A csillagok sosem voltak még ilyen fényesek, mint amilyennek most mutatják magukat. Csak fekszem a késő november derével mázolt padon itt, a város tetején, és nézem az ég legprecízebb tervrajzát. Hatalmas a csend. Pont olyan, amilyenre szükségem lett volna pár hónappal ezelőtt. Távol a világ zajától, a nyugalom tengerének kellős közepén. Itt találtam meg egykor a békémet. S most csak ürességet érzek ugyanitt.
Nézd, az mintha változtatná a színét. Hát persze, hiszen vagy egy tucat műhold olvad bele ebbe a végtelen aszteroidamezőbe. Milyen szépen illeszkedik a többi pötty közé. Annyira különleges... A legszebb csillag tán nem is egy csillag lenne? Mi más lehet még az űr ölelésében? Ott, ahol az emberi test egy pillanatra felragyogna, majd a végtelen némaságban elenyészne, mintha sosem létezett volna, egyetlen sóhajt hagyva hátra a mindenségben...
Bármi is rejtőzik még az ébenfekete vászon pórusaiban, addig kémlelem, míg meg nem mutatja teljes valóját. Óvatosan szippantom magamba az éjszaka jeges illatáradatát. Mínuszok járnak már ilyenkor a vaskorláttal őrzött otthonérzet körül, ahol a hideg levegőben összébb húzódnak az emlékek, és a melegség után sóvárgó gondolatok a várfalon túlra merészkednek.
Nézd! Ott volt, én láttam! Várj, gyorsan kívánok valamit! Meg is van. Nem, nem mondom el, hisz akkor nem fog valóra válni. Bár, valószínűleg már sosem fog beteljesülni, szóval akár el is mondhatnám. De nem. Még nem, hátha, majd egyszer...
Felkelek a padról, s ahogy a fagyott fák között átbotorkálok, a talpam alatt recseg a dér. Minden lépésnél halkan visszhangzik a hangtalan város éjszakája. Valahol messze egy macska nyávogása hallatszik, talán egy kóborlélek bolyong a kihalt utcákon, hasonlóan hozzám. Az utca szélén egy régimódi lámpa sápadt fénye vetődik az út melletti avarhalmokra. Érdekes, hogy egy ilyen nyugalomban úszó városrész is mennyi titkot rejthet. Ahogy továbbhaladok, kezem a kabátom zsebébe mélyesztem, próbálom magamba zárni a melegét, de tudom, hogy a hideg nem csak a bőrömön hagy nyomot.
Az elmém csapong, vissza-visszatérve egy emlékképhez: a nevetés, ami egykor betöltötte ezt a csendet, a mosolyok, amelyek világosságot hoztak a legsötétebb éjszakába. Egy épület neonfénye villan fel a sarkon, ahol oly sokszor ültem már, hallgatva a poharak csendülését és az emberek tompa mormogását. Most azonban üresnek tűnik, mintha az élet ritmusa szünetet tartana ezen a szürke estén. Talán a csendes órákban érzünk rá igazán a hiányra.
Megállok egy pillanatra, visszanézek a lejtős utcán, ahol a fények aranyló lánca összefolyik az éjszakával. Mintha minden sötét sarok egy történetet suttogna, minden fénysugár emlékeztetne valamire, ami egyszer fontos volt. Egy levél lassan száll alá a lámpafényen áthaladva, apró árnyékot vetve az arcomra. Ahogy a földre ér, megérzem, hogy az enyhe szellő éppen annyit suttog, hogy a világban minden történet, minden érzés, egyszer újra visszatér, más alakban, más időben. Még egyszer végigsimítok a vaskorláton, ami a város peremét őrzi, és újra a csillagokra tekintek. Vajon azok is emlékeznek? Lehet, hogy valahol az idő és tér határán, az a régi nevetés újra felhangzik visszhangot verve egy másik világegyetemben?
Kezd nagyon hűvös lenni. Ideje már indulni. Csak még egy percet kérek. Annyira szép innen az ég. Vajon, ha összekötném ezeket az apró, pici pontokat, kirajzolódna az az idillikus összkép, mit az „egymástbámulásunk” csendje festett fel egykor a szívem bal pitvarára?
Ahogy elindulok hazafelé, a lépteim nyomot hagynak a fehér dérrel fedett úton. Talán holnap majd elolvadnak, eltűnnek, mintha sosem léteztek volna. Talán ugyanígy foszlik szét minden, amit itt hagyunk: emlékek, sóhajok, a kimondatlan szavak. De egy dolog biztos: ma este, amikor az ég olyan tiszta és fagyos, minden kicsi csillag, minden mozdulatlan perc része annak, amit egykor én is elhittem, hogy létezik – a végtelen csendben őrzött béke.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022