Fing! Fing! Fing!

Mindent megadnék a lányomnak. Ő az én óramutatóm forgatója, a világom közepe.

Csak egy dolgot kért a tizenhatodikra. Hogy hiphopkoncertre mehessen.

Nem engedtem volna persze egyedül. Amilyen őrültek ott vannak! Két jegyet vettem.

A fesztiválon tűzött a nap. Legalább negyvenezren lehettünk. Ő előttem, lábujjhegyen nyújtózkodva próbált rálátni a főszínpadra. Már nem volt olyan kicsi, hogy a nyakamba vegyem, mint Disneylandben.

Előttünk egy két méter magas fekete férfi állt siltes sapkában. Udvariasan megkérdeztem, hogy arrébb lépne-e, de nekünk is alig volt helyünk, akár csak a kezünket is a magasba emelni. Nem nagyon érdekelte, hogy a lányom nem fog látni semmit.

Mindenki türelmetlenül várta, hogy megjelenjen a rapper. A programterv szerint úgy tíz perce már el kellett volna kezdődnie a koncertnek.

Mérges volt rám. Elég távol sodródtunk a színpadtól, mert későn indultam érte. Még a siltes sapkás férfit se tudtam arrébb küldeni, hogy kiengeszteljem.

Elindult végre valami zene, mire mindenki sikoltozva a magasba emelte a telefonját. A lányom is így tett, én utána nyúltam. Gondoltam, majd videózok neki.

A fülébe kiabáltam, de még így is alig hallott. A basszus már a mellkasomban szólt.

Kivettem a kezéből a telefont, de az olyan forró volt, hogy szinte azonnal elejtettem. Nem is vette észre. Senki sem vette észre. Ekkor már mindenki ugrált.

Megpróbáltam lehajolni érte, de mozdulni is alig bírtam. A tömeg ide-oda dobált magával.

Végül csak sikerült felkaparnom a földről. Meg is repedt a képernyője, mintha egy pókháló szőtte volna át. De ő észre se vette. Már csak előre tudott nézni, azt a parányi kis alakot kereste a távolban. „Nem rontom el neki” – gondoltam.

Egy idő után mintha már csak ugyanaz a dal szólt volna körbe-körbe. Először azt hittem, hogy ez a mai zene valóban ilyen pocsék, hogy nem lehet eldönteni, melyik szám melyik, mert mind ugyanúgy hangzik. De nem. Rájöttem, hogy valóban ugyanaz a nóta ismétlődött újra meg újra. Egyfajta kántálással kezdődött: „fing! Fing! Fing!” – És ekkor mindenki ordítozott, a föld pedig szinte remegett alattunk.

„Fing! Fing! Fing!” – Ezután meg valami robothangszerű nyögések és makogások. Nem ismertem rá a lányomra. Ott kalimpált előttem, haja csak úgy csapdosta az arcomat, és negyvenezer izzadt emberrel ezt az egy dolgot ismételgette.

„Fing! Fing! Fing!”

Hazáig csendben ültünk az autóban.