Ajándék a krampusztól

Többször kérdezték tőlem, mi volt az, amiért akkor és ott, húsz évvel ezelőtt, Danicát karon ragadva rángattam ki a házunkból a farkasordító hidegbe szentestén. Talán a régóta lappangó téboly tört utat magának, ami mindig is körülölelte rozoga házunkat, mint afféle rossz ómen. Vagy tényleg történt valami, és nemcsak a húgom határtalan képzelete ejtett engem is rabul. Még most is emlékszem az arcunkra száradó könnyekre, ahogy nyakunkba vettük lábunkat, és elvesztve a kapcsolatot a valósággal menekültünk magunk sem sejtve merre.

Sokáig hallgattam a történtekről, ugyanis olyannyira hátborzongatók voltak, hogy nem bírtam szavakba önteni azokat. Az égők gyér fénye a fenyőfán minden évben emlékeztetnek rá, bármilyen messze menekültem is a múltamtól, ezt a szeletet nem tudom kitörölni az életemből.

Tizennyolc éves koromban elhatároztam, hogy végérvényesen móresre tanítom Danicát. A tervem egyszerű volt: lefekvés helyett kicsalom a szobából, és az ajtó mögött elrejtőzve addig virrasztunk, míg meg nem látjuk az ajándékainkat a fa alatt. Ezzel együtt pedig nyilvánvalóvá válik számára a tény, hogy Télapó márpedig nem létezik. Rettenetesen racionális ember voltam. Meg voltam győződve róla, hogy Danica halandzsázása a furcsa élményeiről teljes mértékben képtelenség, szerfelett felháborító.

– Beszélnek hozzám! Sőt, néha kiabálnak! Azt hiszem, magamra haragítottam őket… – súgta maga elé pár nappal szenteste előtt, és félő pillantást vetett a sarokban nyugvó nagy halom plüssre.

Danica imádta a plüssöket már egészen kicsi kora óta. Mióta tudott beszélni, mindig azt kért karácsonyra apánktól. Amikor épp volt pénz, és nem ment el italra, akkor apa mindig plüssöket vett Danicának. Tizenegy éves korára már egy takaros gyűjtemény hevert a sarokban. Nem, nem az ágyában, őt magát még talán sosem láttam magához ölelni egyet sem, mióta megkapta őket. Azóta ott hevertek ledobva, mintha ügyet sem vetne rájuk.

Valami azonban lappangott a háttérben. Ő maga sokszor számolt be érdekes történtekről, amik bizonyos látomásokhoz kapcsolódtak. Az éj leple alatt, mikor már mindannyian nyugovóra tértünk, Danica hangokról számolt be, amelyek vele beszéltek; a plüssök kioktatták, tréfálkoztak vele vagy épp meghallgatták a problémáit.

– Hányszor mondjam még el, hogy a játékok nem beszélnek! – rivalltam rá ilyenkor. Danica csak összehúzta magát, ha visszahoztam a valóság talajára a képtelen álmaiból.

Erősen kételkedtem benne, hogy lenne itt bármiféle természetfeletti erő. Sokkal inkább a naivitás és a kreativitás játszhat közre, gondoltam akkor.

Tizenegy évesen elég idősnek véltem Danicát ahhoz, hogy szembesítsem a rideg valósággal. Ezért már hetek óta vártam, hogy eljöjjön a huszonnegyedike. Talán, ha látja, hogy az ajándékainkat apa teszi a fa alá, gyermeki aurája megbomlik kissé, és felnyílik a szeme a plüssök ügyében is. Elegem volt már minden este sikongatásokra ébredni, aztán nyugtatgatnom őt, mikor az égvilágon semmi gyanús nem volt abban a helyiségben. A játékok ugyanolyan nyugodtan hevertek a földön, mint azelőtt.

Azon az éven Danica egy óriási nyulat kért apától karácsonyra, akkorát, mint ő.

Én főleg a távolból figyeltem, hogy aggatja rá Danica és apám a fára a díszeket, amik oly sok emléket hordoztak számomra előző életünkből, mikor még együtt volt a család. Nem bírtam nézni a hatéves énem által készített angyalkát és a kézműves gömböket, ezért inkább a konyhában főztem, és vártam a sorsdöntő pillanatot.

A vacsora, emlékszem, a szokott módon, szótlanul telt. Csupán Danica lelkesedése törte meg néha a fagyos légkört, mikor hangot adott határtalan várakozásának. Ilyenkor igazán irigyelni tudtam megmaradt gyermeki ártatlanságáért, ugyanis az én torkomon egy falat sem ment le a közös étkezések alkalmával. Miután véglegesen abbahagytam a harcot az étellel, szokáshoz híven még nagyobb csöndbe borult a kicsiny ház, és mindannyian aludni tértünk – legalábbis látszólag.

– Kíváncsi vagy valamire? – ragadtam meg a húgom kezét a szoba felé menet. Nagy szemeivel kérdőn nézett rám.

– Mire gondolsz?

– Megmutatom – mosolyodtam el. Mélyen megszólalt a lelkiismeretem, hogy talán nem erőszakkal kéne felnyitnom a szemét a valóságra, de a körülmények tökéletesnek tűntek.

Apa eltűnt, ezért a nappaliból nyíló ajtó mögött már csak szép csendben meg kellett várnunk, hogy előmerészkedjen, és lerakja az ajándékokat. Utána pedig Danica kénytelen lesz belátni végre, hogy mesék nem léteznek.

– Meglessük a Télapót– súgtam neki. Hangosabban nem mertem beszélni, mivel apa mindig a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk a szobánkban.

Többször nem kellett kérlelnem.

– Elbújunk az ajtó mögé és megvárjuk, de nagyon csendben kell lennünk, nehogy megtudja, hogy a titkára vagyunk kíváncsiak – néztem rá komolyan.

– Brianna, ez olyan izgalmas! – kiáltott fel, de azonnal a szájára tettem a mutatóujjam.

– Csak akkor kémkedhetsz velem, ha megígéred, hogy higgadt maradsz. Menni fog?

Vad bólogatással válaszolt.

– De most irány az ágy, apa mindig benéz éjfél előtt, alszunk-e. Miután meggyőződött róla, indul a bevetés.

Így hát Danica és én virrasztottunk. Sosem csinált ilyet egyikünk sem, a múló percekkel egyre inkább növekedett bennem a lázas izgalom, és bármennyire is álmos voltam, ha akartam, sem tudtam volna elaludni azon az estén. A hallásom kiélesedett a falióra ketyegésére és a legkisebb utcai neszeket is megsokszorosítva véltem hallani. Valami lázálomszerűség lehetett ez, amit ébren éltem át.

A számításaim beváltak; apa jó pár óra múlva valóban benézett a szobánkba, aztán távozott is. Ekkor hezitálás nélkül felkeltem, megnoszogattam Danicát, majd halkan lépdelve indultunk a leleplező expedíciónkra.

A folyosó hideg volt és sötét. A fal és a bútorok úgy tetszettek, mintha egy szürreális valóságból maradtak volna hátra. Az ingaóra középen súlyosan hirdette, hogy pár perc múlva éjfélt üt az óra.

Zoknis lábunkkal az ebédlő ajtaja mögé lopództunk, és lélegzet-visszafojtva vártuk a csodát – jobban mondva a hidegzuhanyt. Az éjfél, mint fagyos fátyol borult ránk. Zordan kongott az óra, méltóságteljesen. A karácsonyfa fényei sem tudták ellensúlyozni azt a rettegést, ami ismeretlen indíttatásból söpört végig rajtam.

Danica nevében nem tudok beszélni. Amikor egy röpke pillanatra ránéztem, láttam, hogy enyhén megrázkódik. A kongások után nehéz csend következett. Süket csend.

A húgom és én ácsorogtunk az ajtó mögött kémlelve a fát, ami tekintélyt parancsolóan magasodott a helyiségben. Rám nézett, és még a félhomályban is láttam rajta, hogy kezdi elveszteni a reményt. A vállára tettem a kezem, és gyengén megszorítottam. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy a „Télapó” úton van.

Valami kattant a fejünk felett. Izgatottan néztünk a kandalló irányába. Némi kőtörmelék és hamu hullott a parazsak közé. Aztán meghallottuk a lassú csoszogást is, olyan érzetet keltett, mintha smirglit húznának a fülünk mellett. Valaki megszólalt; inkább morgás, enyhe bosszankodás volt, mintsem összefüggő beszéd. Egy tompa puffanás, majd felbukkant egy hús-vér ember. Egy piros-fehér ruhát viselő, kissé meggörnyedt hátú, testes, idős úr, hátán megpakolt zsákokkal. Dús, hosszú ősz szakálla és mélyen a szemébe húzott sapkája szinte az egész arcát eltakarták, fehér kesztyűt viselt. Ha nem emlékeztettem volna magamat arra, hol is vagyok, biztos felsikkantottam volna – Danicának igaza volt.

Viszont ha ebben igaza volt…

Próbáltam nem gondolni azokra a történetekre, amiket a plüsseiről mesélt, mikor kék-zöld foltokkal ébredt reggelente, és senki sem tudta, hol szerezhette őket.

A Télapó látványa valósággal megbénított, zsibbadás futott végig az egész testemen, míg Danicát majd szétvetette mellettem az öröm. Az öregúr kikecmergett a kandallóból, és a zsákot maga után vonszolva a takaros fánk elé lépett. Nehézkesen kibontotta a zsák száját, és elkezdett turkálni benne. Előhúzott pár kisebb ajándékot, végezetül pedig egy óriási szalaggal átkötött dobozt is. Emberi ésszel fel nem fogható volt ez a jelenet.

Karácsonyfánk idillikus atmoszférája, az ajándékok és a Télapó látványa nem töltött el megnyugvással. Furcsa, belülről eredő rossz érzésem nem múlt el. Aztán – Uram-Teremtőm! – a pillantásom egy oda nem illő részletre esett: a Mikulás ruhájából hátul egy fekete, szőrös farok kandikált ki. A felfedezéstől sikítani akartam, mégsem jött ki egy hang sem a számon. Danica látszólag még nem vette észre ezt az apró szépséghibát, tekintetét továbbra is az ajándékokra szegezte. Nem ez volt az első intő jel.

A legnagyobb doboz mintha megmozdult volna. Danica itt már közelebb húzódott hozzám, remegni kezdett. A szívem eszeveszetten vert, ahogy figyeltem az ajándékot. Rángatózni kezdett, mintha szakadni hallottam volna valamit odabent, majd eldőlt, és tovább vonaglott a földön. Végül a csomagolás megadta magát, és egy nagy, szőrös barna nyúl tápászkodott fel a földről. De nem volt ebben a plüssben semmi aranyos: szemei véresen néztek a világra, gonosz fényt villantva, fogai túlságosan is élesen várták első útjukba akadó áldozatukat.

Egyszóval förtelmes volt, a legrosszabb rémálmok megtestesítője, aki gazdái torkát kitépi, majd az inakból hárfát csinál magának. Förtelmes és gyalázatos.

Valami lecsorgott a kezemen – Danica könnyei. Én se bírtam már visszatartani a sírást. Ekkor a Mikulás megfordult, és egyenesen a szemünkbe nézett. Az ajtó apró résén keresztül is a lelkembe hatolt a pillantása, undort, félelmet és gyötrelmet keltett bennem, valami mélyen hátborzongató ült azokban a szemekben, amitől minden rémség a szemem elé tódult.

Hátrahőköltem a kezemben Danicát tartva, de megbotlottam, és hangosan huppantunk le a földre. Az ajtó immár teljesen nyitva állt, túl rajta a pokoli nyúllal és a Mikulással, aki már teljesen elfajzott. Arcán semmiféle emberi érzelem, szőrös feketeség állt a helyén, sapkája, szakálla lehullott, kabátja leoldódott róla, és egy olyan lény állt előttünk, amire nem létezik megnevezés. Danica már sikított, mikor ők ketten elindultak felénk. Alig kaptam levegőt, ahogy megpróbáltam vele együtt lábra állni, és minél hamarabb elhagyni ezt a rettentő helyszínt.

A patás kinyitotta ocsmány pofáját és valami túlvilági, hörgő hangot hallatott, amitől felállt a szőr a hátamon. Danica rúgkapálni kezdett a szorításomban, miután sikerült felállnunk és noszogattam, hogy induljunk már.

– Nincs visszaút, törleszd az adósságod – meredt a nyúl gonosz szemeivel a húgomra, és ekkor értettem meg, hogy engem teljes mértékben figyelmen kívül hagytak. Nekik Danica kellett.

Fokozatosan hátráltunk a kijárati ajtó felé.

– Miről beszél? – kérdeztem Danicától, bomlott elmémmel próbálva megérteni a helyzetet.

– Nem akarom! Hagyjatok! – sikított.

A kecskeszerű lény ismét kinyitotta a száját. A hangja teljesen letompította az érzékszerveimet. Maradék erőmmel megragadtam a kilincset, és kivágtam az ajtót. Világéletemben gyenge voltam, de akkor és ott, a túlélési ösztönömtől vezérelve a karomba kaptam Danicát, és mindent beleadva menekültem a fagyos éjszakába.

– Az egész családod fizet az életével, ha nem jössz velünk – tolmácsolta a pokoli nyúl.

Danica egész testében remegett. A félelem erejével rohantam a hóban, kutyák hangját hallottam. Olyan volt, mintha valami mocsok a testembe férkőzött volna a pokolbéli fajzatokból, amik azért jöttek, hogy elragadják a húgomat egy szerződésre hivatkozva, amiből semmit sem értettem.

Utcákat, de lehet, napokat és évszázadokat is rohantam, míg végre elfáradtam. Tüdőmet nem az akarat, hanem hideg kések töltötték meg, amikor megálltam Danicával az egyik sarkon. Mikor letettem a földre, csak összefüggéstelenül tudott beszélni.

– Mennem kell, Brianna… nem várnak… apust és téged is bántanak… megtalálnak…

– Nem engedem, hogy ezek a korcsok elvegyenek tőlem! – mondtam már szinte kiabálva a dühtől és a tehetetlenségtől.

– Nem lehet… nem ismered őket… túl sötét az a hely… félek… de inkább ez, mint ti… a trón előtt…

– Milyen trón, Danica? – ragadtam meg a vállait. – Miről halandzsálsz?

– Nem érted… régóta követnek… este…

A fagy semmi volt ahhoz a felismeréshez képest, ami a szívembe mart azon az éjszakán. Hát végig igaza volt! A természetfeletti eljött érte. A sok plüss, a zúzódások reggelre… bántották őt már egy jó ideje, mert nem akart velük menni. Most két követ jött el, ez volt az utolsó figyelmeztetés.

Ezért kellett neki a nyúl, hogy elmehessen vele.

– Miért nem mondtad? Segíthettünk volna! – már mikor kimondtam, tudtam, hogy hazugság. Nem vehettük fel a harcot ezekkel a lényekkel.

– Mennem kell… ne várjatok vissza… soha…

Megölelt, kis kezeit utoljára éreztem életemben.

– Miért? – kérdeztem fátyolos hangon.

Danica megfordult, meglepően összefüggően válaszolt.

– Kapcsolat vagyok, Brianna. Világok között, életek között. A szerepem nagyobb, mint hinnéd. Mennem kell.

Danica otthagyott engem az utcakövön december huszonötödikén, húsz évvel ezelőtt. Soha többé nem láttam. Apámnak azt mondtam, fogalmam sincs, mi történt, mire reggelre felkeltem, Danica nem volt az ágyában.

Sokáig nem bírta feldolgozni a veszteséget. Keresőjáratokat indított a környező erdőkben, hátha oda vihette valaki. Azt se bánta volna szerintem, ha a holttestét találja meg, csak meglegyen. Élete végéig azért küzdött, hogy megtalálja, de erőfeszítései sikertelenek voltak.

Furcsa, hogy egyszer sem gondolt bele, hogy esetleg hazudhattam neki.

Most megrokkanva a szanatórium ablakán kinézve elevenítem fel azt a borzalmas éjszakát. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe a testvérem. Mindig visszaidézem, mi lenne, ha én mentem volna helyette a pokol fenekére – de ez képtelenség, mert paranormális képessége neki volt csak kettőnk közül. Őt akarták, nem engem.

Danica ma lenne harmincegy éves.