Volt az úgy, hogy a Párizs – Isztambul vonalon közlekedő Orient expresszen a kalauzok kényelmének érdekében külön hálókocsikat alakítottak ki. A több napig tartó utazások csak így voltak kibírhatóak. Akkoriban még nem váltották országhatáronként a jegyellenőröket, így eshetett meg, hogy több országban is megfordultam a hosszú évek során – így kezdte meséjét unokáinak Gaston Boudet.
Egy kalauznál elengedhetetlen, hogy valamilyen szinten beszélje az érintett országok nyelveit. Ez nekem nem okozott nehézséget. Huszonöt éves koromra már számos helyen jártam, a nyelvek pedig mint a kosz, úgy ragadtak rám. Barátokra is leltem a világ számos részén, így sokukkal később levélben tartottuk a kapcsolatot. Mikor 1922-ben először szálltam fel az Orient expresszre kalauzként, a gyomrom fel-le ugrált. Hatalmas izgalom és idegesség egyvelege uralkodott el rajtam. Ezen a vonalon még nem jártam sosem, így minden szempontból újdonság volt számomra. Azonban minden pillanatát élveztem az új élményeknek. Ezt a munkát nekem találták ki!
Mindig is csodáltam a világ nyelveinek szépségét. Mindegyik különleges a saját módján. Bár csak néhányat ismertem az útszakaszon előforduló nyelvekből, sosem szégyelltem megmutatni a tudásomat. Az adott ország kultúráját leginkább az emberek által ismerhetjük meg, így sosem szalasztottam el az alkalmat egy kiadós beszélgetésre. Az idő múltával annyi emberrel elegyedtem szóba, hogy szépen lassan megtanultam a nyelvek jellegzetességeit. Valamennyit olyan jól elsajátítottam, hogy nem lehetett megmondani, valójában francia vagyok. Legjobb barátomat, az öreg szerb Borist is nyelvtudásomnak köszönhetően ismertem meg.
A sok ismerkedésbe azért az évek alatt könnyen bele lehet fáradni. Egy idő után nem tudtak újat mondani, így már csak a társaságot kerestem személyükben. Meg hát nem volt mindegyik szószátyár, nem is meséltek magukról olyan sokat. Szerencsére egy-két kivétel persze mindig akadt, ilyenkor a hűvös éjszakákat nem kellett egyedül tölteni. Amennyiben pedig nem nyíltak meg nekem, hát megnyíltam én nekik. Addigra már annyi történetet hallottam, hogy volt is miről mesélnem. Egy idő után ránézésből tudtam, hogy kihez milyen nyelven szóljak.
Tíz éve jártam a Párizs – Isztambul szakaszt, amikor találkoztam egy nagyon érdekes emberrel. Akkorra már visszaállt az eredeti útvonalára a vonat, így Budapesten is megálltunk, és Ő ott szállt fel. Kezeltem a Törökországig szóló jegyét, majd elfoglalta a fülkéjét. Éjfél is elmúlt, minden jegyet láttam már, aznap már csak egy hozzám hasonló, társalgásra vágyó idegent kerestem a kocsik között. Az egyik folyosón megpillantottam ezt a bizonyos urat. Ő sem tudott aludni ahogy elnéztem. Felé biccentettem a lámpámat köszönésképpen, majd mellé álltam. Ebben az osztrák szobafestőre hajazó emberben találtam társamra.
– Hát már csak nem lehet osztrák. – gondoltam magamban. - Ahhoz nem elég rideg, hiszen nem húzódott el tőlem.
Bolgárul szólalt meg, kérdezte, hogy dohányzom-e. Kicsi akcentust véltem felfedezni hozzám intézett kérdésében, de lehet, hogy csak tájszólásban beszélt. És bár már nem dohányoztam akkoriban, mégsem akartam visszautasítani. Elvettem egy szálat, majd a gyufámért nyúltam. Füstöltünk, pöfékeltünk.
Járt az agyam, vajon ki lehet ez az ember. Nem nagyon beszélt. Komoly volt, ráncolta a szemöldökét, és úgy fürkészte az arcomat, mintha régi ismerősét keresné a vonásaimban. Pedig biztos voltam benne, hogy ezt a figurát még életemben nem láttam.
– Á, biztos nem magyar. Eltelt három perc, és még nem kezdett el panaszkodni.
Majd végül megszólalt. Vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak, kinyögött egy olyasmit, hogy: „Na?”. Erre elmosolyodtam. Ebből az emberből sem fogok olyan sok mindent kihúzni, de legalább érdeklődő volt. Mivel bolgárul beszélt az előbb, gondoltam ezen a nyelven kezdem meg a konverzációt. Négy-öt mondatban elmeséltem neki, hogy jól esett ez a cigaretta, és érdeklődtem, hogy valóban bolgár-e az úr. Fel voltam készülve arra, hogy majd bólogatni is fog a felelet mellé, de ez elmaradt. Tudniillik, náluk a bólogatás nemet, a fejrázás igent jelent. Kis habozás után csak annyit mondott, hogy: „Igen.” Semmi fejrázás, semmi bólintás. Ez most két dolgot jelenthetett; vagy egy vérbeli bolgárral volt dolgom, aki bár keveset beszél, de jó hallgatótárs, vagy csak egy utas, aki még gyakorolja a nyelvet. Részemről aztán teljesen mindegy volt, a fő, hogy megértjük egymást.
Elkezdtem neki mesélni, hogy honnan jöttem, ki is vagyok valójában. Mivel már régen nem beszéltem bolgárokkal, hisz némelyikük eléggé pökhendi figura, ezért berozsdásodott egy kicsit a szókincsem. Boris miatt a szerb mondatok hamarabb jöttek a számra, így azokat a szavakat, amelyek hirtelen nem jutottak az eszembe bolgárul inkább a másik nyelven használtam. Megkérdeztem, hogy így is érthető-e számára az, amit mondok. Erre csak kérdőn nézett rám, kicsit hülyén is éreztem magam. A válasza annyi volt, hogy: „Igen.”
– Én bolond… - gondoltam magamban – hát hogy ne értené ez a szerbet, hiszen akkor ez egy művelt bolgár lehet, ami megmagyarázná a szótlanságát is.
Mivel már nem voltak nyelvi akadályaim, öntöttem a szavakat magamból. Elmeséltem neki, hogy mégis hogyan tettem szert ekkora nyelvismeretre. Amíg ecseteltem a húszas éveimet, addig ő egy újabb cigarettára gyújtott rá. Erről eszembe jutott, hogy mikor Boris meghívott magához Belgrádba, ő is mindig füstölt. Igazi láncdohányosnak számított. Abban az időben szokhattam rá én is. Több alkalommal is elutaztam hozzá, megismerkedtem a kultúrájukkal, körbejártuk az egész országot. Nem voltunk mi sem szentek, kipróbáltunk ezt-azt… Szóval, ecseteltem a fiatalságunk burjánzását. Néha láttam rajta, hogy nem érti, hogy mit mondtam, így ilyenkor megismételtem az utolsó mondatot, és minden világossá vált a számára is. Volt, amikor nem díjazta a múltunkat, de nem is kell, hogy mindenki ugyanazon a véleményen legyen.
Épp a kedvenc történetemet meséltem neki arról, hogy egyik nyáron találtunk egy kutyát a szomszédos telken, amikor meg kellett szakítanom a mondandómat, mert megérkeztünk Szófiába. Sűrű bocsánatkérések közepette biztosítottam hallgatótársamat arról, hogy egy pillanat múlva jövök, és folytatom, amit elkezdtem. Eligazítottam a felszálló embereket, majd visszatértem hozzá. Ugyanolyan vehemenciával folytattam a mesélést.
– Szóval, mivel nem jelentkezett a kutyáért senki, be is fogadtuk. Nevelgettük, megtanítottuk arra, hogy hozza vissza az eldobott botot, vagy hogy üljön le. Nagyon pedáns egy kutya volt, azonban a kerékpározókat nem tűrte meg a környéken. Az egyik napon épp sétálni vittem volna, amikoris a két keréken érkező levélkézbesítőt meglátva elszabadult az udvarról, és egy az egyben leterítette a földre.
Ekkor nagy nevetésben törtünk ki újdonsült barátommal. Majd hosszú percekig hahotáztam, szinte hisztérikusan. Még a könnyek is kicsordultak a szememből visszaidézve az emléket. Ekkor átnyújtottam a legutolsó levelet, ami Boristól érkezett, hogy olvassa el ő is. Néztem az arcát, egyes részeknél eltorzult, valahol meglepődést véltem felfedezni, és volt, ahol megértést. Mikor visszaadta a levelet, megmutattam a kutya fényképét is. Ő csak csodálta a németjuhász pofáját, én azonban gyűlölettel teltem el. Mikor észrevette, hogy egyenesen haragszom erre az állatra, ő is vicsorítani kezdett. Így elővettem a vászontáskámból a selyempapírba csomagolt ereklyéimet. Két zöld színű csontgomb. Az emlékek elöntöttek, és gyorsan visszavettem a holmimat. A kocsi falának dőltem, és eleredtek a könnyeim. Ő odajött hozzám, zavartan rám nézett, és nyugtatásképp a vállamra tette a kezét. Megértettem, hogy ő is megértette.
Gaston nem mesélte tovább a történetet az unokáinak. Valójában a történet, amit az utasnak elmesélt, egyáltalán nem így esett meg. A vicces élményből egy árva szó sem igaz. Ugyanis Boris kutyája azon a napon nem a postást döntötte fel a biciklin. Ez csupán egy enyhítő kitaláció volt. Ezzel a mesével akarta enyhíteni a fájdalmas igazságot. Ami azt illeti, Gaston az egyik este nem csukta be az ajtót, ahogyan azt szerb barátja kérte, így a kutya elszökött. Mikor pedig egy hét múlva a semmiből hazatalált, a neveletlensége miatt megharapta Borist. Nem sokkal később pedig legjobb barátjának leállt a szíve. Meghalt. A halál oka: veszettség. A németjuhász rá pár napra pusztult el. A halál oka: veszettség. Az egyetlen dolog, ami megmaradt Gaston számára, az a két csontgomb volt Boris kedvenc kabátjáról. A papíron pedig Gaston búcsú beszéde volt, amit barátja temetésén olvasott fel.
Ezután a francia kikelt magából. Azt hitte, hogy Kornél minden szavát érti, és a levél tartalmából rájött az igazságra. Azt gondolta, hogy elítéli majd azért, mert hazudott neki. Mert egy valótlan mesét adott neki elő. Kornél, mintha érezte volna, hogy mit kell tennie, a kalauz fülébe súgta: „Nem, nem, nem!”
– Ez mind a némaságod miatt történt! – hisztérikus zokogással vágta ezt Kornél fejéhez.
Gaston lassan abbahagyta a pityergést. Mélyen Kornél szemébe nézett. Hibáztatni kezdte, amiért megkínálta cigarettával. Ha nem gyújt rá újra, nem jutott volna eszébe láncdohányos barátja, s annak elvesztése.
– Hát direkt játszol az érzelmeimmel? Igen, vagy nem?
Erre Kornél nem válaszolt. Sarkon fordult, és úgy döntött, hogy az éjszaka hátralévő részét a fülkéjében tölti.
A kalauz nem aludt sokat. Megbánta, hogy minden sérelmét az ártatlan utason töltötte ki. Vissza akarta vonni mindazt, amit a fejéhez vágott, hiszen nem ezt érdemelte.
Déltájt Kornél fülkéjén kopogtatott. Figyelmeztette, hogy a következő megállónál le kell szállnia. Szemében megbánás volt, mégsem tudott megszólalni. Nem tudta, hogy hogyan kérjen bocsánatot mindazért, amit az éjszaka tett. Mormogott az orra alatt, próbált mentegetőzni. Kornél hűvösen viselkedett, de hagyta, hogy a csomagját kivigye a folyosóra.
Mikor Kornél leszállt a vonatról, Gaston azt hitte, hogy ennyi volt, nem érdemel bocsánatot. Az utolsó pillanatban azonban Kornél visszafordult, tekintete pedig mindent elárult. Mindent megbocsátott. Majd Kornél bólintott egyet, és azt mondta: „Igen!”
Abban a pillanatban Gaston szívéről hatalmas kő zuhant le. Bólintás és igen. Tudatosult benne, hogy az utas biztosan nem lehet bolgár, nincs is tisztában a bólintás jelentőségével, és valószínűleg semmit sem értett abból, ami az éjszaka elhangzott. Így Gaston titka megmaradt, senki sem mesélte el másnak.
A kalauz hollója
Ezt el kell mesélnem nektek - a pokolba… hogy’ neveztek?
Éji Vándor? Esti Kornél? Jóuram, vagy asszonyom?
Egyszer elmúlt régen éjfél, álltam álmos lámpafénynél,
A kalauz beszélt, beszélt. Hogy miről? Azt nem tudom.
Azt kérdeztem, dohányos-e? Kár volna elhallgatnom.
Erre megvolt az okom.
Mind a ketten pöfékeltünk, másfél órája „csevegtünk”.
Bámultam, hogy jár a nyelve, - nem beszél értelmesen,
s akkor kisült egykettőre, az ablakban megdermedve,
bolgárul vagy egyéb nyelven azt kellett elhitetnem,
hogy született bolgár vagyok, tanár az egyetemen,
így főképp nem fecsegtem.
Úgy fél kettőre járhatott, a gyors velünk vágtatott.
Állt a kalauz mellettem, elcsattant a csattanó.
Ő nevetett, én nevettem. A levél felett dünnyögtem,
árva betűt sem értettem, nem volt épp olvasható.
Volt hozzá fénykép, azt hiszem, csontgomb – kabátra való.
S csak dadogott: a holló!
Hogy függ össze e sok minden? Azonnal odasiettem.
Keményen hát megragadtam, reszketett rejtelmesen.
Hirtelen felbátorultam és elborultan kiáltottam:
„Nem, nem, nem!” – mást nem is tudtam. Majd rám nézett hirtelen.
„Legyen vége a játéknak. Vallj színt. Hát igen, vagy nem?”
Kelepcébe kerültem.
A kabinba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
ott a gyűrött kispárnára fejemet leejtettem.
Déltájt apró koccanásra és a kalauz szavára
ébredtem, és nemsokára megesett rajta a szívem.
Majd bolgárul azt kiáltottam feléje: „igen”.
S hogy rájött-e? Sohasem.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022