Szerelmeslevél a Malomvölgyhöz – Matúš Mahút: Kvapky

„V celej Mlynskej doline bolo dokopy viac ako šesťtisíc večerov, každý z nich vyzeral inak, a hoci sa mnohí snažili, aby bol nezabudnuteľný, často sa to podarilo, ale nie vždy v pravom slova zmysle.“

„Egy kortárs regény a pozsonyi egyetemista életről?! Ez nekem kell!” – kiáltottam fel magamban, mikor megpillantottam a Kvapkyt szeretett Martinusom polcán, a kniha-káva-koláč szentháromságának áldozó templomban. Már vittem is a pénztárhoz, kiéhezve valami „otthonos” sztorira a pesti Erasmusom után, előre örülve annak is, hogy bővítem a hézagos ismereteim a kortárs szlovák irodalomról.

Mikor a zárkózott, önbizalomhiánnyal küszködő Mirko Árváról Pozsonyba érkezik (akárcsak a szerző egykor, regényét nagyban inspirálták saját élményei), és leszáll a Cintorín Slávičie údolie megállón, egy gyökeresen új életszakasz veszi kezdetét. Szobatársa a laza, csajmágnes Samko, akinek kisportolt külsejéről és hosszú fehér zoknijáról egyértelmű, hogy a FTVŠ-re jár, első ránézésre főszereplőnkszöges ellentéte. Idővel viszont nemcsak mentorává, de közeli barátjává is válik, akivel vállvetve bukdácsolnak az egyetemista élet útvesztőin a Mlynská dolinán (Malomvölgyben), az egyetemi városkában, amely sosem alszik, a szocialista építészet szebb napokat látott remekei között.

Jómagam elsőéves korom óta a Pozsonyi Magyar Szakkollégium diákja vagyok (ez itt a reklám helye), sosem volt szerencsém (?) az Átriákyn vagy a Šturákon lakni, így egy ismeretlen, egzotikus világ elevenedett meg előttem. A Kvapky egyfajta szaftos kiegészítésként szolgált intris szaktársaim, barátaim, családtagjaim elbeszéléseihez.

Feltűnik egy kóbor kiscica (elődei anyukám hűtő hiányában ablakkilincsre lógatott kolbászát jópárszor megrágcsálták…), természetesen nem maradhatnak el a vaddisznók, no meg az állatok módjára viselkedő egyetemisták sem… Legnagyobb megrökönyödésemre viszont az ember manapság már simán kihívhatja rendbontó társaira a biztonsági szolgálatot…

Ha ez a könyv szerelmeslevél a Malomvölgyhöz, akkor itt egy mindent felemésztő szerelemről van szó. A Kvapky ugyanis csak és kizárólag az intris életről mesél, a szereplők sohasem lépnek ki a Mlynská dolina kis burkából. Ez nem azért zavart, mert kimaradtam a bennfentes poénokból, hanem mert szerintem nem lehet ennyire elkülöníteni az egyetemista „élménycsomag” egyes részeit egymástól. Az intris és sulis tapasztalások, a város felfedezése egymásba folynak, és együtt adnak ki egy egészet.

Rettenetesen idegesített, hogy a legtöbb szereplőről – Mirkot beleértve! – sosem tudjuk meg, hogy mit tanulnak, holott a szerző egy egész fejezetet szentel a vizsgaidőszaknak. Ez az egész egy kicsit az amerikai tinifilmeket idézte, ahol a karakterek azért küzdenek, hogy bekerüljenek egy Ivy League egyetemre, de az, hogy mi a szakjuk, már teljesen mellékes.

Általánosabb szlovák(iai) (pop)kulturális utalásokból ennek ellenére azért nincsen hiány, Mirko és Samko a Jameson után már csak Grankóból fogyasztanak többet (egy kis akciós korbácsikivel), és egy hosszú nap végén Dano Drevoval engedik ki a gőzt – erről a kultikus Harry Potter-paródiáról, ahogy az egyik szereplő, én is csak az egyetemi csoporttársaimtól szereztem tudomást.

Bár maga a város a fentebb említett okok miatt önmagában nem játszik fontos szerepet, a Kvapky szereplői akárcsak a Malomvölggyel, Pozsonnyal szemben is elfogultak. Szlovákiai magyar körökben Pozsonynak elég „rossz híre” van, sokan (sajnos) a magyargyűlölők sivár, ronda betontengerének látják. Számunkra a nagyvárost Pest jelenti, míg a szlovákoknál ezt a pozíciót Pozsony talán inkább foglalja el – főleg, hogyha nem nyugatiak, mint ennek a regénynek a (nagyrészt) árvai főalakjai – sőt, néha mintha már-már egyfajta Ígéret Földjének tekintenék…

Matúš Mahút több olyan karaktert is megrajzol, akit negatív sztereotípiák öveznek: az egyik a már említett „izomagyú” Samko, a másik Benjí Lakatos, a roma srác, aki mindenkiből képes pénzt kicsikarni, és úgy tűnik, még a lelkét is eladná. A szerző később megpróbál rámutatni, hogy az előítéletek nem teljesen megalapozottak, megvillan, hogy talán Samko még sincs híján a mélyebb érzelmeknek, és hogy Benjí rendkívül hűséges, önzetlen barát… A történet végén mégis visszazökkenünk az eredeti állapotba: Samko bárkin átgázol azért, hogy „megszerezhessen” magának egy lányt, Benjí pedig az emberi kapcsolatait is csak adok-kapokként kezeli. Úgy sejtem, Mahút célja az árnyalt jellemzés és a sztereotípiák kiforgatása lehetett, viszont szerintem ez egy kicsit a visszájára sült el.

Ami a női karakterek ábrázolását illeti, nehezen tudok (és nem is akarok) kifogásokat keresni. Folyamatosan szexualizálva vannak, egysíkú, agyonidealizált alakok (különösen Majka, Mirko reménytelen szerelmének tárgya), akik csak arra „valók”, hogy tükröződjön bennük a férfi rajongása. Nem elég továbbá, hogy Laura siketségét fetisizálják, fogyatékossága miatt egyben infantilizálják is őt: mivel a kommunikációhoz „törékeny kis testére” kell hagyatkoznia, ma született bárányként kezelik, akinek védelemre van szüksége.

A Kvapkyban a líraiság sajátos módon keveredik a fiatalok hétköznapi nyelvével és a szlenggel, kicsit olyan, mintha a képzelet és valóság határán mozognánk, bizonyos jelenetek egyenesen lázálomszerűek. Hol Mirko, hol pedig egy külső elbeszélő szemszögéből látjuk az eseményeket, sőt olykor Samko is jelentkezik egy hosszú monológgal vagy naplóbejegyzéssel. Nem kérdés, hogy Mahút stílusa rendkívül egyedi és szellemes, viszont a sok nyelvi lelemény és költői kép halmozása egy idő után fárasztóvá, emészthetetlenül töménnyé válik.

Mirkoék története a Dážď és a Búrka kötetekben folytatódik tovább, így méltán remélhetjük, hogy a sorozat megőrzi azt, amiben jó, és javít a problémás aspektusokon. Most azonban úgy érzem, talán ennyi kalandozás a könyvbeli Mlynská dolinán elég volt – elképzelhető viszont, hogy felpattanok a buszra, és meglátogatom az igazit!