Az egyetemi élet elsőévesként olyan, mintha egy vígjátékba csöppennél, ahol a poénok a vizsgák, a színpadi kellékek a tankönyvek, a közönség pedig a koffeinnel teli diákok és zavart professzorok keveréke, akik mind arra várnak, hogy ki fog megbotlani a következő csattanóban. Zenetudomány szakos hallgatóként Brünnben pont így éreztem magam az első szemeszterem során.
Az elején nem volt könnyű. Sok időt töltöttem egyedül, és igencsak elveszettnek éreztem magam a campuson. A Morvaországra jellemző nyelvi sajátosságok sem könnyítették meg a helyzetem, de ahogy teltek a hetek, egyre jobban beleszoktam az egyetemi élet ritmusába. Az első félév olyan volt, mintha bekötött szemmel botorkáltam volna egy labirintusban, magányosan és zavartan. Természetesen voltak benne vicces pillanatok is. Volt, hogy megpróbáltam barátságot kötni a helyi galambokkal a parkban, azt gondolva, hogy bölcs tanácsokkal szolgálhatnak az egyetemi élet túléléséhez.
A szemeszter végéhez közeledve a káosz úgy szállt le az egyetemistákra, mint egy csapat sirály a sült krumplis standra. Amellett, hogy pánikba estem, igyekeztem sokszor barátként kezelni az őrületet, tudván, hogy a nevetés lesz a mentőövem a határidők viharában.
Aztán jöttek a vizsgák. Ennek az időszaknak az átvészelése olyan volt, mint egy utazás egy vidámparkban: izgalmas, idegőrlő és váratlan fordulatokkal teli. A koffein, a túlélés elixírje, jó barátom lett. Bizalmasan és a csendesen szurkolt nekem a magolással töltött napokban (és éjszakákon). Elsajátítottam a halogatás művészetét. Mesterévé váltam – úgy csiszoltam a kötelességek elkerülésének képességét, mint egy nindzsa a surikent. A Netflix és a közösségi média lecsekkolása, valamint a zoknis fiókom átrendezése hirtelen nagyon sürgős feladattá vált. Ahogy átbukdácsoltam az első vizsgahéten, rájöttem, hogy az agyam olyan, mint egy böngésző, aminek túl sok lapja van nyitva – állandóan leáll, akadozik és a legkényelmetlenebb pillanatokban omlik össze. Ha a Ctrl+Alt+Delete billentyűkombináció működne a tanulmányi stressz ellen, akkor én lennék a saját sorsom ura!
Végül rájöttem, hogy a tökéletességet túlértékelik. Mi van akkor, ha a jegyzeteim hieroglifákra hasonlítanak, vagy a vizsgafeladataim inkább firkák, mintsem összefüggő mondatok? Mindaddig, amíg mindent beleadtam (és nem aludtam el a vizsga alatt), győztesnek tekinthetem magam. A jegyeimre is próbáltam pozitívan nézni, mivel köztudott, hogy az E azt jelenti: Excellent.
Az első vizsgaidőszakom során rájöttem, hogy a stressz és a káosz közepette mindig van hely a nevetésnek és a könnyedségnek. Mintha az öröm rejtett kincsesládáját találnánk meg a határidők és a vizsgák viharos tengerében. A hullámok között humorral navigálva, a váratlan fordulatokat elfogadva, mosollyal az arcunkon, sok, izgalmas történettel érkezünk meg a siker partjára.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022