„Kedvenc verset választani nem könnyű feladat, nem is próbálkozom meg vele."

Április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Én nagyon szeretek verseket olvasni. Szeretem, mikor egy vers megérint, ad valamit. Minden alkalommal, mikor ilyen verssel találkozom, élményként élem meg. Úgy gondolom, hogy ezen a napon nagyobb figyelmet kéne fordítani a magyar költészetre, ezért készítettem egy ankétot pár diáktársammal, hogy együtt emlékezzünk egyik legnagyobb magyar költőnkre.

Jómagam (Bartal Juli)

József Attila – Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

„Azóta szeretem ezt a verset, hogy megtaláltam egy József Attila összes versei című kötetben az iskolakönyvtárban. Arra gondoltam, mennyire jó lehet, ha az embernek van egy ilyen valaki az életében. Azóta cseppet felnőttem, történt velem egy csomó minden és többek közt azt is megtapasztaltam, hogy tényleg nagyon jó, ha az embernek van egy ilyen valaki az életében.”

Horváth Réka

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (részlet)

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Juhász Gyula: Milyen volt… (részlet)

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

„Azért ezek a kedvenc verseim, mert az első szerelemre emlékeztetnek.”

Kiss Bálint Béla

József Attila: Gyermekké tettél (részlet)

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

„Nagyon át tudom érezni, nagyon szép és közben nagyon egyszerű. Az egész vers egy kedvenc.”

Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

Egy árva dalt. Azt veregeti folyton
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjusága halt el
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

„Egy nagyon hétköznapi, személyes tragédia képét festi le megrendítően, és bár elsőként talán nem ez az alkotás jutna eszembe, mégis közel áll hozzám, és örülök, amikor újra meg újra felfedezem, mint például most.”

Polgár Sári

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

„Ezt a verset azért szeretem, mert szavalóversenyre ezt tanultam meg gimiben és tökéletesen megfogalmazta a sokszor szavakkal el nem magyarázható dühöt és csalódottságot, ami bennem forrott abban az életszakaszomban.”

Csicsay Dávid

Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához

Senkinek nem kötelessége, hogy szeressen – de senkinek nincs joga hozzá, hogy gyűlöljön.

„Úgy gondolom, hogy a földön mint ember egyszer élünk csak, és igaz, hogy nem mindenki lesz a szívünk csücske e világon, de senkinek nem szabadna egy másik embertársa ellen gyűlöletet szítani. Idejéből és saját lelki szépségéből veszíthet. Inkább szeressünk, mint hogy haragban és gyűlöletben éljük le rövid kis életünk.”

Kollár Noémi

Radnóti Miklós: Federico García Lorca

Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

„Szeretem Radnótit mint költőt a második világháborús versei miatt, de ez a vers most nem erről szól. Lorca, aki a szeretet, a szabadság és a művészet híve volt, végül a saját nézetei és költészete miatt vált áldozattá. Szerintem ennek van modern vonatkozása is, nagyon fontos, hogy kiálljunk a nézeteink mellett, még akkor is, ha ára van. Legyen az hatalmi elnyomás, cenzúra, vagy csak a mindennapi akadályok.”

Mezei Ádám

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.
Aludj el szépen, kis Balázs.

„Igazából abban biztos voltam, hogy József Attila költészete a kedvencem, de választani nehezen tudnék a versei közül, úgyhogy azt választottam, amivel valószínűleg először találkoztam életemben és ez pedig az Altató. Ha az ember azt gondolja, valamire nincsenek szavak, József Attila bebizonyítja, hogy hátratett kézzel is jobbat ír, mint ahogy mi legjobban ki tudnánk fejezni érzéseinket. Minden versében óriási mélységet képes megfogalmazni olyan egyszerűséggel, ami engem gyönyörködtet.”

Bartal Kata

Dékány Dávid: Vallomás

Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik országban, egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.

„Ez az első pár sor, amit tőle megismertem és rögtön megragadott, hogy mennyire egyszerű és nagyszerű és emberi. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek eszébe jut erről a gondolatról valaki, ahogy nekem is.”

Gažík Viki

Kormos István: Vonszolnak piros delfinek

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

„Kedvenc verset választani nem könnyű feladat, nem is próbálkozom meg vele. Az a vers, amelyet most megosztok veletek számomra az emberek miatt különleges, akiknek köszönhetően megismertem, és akik velem voltak, amikor először olvastam. Pár hetente/havonta újra szoktam olvasni, olyan nekem, mint egy iránytű. Ha csak egyet fogadsz meg, az legyen, hogy mindenféle felnőttes versértelmező rossz szokásod leveted, és mint egy gyerek, hangosan, kántálva olvasod fel magadnak ezt a verset, mert a gyönyörű hömpölygését csak így fogod tudni igazán átérezni. Ami pedig a tartalmában különleges szerintem, hogy pedzegett valami ősit, valami megfoghatatlant, amit igazán csak érezni lehet. Amióta foglalkozom versekkel, amióta írok verseket, úgy jellemzem mindenkinek ezt a folyamatot, hogy elsősorban az érzés a fontos nekem, amit az első olvasat ad, minden más másodlagos. Megkérdezheted, hogy kerül egy piros delfin egy koromtengerbe, de ha hiszel nekem és követed az utasításaim, hamar rájössz, a kérdés felesleges.“