Szabó Leó: 3. rész – Sziklasivatag

Elbóbiskolhattam, megcsapta a meleg szél az arcomat, és az általa hordozott ezernyi szúrós szemcse felhasította bőrömet. Először nem is éreztem, de már nem tudom nem észrevenni a lüktető nyomást a fejemben és a bal lábamban. A szemem előtt heverő sárgás képet egyre tisztábban látom, és az eddig kivehetetlen alakok mögött valami borzalmasat vélek felfedezni. Falakba zárt alakok tömkelege néz vissza rám a végeláthatatlan dűnemezőn. Legtöbbjük még él, vagy inkább csak szenved. A homokban fekete vértócsák szegik testeiket, amiknek egyes részei a tömör kőből készült falakba ragadtak.

Ekkor vettem észre; nem tudok mozdulni. Nem tudom forgatni a fejem, nem mozdul a nyakam, semmit sem érzek. Összevissza cikázó szememmel próbálok magyarázatot találni, de nem… És ez átkozott fejfájás egyre erősödik, vajon köze van mindehhez? Egyszer csak valami fájdalom nyilall bele az alkaromba, elrántom a kezemet. Kicsit megkönnyebbülve nyugtázom kezem látványát. Legalább tudom, hogy nem bénultam le. Lassan elkezdem kitapogatni helyzetem súlyosságát. Amikor kezemet visszahelyezem a testem mellé, érzem a kő hidegségét. Megrökönyödöm. Látván hogyan járt a többi alak, ami kőbe volt zárva, helyzetem egyre lehetetlenebbnek tűnik.

Ujjbegyeimet elkezdem feljebb csúsztatni kitapogatva hasamat és bordáimat. Borda, milyen furcsa szó, mármint normális, de mintha először használnám életemben. Életem? Először? Mikor ehettem vajon utoljára, hogy így elvékonyodott a bőröm és így kilátszódnak a bordáim? Enni? Nem emlékszem, hogy valaha is ettem volna. Éhes lettem. Ki lett éhes? Én lettem éhes. Ki vagyok én?

Abban a pillanatban a lábujjam hegyétől a mellkasomat tapogató ujjamig kirázott a hideg. Össze kell szednem magam, bárki is legyek, nem akarok úgy járni, mint az egyedüli lények, amiket életemben láttam. Idegesebben, minél gyorsabban kezdem el felmérni testem többi részét. A kulcscsontomtól kezdve megszakad a testem folytonossága, a kő érdessége veszi át a helyét. Majd eljutva az arcomig érzem, csak épphogy kilátszik belőle valami, és kopasz fejbőrömet minden irányból a zord sziklakoporsó veszi körbe. Ez legalább megmagyarázza fejem mozgásképtelenségét.

Újra felcsendül a szél és újabb adag homokot vág az arcomba. Levegőért kapkodok fájdalmamban. Ezzel csak rontok a helyzeten, mintha ezernyi éles kés hasítaná fel a bőrömet, és a légszomjas, tátott szám miatt a szájpadlásomat is felhasítják. A tenyeremmel elkapott pár szemcséből látom, ez nem egy homoksivatag, hanem üveg. Millió apró kifent üvegszilánkot hord magával minden egyes szélfuvallat. Ez megmagyarázza miért olyan torz a legtöbb alak előttem, és az alattuk lévő homokban összegyülemlő fekete vértócsákat is.

Valahogy szabadulnom kell innét mielőbb, különben én is úgy végzem, mint azok. Fészkelődni kezdek, megpróbálom az összes izmomat megmozgatni. Mindkét kezem szabad, a jobb lábam is, de a fejem és a bal lábam a kő rabja marad. A sarkamnál érzem, hogy az a lábam is úgy jár, mint a testem nyaktól felfelé: kőbe zárva, nyomás alatt.

Hirtelen nagyon rossz érzés önt el, összes izmom összerándul. Elvesztem az összes megmaradt képességemet is a testem irányítása felett, és minden végtagom visszaszorul a számára kialakított mélyedésbe. Szembogaram összevissza cikáz kétségbeesetten, amíg meg nem pillantok valamit a távolban. Először csak sötét foltnak tűnik, de aztán látom megmozdulni. Több száz méterre tőlem, fent az egyik dűne oldalában. Hirtelen megtorpan, majd egy velőtrázó állati, nem evilági üvöltést enged ki magából és futásnak ered. Hosszú, fekete tüskés lábai borzasztó sebességgel közelednek felém.

Még mindig nem tudok mozogni, a mellkasom is egyre jobban belenyomódik a kőbe. Ujjaim görcsbe rándulnak, ahogyan az akaratommal próbálok harcolni a láthatatlan gátló erő ellen, mire az még erősebben nyom. Reccsenésben törik ketté combcsontom, amelyet több másik bordám is követ. A rettentő fájdalom miatt sikoltásra nyitom a torkomat, de abban a pillanatban a szél új erőre kap, és újabb adag szilánkot repít a testemnek. Lábujjaimon érzem, ahogy patakokban folyik a vér a homokra. A lény már nagyon közel ér hozzám, már gyengén hallom hörgéses pöfékelését is. Egyik lábával szétzúzza az előttem lévő kőkoporsót, majd erősen fékezve megáll előttem. Háromfelé nyitva egyik testrészét újabbat üvölt egyenesen az arcomba. Érzem, ahogyan a füleim vérezni kezdenek és elszáll a hallás a fülemből. Végül csak az abba nem maradó üvöltés, az abba nem maradó nyomás marad meg a fejemben.