek. Azelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy van valahol számomra egy hely, ahol otthon érezhetem magam. Hálás voltam, amiért ráleltem erre a fára, amelyről csak én tudtam, és rólam is csak ő tudott. Két ilyen elhagyatott teremtés távol a világtól a legőszintébb és legtisztább harmóniában.

Ahogy életkedvem visszatért, úgy vált egyre bizonyosabbá számomra, hogy nem ragadhatok itt. Egy nap tovább kell állnom, hiszen már elég erős lettem ahhoz, hogy megőrizzem a hidegvérem, és elűzzem a rossz gondolatokat. Elhatároztam, hogy utoljára látogatom meg a fát. Leterítettem árnyékába a pokrócom, hátamra feküdtem és a fa lombját néztem. A leveleket óvatosan mozgatta a szellő, susogásuk elvegyült a madarak csicsergésével és a rovarok zümmögésével. A fa árnyéka betakart az ismerős homállyal. Gyönyörű volt, talán most volt a legszebb. Fájt, hogy itt kell hagynom, de tudtam, saját fejlődésem érdekében kell megtennem. Még pár percig terveztem maradni, nem akartam elsietni a búcsút. A nyugodt hangok, a kellemes szellő és árnyék elbódítottak, s én boldogan adtam át magam ennek a tompaságnak. Későn hallottam meg a reccsenést, végtagjaimnak már nem tudtam parancsolni. A fa, az én szeretett fám, rémes nyikorgással kifordult a földből, vastag törzse teljes súlyával nekicsapódott a földnek. Sosem kellett búcsút mondanom a tisztásnak, ott maradtam örökké a fa alatt.