Édes – vers- és prózaösszeállítás

Vitálos Etelka

Édes

Azt mondják, az vagy, amit megeszel, én pedig halálosan irritálónak kezdtem érezni azt, aki vagyok. Én is olyan édes lány akartam lenni, akit mindenki szeret.

Tudtam, csak idő kérdése, míg másoknak is feltűnik, voltaképpen mennyivel kellemesebb minden perc, amit nélkülem töltenek. Valahogy képes voltam minden cselekedetemmel szép lassan megmérgezni az alapvetően boldog pillanatokat. A legijesztőbb az volt az egészben, hogy nem létezett jó megoldás; hallgatásom ugyanolyan idegőrlő volt, mint mikor végre kinyitottam a számat, utat engedve a végtelen szóáradatnak. Nem hibáztattam soha azokat, akiknek elege lett belőlem, csak irigykedtem rájuk. Nekik megadatott az a kiváltság, hogy egyszerűen eltávolodnak tőlem. Örökre össze lettem zárva magammal, ezzel a levakarhatatlan kínnal, ami én vagyok. Nehezen lehet ezt az irritációt szavakkal kifejezni. A teljes értetlenség, amely az emberek arcáról bámul vissza rám, mikor megpróbálom körülírni ezeket az érzéseket, igazolja minden sejtésem. Nem értik. A normális emberek nem értik, és amit az ember nem ért, az általában feldühíti.

Egyedül ültem az asztalnál, küzdve a saját bensőmben zajló harcokkal. Végül, mikor már minden erőm elhagyott, és egyik gondolatomat sem tartottam értékesnek, átadtam magam a legősibb ösztönnek: enni kezdtem. Hangos roppanás hallatszott, ahogy kettétörtem egy tábla csokit. Bizonyára ilyen hangot adna ki a nyakam is, ha valaki eltörné… Ekkor értettem meg mindent. Ott ülve az asztalnál, a markomban a csokival, ami az erős szorítástól olvadni kezdett, bemocskolva az ujjaimat, végre rájöttem: az vagy, amit megeszel, az édességet pedig mindenki szereti. Mohón faltam a csokit, nem törődve azzal, mennyire undorítóan festek. Alig rágtam meg a számban lévő falatokat, csak nyeltem és nyeltem. Pár pillanat múlva már csak az asztalon maradt csomagolópapír árulkodott a csoki néhai létezéséről. Ekkor vettem észre, hogy evés közben szinte egyáltalán nem vettem levegőt, és most mennyire hevesen szívom be. A cukor feltöltött energiával, s én tudtam, hogy a tervem működik, egy csokinál azonban többre lesz szükségem.

A szekrényben még több csokit találtam, s mivel úgyis ezzel kezdtem, úgy döntöttem, megeszem az összeset, mielőtt mást keresnék. A feltépett csomagolással nem törődtem, egyszerűen hagytam, hadd gyűljön kupacban a földön. Tömtem magamba a csokit, egyre nagyobb darabokban, meg sem rágva, míg már nyelni sem tudtam. A ragacsos massza a torkomban ragadt, szinte megkarcolva azt. Folyadékra volt szükségem. A megmentő a konyhapulton lévő szörp formájában jelent meg. Egyenesen az üvegből ittam a sűrű, piros löttyöt, mely valamennyire megsegítette a nyelést. Szám megtelt a szintetikus eper ízével, míg a sok adalékanyag és cukor régi ismerősként tértek be a szervezetembe. Ezután elfogott egy kisebb rosszullét. A hirtelen bevitt nagymennyiségű cukor megviselte a gyomrom. Akkor elgondolkodtam azon, voltaképpen miért is csinálom én ezt? Elöntött a méreg, de most nem magamra voltam dühös. Az összes embert átkozni kezdtem, akik valaha is azt gondolhatták, hogy idegesítő vagyok. Konkrét arcok jelentek meg, én pedig mindegyiket meg szerettem volna rázni az összes viszontagságért, amin keresztül kellett mennem miattuk. A szívem hevesen vert a cukortól, a dühtől, a kezem pedig remegni kezdett.

Megfordultam és megláttam a képmásom visszatükröződni a mikró ajtajában. Csak néztem a kócos hajam, a maszatos arcom és az eszelős tekintetem. Nem mások tették ezt velem. Megint másokat hibáztatok. Ez is egyike volt azon alkalmaknak, mikor realizálódott bennem, hogy ténylegesen mennyire rossz ember vagyok, és minden irántam érzett averziója más embereknek teljesen jogos. Nem akarok tovább így élni. Azt akarom, hogy mindenki szeressen. Elfordultam a visszatükröződő felülettől. Folytatnom kell. Most még rosszul néz ki az egész procedúra, de a végére minden jó lesz. Muszáj, hogy minden jó legyen.

A hűtőt feltépve lesöpörtem mindent a polcokról. Lerogytam a földre, ott válogattam a felfordulásból, amit kreáltam. Letéptem a tejszínhabos flakon tetejét és a számba nyomtam egy adagot. A tejszínhab lecsurgott az ajkamon, rá a ruhámra és a padlóra. A szám fölé tartva a flakont elkezdtem leolvasni róla az összetevőket. Emulgálószer, stabilizátor, vaníliaaroma, sok E betű, még több szám. Csupa olyan dolog, amit emberek alkottak embereknek, egy sor szükséges rossz, amik kívánatosabbá teszik a termékeket. Ennek tudatában egy cseppet sem hagyhattam kárba veszni, még a padlóra hullott cseppeket is felnyaltam. Egy műanyag dobozban találtam egy szelet tortát. Két marokkal tömtem magamba, szétkenve a vajas krémet az egész arcomon, a hűtőn és a parkettán. A marcipán beleragadt a fogamba, ami már lüktetett a fájdalomtól. Minden harapásnál mélyebbről tört fel a szúró érzés, a fogaimban futó idegek egyre érzékenyebben reagáltak. Elpusztítottam az összes édességet, amit a hűtőben felleltem.

Magam mögött hagyva a gyomorforgató tetthelyet, émelyegve felálltam és eltámolyogtam a kamráig, ahol felbontottam egy zacskó kristálycukrot. Felemelve megdöntöttem a zacskót, amiből a cukor sebesen ömlött az arcomba. Egy része a hajamra szóródott, összeragasztva izzadt tincseim. A fogaim között csikorgattam az apró, édes kristályokat. Ezen a ponton már nem is éreztem a fájdalmat; olyannyira részese volt átalakulásomnak, hogy nem zavart már többé. A cél a szemem előtt lebegett, a pillanat, mikor mindenki szeretni fog, mikor már nem irritáló leszek, hanem kedves, édes, kelendő, akárcsak a cukor. Kiürítettem a zacskót is. A kamrában volt még két üveg lekvár, azokat szintén kanál nélkül lapátoltam a számba. Semmim nem volt már tiszta, a polcokon lévő por hozzáragadt a kezemre olvadt cukorhoz, az arcomra rászáradt csoki és krém rétegekben borított be.

Az utolsó édesség, amit a házban találtam egy rózsaszín, szívecske alakú nyalóka volt. Mikor betettem a számba, akaratlanul is elnevettem magam. Ez lesz a tökéletes lezárása az átváltozásomnak. A tömény cukor cseresznyearomájú kegyelemdöfése fogja lezárni szenvedéseimet. Az irónia szinte marta a torkom… Aztán ráeszméltem, hogy nem az irónia marja a bensőmet, hanem a gyomorsav. Szédültem, a gyomrom nem volt képes több dolgot magában tartani. Megpróbáltam elmászni a fürdőszobáig, de nem bírtam küzdeni a testemmel. Az égető érzés a gyomromból tört fel a torkomig, végigsúrolta, majd kibukott belőlem. A testem teljes egészében satuba fogta a görcs, a szánalmas küszködés az elkerülhetetlen ellen. A szoba részletei elmosódtak, én a hasamat fogva próbáltam csillapítani a fájdalmat. Annyira szúrt a gyomrom és sajgott a torkom, mintha varrótűket hánytam volna ki. Most már a fogaimban lévő zsibbadást is éreztem. Nyelvemet végigvezettem a fogsoromon. Mikor elértem az egyik jobb oldalt lévő fogamhoz, felvisítottam. Elöntötte ínyemet a melegség, de így sem enyhült a hasogató érzés. Hirtelen üres lyuk támadt a helyén. Kiköptem a földre. A fog beleesett a tócsába, körülötte véres vonal kezdett fodrozódni. Ott ültem mindezek közepén, emberi lényre többé alig hasonlítva. Az vagy, amit megeszel. Én pedig elborzadva figyeltem, mi lett belőlem.

Gažík Viki

Édes

A gyerekkornak marcipáníze volt.
Mama nagy mosollyal az arcán nézte,
hogy majszolom a hattyú koronáját,
majd egy évvel később a plüssmaci mancsát.
Mindig álmodoztam arról a hercegnős tortáról,
aminek csak a szoknyája süti,
és beleszúrnak egy Barbie babát, az a test.

A hajam hófehérre őszüljön, mint a Mamának.
Fehér lap legyen, annyi cukormázat lehessen rá kenni,
amitől nem fájdul meg az unokák gyomra.

Majd egyszer nekem is olyan ráncos lesz az arcom,
mint Mamának a sok nevetéstől?

Úgy megöregedni,
hogy minden évben van marcipán a tortán,
ha csak egy apró virág is.
A számok nem számítanak, virág legyen elég.

Tortákban mérem az idő múlását.

Benyovszky Adél

Édes

Minden egyes nyomorult bonboncsomagoláson szívecskék díszelegtek. Na ilyet igazán nem adhat az anyjának. Ezek a hülye nyugati ünnepek fiam, a sírba visznek. Pont február 14-én született szegény. Látott egészen szép tulipáncsokrokat is, de hát mi volt az anyja örök válasza a virág vagy csoki dilemmára? Persze, hogy csoki, a virágot nem lehet megenni! Olyan sokáig totojázott az üzletben, hogy majdnem elkésett. Az utolsó pár métert futólépésben tette meg, kis híján ki is terült a hepehupás aszfalton.

Ahogy belépett az ajtón, azonnal megcsapta őt a konyhából beszivárgó megnyugtatóan ismerős ételszag. Vagyis illat. A jó ételnek nem szaga van, édes fiam. Illat. Illata van.

Alig ismert rá a helyre. A levonókat könyörtelenül lekaparták az öltözőszekrényekről, hiába kereste volna a saját kis kalácsát. Kalács, persze ‒ mi más lett volna a jele –, nem sikerült elcserélnie senkivel. Kalácsképű, így is csúfolták. De azért mindenki irigyelte, hogy neki ott van az anyukája az oviban. Élénken emlékezett a csendes pityergésekre a délutáni pihenő alatt: anyu, anyu, haza akarok menni.

Mikor kettes sorban bemasíroztak az ebédlőbe (mert természetesen mindenhová kettes sorban kellett menni, olyanok voltak, mint a sziámi ikrek), az anyja kihajolt az ételkiadó ablakon, és összeborzolta a haját.

– Szerbusz, édes fiam – mondta.

Édes fiam, így hívta (így hívja most is), és a szellemesnek vélt megszólítás hamar elterjedt az óvó nénik, a takarító nénik és a többi szakács néni között. Édes, ez volt az anyukája vezetékneve, amit továbbadott neki is. És hát a név kötelez.

A nevelőapja, akit ő akkoriban dacosan bácsizott, csak összeköltözésükkör merte bevallani, hogy igazából nem szereti az édességeket. Remélte, hogy emiatt az anyukája majd szakít vele, de úgy tűnik, elég volt, ha a munkahelyén kiélhette magát a sütésben. A gyerekekre lehet számítani, azok édesszájúak – nyugtázta örömmel.

Őszintén, ő sem rajongott annyira az édességekért, lehet azért is, mert az mindig volt náluk otthon, megszokottnak számított, nem társult hozzá a ritkaság izgalma. De ha sikerült elcsennie egy savanyú uborkát a befőttesüvegből, na, az volt az igazi öröm!

Ebéd vagy tízórai után gyakori vendég volt a konyhában. A konyhás nénik ajnározták, még a vasvilla-tekintetű „nemszeretnikellhanemmegenni” Magdi néni is mindig rámosolygott, és ha éppen „édes nap” volt, azaz szerda, odavitt neki a legszebb kisvakondos tányéron pár kimaradt párolt buktát, palacsintát, egy kis darás tésztát (vagy darázs tésztát, ahogy az ovisok nevezték). Ő pedig kuporgott a kissámlin, engedelmesen falatozott, és hallgatta az anyukáját, ahogy az hevesen gesztikulálva magyaráz a menza megreformálásáról:

– Ha egyszer végre én leszek a konyhavezető a’ helyett a spór Klári helyett, nem lesz itten mrazený polotovar! Kidobatom az összes leveskockát is!

Elmosolyodott. Ugyan a Klári néni rezsimet nem sikerült megdöntenie, az édesanyja most már a maga ura volt: megrendelésre sütött jó pár éve.

Gondosan ráhúzott a cipőjére egy műanyag védőzsákot és fülelt. Sehol senki, az egész épület kongott az ürességtől. Csak nem jött mégis rosszkor? Az órával sosem volt kibékülve. De nem, február 13., kedd, 9:00. Pontosan ezt mondták neki. Mindegy, addig is körülnéz, gondolta és belépett a terembe.

A szőnyegeket már felgöngyölítették, a játékokat nagy banánosdobozokban halmozták fel. Megakadt a szeme a hozzá legközelebb esőn. Csak nem egy polisztirénszőlő kandikál ki belőle? De igen, egy igazi békebeli szocis példány – és nem ám sorozatgyártmány, hanem az óvónők egyedi keze munkája. És volt ott még alma, körte, egy különösen élethűre sikeredett sajttömb, aminek a lyukait gyarapították a gyanútlan, falánk ovisok. És a fánk. Ó, a fánk, azért vérszomjas küzdelmek folytak, mindenki azzal akart játszani. Szegény Kornél úgy beleharapott egyszer, hogy a foga is benne maradt.

Talán emiatt határoztak egyik éven a szakács nénik úgy, hogy a farsangi bál napján fánkkal kedveskednek a gyerekeknek. Magyarul siskával. Igazival, ehetővel. Februárhoz képest szokatlanul hideg volt, a pocsolyákon csúszkálva jöttek reggel, keze az anyukája kabátzsebében. Egy Pókember-filmet sem látott, egy Pókember-képregényt sem olvasott, ráadásul még a pókoktól is irtózott, de büszkén feszített a szomszédból kölcsönzött kényelmetlen, legalább két számmal kisebb jelmezben. Mindent a menőségért, na.

Ebéd után három habkönnyű, tenyérnyi méretű fánkkal indították útjára a konyhából. Mennyei baracklekvár a közepükben, porcukorral finoman meghintve… mégsem volt hozzájuk igazán étvágya, jópárat bezabált a jelmezverseny után. A visszautasításról szó sem lehetett, úgyhogy gondosan szalvétába csomagolta a fánkokat – majd valamit kezd velük.

A szuperhőstársai, kalózok, tündérek, varázslók, Disney-hercegnők, rendőrök, különféle állatok csoportokba verődve duruzsoltak izgatottan, mert az óvó nénik beleegyeztek, hogy kicsit kitolják a délutáni alvás idejét. Csak egyvalaki üldögélt szomorúan az asztalnál. Kornél. Először vonakodott, de aztán félénken közelebb sétált hozzá, közben azon morfondírozva, vajon miért van szegénynek egy krémszínű bolyhos lábtörlő a fején. Nem tudott rájönni.

– Busó vagyok – sóhajtott megadóan a lény. „Buszó vagyok”, pontosabban, mert Kornél selypített.

– Aha – mondta ő bizonytalanul, és letelepedett a szemközti székre.

– Asz én jelmeszem a legjobb, de szemmit sze nyertem – szipogott a „buszó”, és alaposan beletörölte az orrát szőrmekabátja ujjába.

– Nem kérsz egy fánkot? – jutott eszébe.

– Protekciósz – morogta Kornél, de azért elvette a felé nyújtott finomságot, és mohón falni kezdte, szinte a szalvétával együtt.

Azért csak úgy ingyen mégsem adja.

– Leszünk barátok? – kérdezte. Kornél bólintott, mire ő elégedetten rávigyorgott.

Jól jön egy barát, aki a születésekor véletlenül lenyelt egy szótárat. Vissza tud szólni másoknak, amikor az „ako sa voláš, opicatojás” már nem számít elégségesnek, ha valami eredetibbre, ütősebbre van szükség, például, hogy „protekciósz”. Akkor fogalma sem volt, hogy mit jelent a szó, csak annyit érzett meg, hogy valami csúnyát.

Még most is gyakran viccelt azzal, hogy Kornél csak a véget nem érő édességellátás miatt van jóban vele – sőt, az elmúlt tizenhét évben előfordult az is, hogy komolyan mérlegelte ezt a lehetőséget. A héten például Kornél hangoztatni kezdte, hogy a Valentin-nap igenis nemcsak a szerelmesekről szól, de a legjobb barátokról is. Emlékszel az anyukádnak azokra a’ kókuszos kiflicskéire, no, összefut a nyál a számban, baszki, egész vizsgaidőszakban zacskós levesen éltem… Egy szeretetteljes arcon legyintés, az kellene neki Valentin-napra.

Összerándult, mikor megütötte a fülét a kiságyak kellemetlen nyikorgása.

– Édes fiam, itt vagy? – kiáltotta el magát a gondnok, az abszolút hallású Fero bácsi, végleg kizökkentve őt a mélázásából. – Bez práce nie sú koláče! Šup-šup, csukjuk össze azokat a’ ágyakat!