Egy világbajnoki döntő margójára…

Zúg a tömeg. A lelátók csordultig megtelve a két ország lelkes szurkolóival, akik nemzeti lobogóikat lengetve, reményteli szívvel néznek szembe az elkövetkező kilencven perccel. A játékoskijáróban állok, s ereimben lüktet az adrenalin, és a lehetséges győzelem gondolata kering a fejemben. Szívemet mérhetetlen félelem, bizonyítási vágy és akarat furcsa egyvelege szorítja össze. Tüdőmben reked a levegő, mikor felpillantok a lelátókra és több tízezer arcot pillantok meg. Döbbenetemre nem is kevés szurkoló viseli magán az én számommal, a 23-massal ellátott mezt, és a nevemet skandálják, bízva a mai, mindent eldöntő teljesítményemben. Jobban bíznak bennem, mint én saját magamban. Egész eddigi életem során önbizalomhiánnyal küszködtem. Sosem éreztem magam igazán érettnek és rátermettnek, de a szövetségi kapitány bizalmat szavazott nekem, és behívott a legendák csapatába. Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy hazám legkiválóbb játékosaival lépek majd egy pályára. De mégis itt vagyok, és most jött el az ideje, hogy igenis bízzak önmagamban. 

Csapattársaim elkezdenek kivonulni az öltözőből. Arcukon elszántság és nyugtalanság csillog gyöngyöző verejték formájában. A mi nemzeti válogatottjainknak még sosem sikerült hazavinnie a futballtörténelem legértékesebb trófeáját, a világbajnoki kupát. Viszont a szerencse újra mellénk állt, így végre mi is felérhetünk a világ csúcsára. Nyerni akarunk, győznünk kell. Büszkévé kell tennünk a több tízezer szurkolót, és azokat a honfitársainkat is, akik a tévéképernyő előtt kezüket összekulcsolva imádkoznak, hogy a győzelem fénye minket ragyogjon be. Fókuszálnom kell, fel kell nőnöm a rám váró feladathoz, és most úgy érzem, ez a pillanat bekövetkezett. Most jött el az idő, hogy azzá váljak, akinek születtem. 

A záróceremóniának hirtelen vége szakad, az előadók és segítők százai pillanatok alatt válnak köddé a pályán, és elkezdődik az igazi izgalom. Felsorakozunk a játékoskijáró falain belül. A szorongató érzés újra belém mar. A falak közeledni kezdenek felém, és a lábam türelmetlenül, félve koppan a padlón. A mellettem izgatottan ácsorgó kisgyerek egy félénk mosollyal néz fel rám. Tekintete álmokat, ábrándokat tükröz. Számára éppoly fontos ez a momentum, mint számomra. Értük vagyunk itt, miattuk vállaljuk a harcot, hogy inspirációt és esélyt biztosítsunk nekik egy szebb jövőre. Hogy tudják és lássák, az élet nehézségeiből, a lehetetlennek tűnő élethelyzetekből igenis van kiút. 

Ezen gondolatok közepette vonulok ki csapattársaimmal a mindent eldöntő küzdelem helyszínére, a nemzeti tizenegy sorait zárva pillantok fel a fényárban úszó stadionra. Félek, határozottan remeg minden porcikám, de itt és most nem engedhetek a vállamon ülő kisördög kárörvendő kuncogásának. Fellépve a pályára keresztet vetek, ahogyan néhány másik csapattársam is. A mi hazánkban a vallás kulcsfontosságú szerepet játszik az emberek életében, Isten jelen van a mindennapok forgatagában, és megsegít minket a nehéz küzdelmekben. 

Miután mind a két csapat felsorakozik a pályán, elérkezik a mérkőzésnek az a pillanata, amely minden egyes alkalommal felemelő érzéseket vált ki belőlem: a nemzeti himnuszok. Elsőnek az ellenfél himnusza hangzik fel egy igazán remek előadó tolmácsolásában. Mind a tizenegy kezdő játékos torkaszakadtából énekli nemzeti éneküket, sőt, a kispad és a szurkolók sem maradnak némák. Végül megszólal az én hazám himnusza is annak az énekesnőnek a hangján, akinek dalai a világranglista első helyeit uralják. A zászlók egy pillanatra megszűnnek lobogni a kora esti szélben. Negyvenezer hang olvad össze, s ugyanennyi szív dobban egy ütemre. A családtagoknak fenntartott részt pásztázva kapcsolódik össze tekintetünk. Egy halvány mosoly ül az arcán, ezzel üzenve bizalmat, támogatást, s hitet. Büszkévé kell tennem Őt, hogy végre minden szenvedés, kudarc, fájdalom s bánat értelmet nyerjen. A himnusz véget ér, a mindent betöltő zsivaj egy pillanatra elhal, majd kezdetét veszi az őrület. Kezet fogunk az ellenfél játékosaival s a játékvezetői csapattal egyaránt. Egy utolsó kapitányi utasítás, amelyet hangos felkiáltás követ. 

Mindössze másodpercek választanak el a kezdőrúgástól. Csapattársaim, s egyben barátaim szemébe pillantva mérhetetlen elszántságot és soha ki nem alvó tüzet látok. Testemet ismét átjárja az adrenalin bizsergető, mindent felülíró mámora. Most, vagy soha! – ez a mondat kering a fejemben szüntelen. Eljött a pillanat, hogy történelmet írjunk. Homlokomon hatalmas cseppekben gyöngyözik az izgalom, félelem és remény sós verejtéke. Elfoglalom csatárpozíciómat, majd egy pillanatra az égre emelem tekintetem. Segítsetek meg, suttogom halkan, bár senki sem hallja a zúgó tömegtől. 

A kezdő sípszó a levegőbe hasít. Innen nincs visszaút. A labda megindul az ellenfél kapuja felé. Egy rövidke, ám annál bizonytalanabb labdavezetés után a másik csapat szerzi meg a labdát, melyet kíméletlenül passzol tovább a kapu felé. Egy pillanatra sem inognak meg, pontos átadásokkal zavarják össze középpályánkat, majd a hátvédsort is. Egy szempillantás alatt célozzák meg hálónkat, melybe bombaként becsapódik a labda. Hatalmas éljenzés érkezik a távolból, én mégsem érzékelem. Dübörgő szívverésem minden zajt elnyom a stadionban. Körbepillantva örömmámorban úszó fehér foltokat látok, melyek szurkolóikkal együtt ünneplik a vezetést. Csapattársaim hitetlenkedve fogják fejüket. Hátrányba kerültünk, de még messze nincs vége a csatának. 

Egy újabb középkezdést követően ellenfeleink ismét megindulnak a kapu felé, jobbról balra adogatják a labdát, mígnem egy apró hiba csúszik a gépezetbe. Eladják a labdát, mely végül hozzám is elér. Minden erőmet beleadva iramodom az ellenfél kapuja felé, de védőfaluk áthatolhatatlan. A világ két legjobb védője van a csapatukban, akik bástyákként állnak a kapu előtt, védve azt a behatolóktól, vagyis tőlünk. Elveszik tőlem a labdát, és újra előrelendítik csatársoruk felé. A macska-egér harc új értelmet nyer ezen a mérkőzésen. Percek telnek el értelmetlen passzolgatással, hátra kerül a labda, nem pedig a másik kapu irányába. Az ellenfél kiélvezi az előnyt. Nem siet, minek is sietne? Pontosan adogatják egymás közt a labdát, egészen a negyvenötödik perc végéig. 

A bíró két percet hosszabbít, mely a feleslegesen elvesztegetett idő ajándéka. Labdát szerzünk egy pontatlan passznak köszönhetően. Lábról lábra pattan a labda, mígnem kapitányunk a jobb felsőbe csavarja. Szurkolóink felugranak a lelátókon, s levakarhatatlan vigyorral skandálják a góllövő nevét. Egy enyhe mosoly kúszik az én arcomra is, miközben megveregetem hátát a szép teljesítménye miatt. De mosolyom gyorsan lehervad az arcomról, mivel tudom, a meccs még korántsem ért véget. Igen, visszatértünk a versenybe, de a győzelemtől még hosszú negyvenöt perc választ el. A félidő hosszabbítással együtt letelik. Verítékben úszva kullogunk az öltözőbe, ahol a szövetségi kapitány nem kímél minket. Kegyetlenül felsorolja hibáinkat, melyen azonnal változtatnunk kell a cél elérésének érdekében. Másodpercek alatt egy új stratégiát vázol fel, amely a pontosan ilyen és ehhez hasonló esetekre lett kitalálva. Körbenézve megfáradt testeket látok, de a tekintetük valami egészen mást tükröz. Elszántság, futball iránti szenvedély és a mindent eldöntő akarat. Erőt véve magamon elnyomom a szűnni nem akaró negatív gondolatokat, érzéseket, és a jelenre próbálok fókuszálni, ahol bizonyítanom kell. 

Oroszlánokként vonulunk ki újra a pályára, hogy megvívjuk életünk legfontosabb küzdelmét. Szurkolóink bizalma most sem hagy el minket. Erő felett lengetik nemzeti lobogóinkat, és skandálják neveinket. A bíró újra belefúj sípjába, ezzel jelezve a második félidő kezdetét. Most nálunk a labda, melyet magabiztosan vezetünk a kapu felé, de megpattan a kapufán, és a vezető gól még várat magára. Ellenfelünk sem tétlenkedik, alaposan megdolgoztatja a védőket, akik hősiesen helyt állnak, és a kapusunk sem okoz csalódást. Az idő rohamosan telik, de újabb gól nem születik. Mindkét fél egyre idegesebb, kapkod, ezzel számtalan lehetőséget adva a másik csapatnak. Én sem tudom tovább visszafojtani ingerültségemet, de tudom, nem szabad elhamarkodottan döntést hozni, mert az akár végzetes hibának is bizonyulhat. A felgyülemlett stresszt szabálytalanságokkal vezetik le a játékosok, így a sárga lapok száma is megsokszorozódik. 

A nyolcvankilencedik percben már nem kíméljük egymást. A hosszabbítás nem szerepel egyik csapat szótárában sem, így hát hajtunk a végsőkig. Eddig sosem tapasztalt érzések lesznek úrrá testem és elmém fölött. Sosem játszottam ekkora nyomás alatt egész eddigi pályafutásom során. A passzok pontossága percről percre csökken, mígnem egy eladott labda hozza meg a végkimenetelt. A labda hozzám vándorol, nem gondolkodom, csak cselekszem. Tizenkét méter egy lövés. A labda, mint a villám száll a levegőben, és én egy pillanatra lehunyom a szemem. A stadion elnémul, sőt az egész világ megáll egy röpke momentumra. Felnézek, a kapus jobbra vetődik, a labda pedig balra csavarodik. Gól. Felzúg a tömeg, a szurkolóink egyhangúan üvöltik a nevem, csapattársaim pedig a magasba emelnek, és ugrándoznak velem a pályán. 

El sem hiszem, ez lehetetlen. A szegény, lakótelepi kisgyerek, akiben sosem hitt senki. A vézna kisember, aki ellógta a matekórákat, hogy az iskola melletti ócska, ápolatlan pályán gyakorolhassa a legendáktól ellesett trükköket. Én híres focista akarok lenni, feleltem a pályaválasztási órákon az iskolában a tanár kérdésére, mire az egész osztály irdatlan hangos nevetésben tört ki. Még a tanár is jót mosolygott a válaszon, kinevette az álmaimat. A családom sem bízott a kitartásomban és az elszántságomban. Egy ostoba hóbortnak gondolták a futballt, amit állításuk szerint egyszer úgyis kinövök. De most itt vagyok, és végre bizonyítottam minden embernek, legfőképpen magamnak. 

A hosszabbítás nem tart sokáig, mindössze három percet húz rá a bíró. Az ellenfél természetesen az utolsókig próbálkozik, de a mai napon a szerencse mellénk állt. A kilencven plusz harmadik percben hármas sípszó zárja le a világbajnoki döntőt. A csapat a stábtagokkal kiegészítve befut a pályára, és én a fűre rogyok. Még most sem hiszem el. Nyertünk. A hónapokig, sőt évekig tartó munka végre meghozta a várt s álmodott eredményt. A stadion megőrül, a szurkolóink táncolnak a lelátókon a világbajnokság hivatalos dalát énekelve. Még életemben nem voltam ilyen boldog, mint ebben a szürreális percben. Hihetetlen, de mégis el kell hinnem, mert ez a valóság. 

A következő percek egybefolynak. Mindenki megölel és a gratulációk, mint árvíz, úgy borítanak el. Az ellenfél csalódottan, fejüket leszegve vonul ki átvenni a második helyért járó érmeiket, melyeket rögtön le is akasztanak nyakukból. Mi következünk. Örömünk, s boldogságunk határtalan. Gyerekkori álmok s vágyak teljesültek a mai este folyamán. Huszonkilenc évem minden egyes pillanata megelevenedik előttem, miközben aranyéremmel a nyakamban várom, hogy a kapitány megérkezzen a trófeával. A boldog, szomorú, fájó emlékek, mint egy filmtekercs pörögnek végig elmémben. Vajon megérte a sok szenvedés? De a válaszra már nem marad idő, ugyanis megérkezik a várva várt kupa, mely körbejár a csapattagok kezei között. A mai napról rengeteg fénykép, videó, interjú készült, melyek megőrzik ennek az estének az emlékét az utókor számára. 

Az ünneplés folytatódik tovább a pályán. A kötelező interjúk lebonyolítása után egy csillogó kék szempárral akad össze tekintetem. A pálya szélén ácsorog szelíden, majd minden bátorságát összeszedve megindul felém. Lassan lépkedünk egymás irányába. Tekintetünk egy percre sem változtat irányt. Megállunk egymás előtt. Finom mosoly ül ki ajkaira. Szemei büszkeséget sugároznak. 

– Mit gondolsz, megérte a sok áldozat, szenvedés és fájdalom? – kérdezem tőle bizonytalanul. 

– Megérte – feleli halkan, és én tudom, most érkeztem igazán haza.