Levelek - novellacsokor

Hoffmann Lea novellája: 

Egy sárga levél kavargott a szélben, és lassan lehullott Bella lába elé. Lehajolt, és ujjával végigsimította a levél erezetét. Ez a mozdulat visszarepítette őt két évvel ezelőttre: leszállt a villamosról egy őszi délutánon.

Karcsi ott állt a megállóban, kezében a forrócsokival várta Bellát, mint mindig. A levegőben a csokoládé édes illata keveredett az avar illatával. 

„Hűvös van ma, nem igaz?” mondta halk, közel érződő hangon.

„Igen… az ősz mindig ilyen,” felelte Bella. Karcsi közelebb lépett, és átadta neki a poharat. „Szeretem a leveleket, de a hideget már kevésbé.”

A pohár melege lassan átjárta Bella ujjait, miközben szorosan tartotta, és levelek lassú táncát nézte a szélben. 

„Szeretem nézni, ahogy hullanak,” mondta Karcsi, „Mintha a pillanat maga is megállna egy kicsit.”
Bella csendben maradt, majd lassan elmosolyodott. „Ilyenkor érzem igazán, hogy ezek a kis pillanatok a legfontosabbak.”

Karcsi nem szólt, csak mellette állt, és együtt nézték, ahogy a levelek lassan hullanak a földre. 

Egy hűvös szellő sodorja vissza Bellát a jelenbe, és hirtelen eszébe jut, hogy sietnie kell az orvosi időpontra. Sok idő telt el, sok minden történt, mégis most is Karcsit keresi a járókelők között. Egy ferde mosoly, egy hangos nevetés felidézi benne a véget nem érő sétákat, beszélgetéseket, estéket. Nem ő az, mégsem bánja; elég, hogy a pillanatban újra érezhesse azt a melegséget, amit csak vele érzett, amikor a levelek közt nevettek és beszélgettek.

Kalina Krisztina írása:

Pislákoló fény kíséri monoton lépteim át a szocialista épület földszinti folyosóján. Láthatólag senki sem olyan elvetemült, mint én, hogy éjnek évadján, pontosabban 3 óra 14 perckor induljon el a szobájából, otthagyva meleg kis ágyikóját. De nem tudtam aludni. Képtelen voltam rá. Az után a levél után egyszerűen kizárt, hogy lehunyjam a szemem. Minden álom szertefoszlott, és borzalmas érzés lett úrrá rajtam. Mintha egy gonosz lélek sötét felhője lepte volna el egész testem, és játszadozna velem ördögi kacajokat kiadva magából. Nem ez volt az első levél, bár tagadhatatlan, hogy ez az eddigi legdurvább. Ha lenne szívem, most úgy érezném, hogy a levél írója csupán pár cifra betűvel képes kitépni a helyéről, hogy aztán undorodva néhány agár elé hajítsa. De nincs. Erről én magam gondoskodtam. Legalábbis igyekeztem.

Az utóbbi években, mióta a leveleket kapom, egyre csak arra törekszem, hogy többé ne legyenek rám hatással. Ugyan kit érdekel pár nyomorult kis levél, ha nincs szívem, amire hassanak? De úgy látszik, kudarcot vallottam. Valahogy sikerült megint betalálnia, lerombolva azt a bombabiztosnak hitt páncélt a szívem körül. Pedig tényleg igyekeztem. Többé nem voltam kedves senkihez sem, se szóban, se tettben. Nem adtam az étteremben a nap végén megmaradt ételt a hajléktalanoknak, mint eddig, nem segítettem senkinek sem, aki megkért rá, oldják meg maguk. Ha láttam, hogy mindjárt elütök egy kis őzet, nyulat vagy vadkant, nem lassítottam, sőt, rátapostam a gázra, és hazavittem vacsorára. Mindent megtettem, ami számomra kimerítette a szívtelenség fogalmát, de semmi sem volt elég. Egyszer egy levelében megírta, mennyire hiányzom neki, hogy előttem soha sem találkozott még ennyire bájosan szép lánnyal, akinek ilyen ártatlan lelke lett volna. Felindultságomban fel is gyújtottam a házat, ahol éltünk a halála előtt, és végignéztem, ahogy kétségbeesett sikolyok között bennég egy egész család a telihold éjszakáján. Nem hatott meg. Sikerült megcáfolnom, amit leírt, és ez hatalmas boldogsággal töltött el. Nem vagyok olyan ártatlan és tisztalelkű, mint ő azt hitte rólam. 

A hideg éjszakában az erdő nem is olyan ijesztő, mint régen gondoltam. Inkább megnyugtató. Érzem, ahogy a zaklatott szívem egyre inkább lecsillapodik, pulzusom egy pillanat töredékére lelassul, de amint újra rá gondolok, megint maratont fut. Úgy érzem, hosszú évek munkája az imént foszlott szét, és megint csupán egy törékeny kislány áll az erdő közepén, aki szerelmes pillantásokkal keresi elvesztett kedvese tekintetét. A halott kedveséét, aki épp az imént írt neki ismét egy szerelmes, ám hibáztató levelet. Mindig is ezt tette, manipulált, és mindenért engem hibáztatott, csak későn ébredtem rá, és láttam meg valódi énjét. Azon a nyári estén, a baleset napján szembesültem vele. De igazából nem véletlen baleset volt. Én tettem. Én öltem meg. Egy nap, mikor ráébredtem, hogy voltaképpen ki ő, nálam teljesen elszakadt a cérna. Megtaszítottam, ahogy erőmből csak tellett. Akkor halt meg. Beleesett a kézi kaszába, mely a fűben hevert mögötte, miután a munkát félbehagyta, miattam. 

A temetése óta írja nekem a leveleit kisebb-nagyobb szünetekkel, rendszertelenül. Minden egyes papír elolvasásánál átélem a szerelem, a rettenetesen mély harag és a kínzó lelkifurdalás érzését. Bármennyire is szeretném elfelejteni az iránta táplált érzéseimet, képtelen vagyok rá, még akkor is, ha eszeveszetten gyűlölöm. Gyűlölöm, mert hazudott. Gyűlölöm, mert szeretem. Gyűlölöm, mert hiányzik. Gyűlölöm, mert meghalt. Gyűlölöm, mert elintézte, hogy én legyek a halála oka. És gyűlölöm, mert bedőltem neki, és tényleg én lettem. 

A nap első előbukkanó sugarait észlelve gyorsan lehajolok, és kipakolom a táskám tartalmát. Végeznem kell, mielőtt teljesen világos lesz. Sietősen megfogom a kötelet, precíz csomót kötök rá, majd átbújtatom rajta a fejem. 

Nagy Melinda tollából:

Bordák és medencecsontok kitüremkedése, csontok, csontok mindenütt. Hirtelen felállsz és beleszédülsz – azelőtt sosem fordult elő veled ilyen. 

Üres gyomor, olyan lapos has, hogy semmi nincs benne, mégis, úgy érzed, valami még mindig háborog. Belül valami végérvényesen elromlott, de már belefáradtál folyamatosan magadat kérdezni, mi lehet az, hiszen rajtad kívül senkit nem érdekel. 

Nézel ki a fejedből, a lassan elhulló leveleket nézed, és azon töprengsz, hogy juthattál idáig. Mondhatni gyorsan leépültél – ugyanakkor legbelül érzed, ez nem most kezdődött. Meredsz a plafonra az unalmas napokon, míg rád nem sötétedik, azt kérdezed, minden a régi lesz-e. 

Egy halk hang megszólal; a régi sem volt jobb. Csak valahogy visszagondolva tűnik minden sokkal színesebbnek, ahogy a szél süvít csak be az ablakok résein. Most, hogy megbetegedtél, értetted csak meg, mennyire egyedül is vagy, hogy senki nem fog megmenteni. 

A mohán elmélkedsz, ami a fák oldalán nő, milyen szép is lenne, ha átszőné a tested, míg te végkimerültségedben lefekszel az erdőben. A nyirkos talajon álomba ringat a fáradtság, már nem akarod erőltetni, ami nem megy. Beletörődtél – és akkor, mint egy erdei tündér, lassan rád telepszik az álom.

Lelassul a szívverésed, gyenge mellkasod még fel-le emelkedik… míg nincs több lélegzet. Nyugodtan, csendben hull rád az utolsó levél is a fáról.