Nátrium-glutamát ízű nyugalom

…és akkor érezni kezdtem, pont olyan volt most is, mint mindig. Túl meleg lett a szoba, túl hangos a zaj, túl sok az ember. Már a bőröm is túl szűknek érződött; verejtéktől nedvesen, lángolva simult hozzám. Legszívesebben letéptem volna magamról az egészet, hadd szabaduljak végre a fojtásából, de tudtam, a probléma nem a rajtam lévő bőr. A probléma belül van, kitörni készül, hogy a számon vagy a szememen keresztül csordul majd ki, nem lehet előre tudni. Míg körülöttem az emberek tovább tárgyaltak partnerekről és határidőkről, én csendben tűrtem, ahogy újfent elveszítem a csatát a könnyeimmel szemben. A zsebkendőbe temetkezve, rá sem néztem a többiekre, mikor kimentem az ajtón.

Hazaérve lerogytam a bejárati ajtó elé. Lángoló arcomat a hideg csempéhez nyomtam, majd lassan, ütemesen lélegezni kezdtem. Már otthon vagyok. Már senki sem láthat. A hátamon fekve bámultam a villanykörtét. Hagytam, hogy a fénye beleégjen a retinámba, szárítsa fel az összes könnyet, ami már kifolyt, s ami még kifolyni készül, fessen glóriát eköré a satnya test köré, mely minduntalan cserben hagy. Ahogy ott feküdtem az olcsó égő alatt, megkordult a gyomrom. Akkor kezdtem érezni, hogy a nap hátralévő részét nem akarom ilyen nyomorult állapotban tölteni. Eldöntöttem, hogy jól akarok lenni. 

A konyhapult fiókjában még pont maradt egy zacskós leves. A vízforralóba vizet töltöttem, majd a konyhaszekrényből elővettem a legszebb müzlistálat. A kifakult, szürkévé vált árnyalat már nyomokban sem emlékeztetett az egykoron élénk lila színére. A Hannah Montana felirat is kezdett lekopni róla, a betűk sorra váltak a mosogatógép áldozatává. A pult előtt állva engedtem, hogy magába szippantson a konyhai hangok szimfóniája: műanyag zacskó szakadt, száraz tészta tört, vízforraló sípolt, fűszeres por szemcséi susogtak, fémkanál és kerámiatál koccant egymásnak, s én belevesztem ezekbe a neszekbe, tudva, milyen szépség születik majd belőlük a folyamat végén. A felforrt vizet a tésztára öntöttem, utána a tálat gondosan letakartam egy tányérral, hagyva, hadd tegye a dolgát a forró víz. Várakozás közben rendbe tettem magam. A hajamat copfba kötöttem egy színes hajgumival, a farmeremtől megszabadulva belebújtam egy rózsaszín tyeplákiba. A térdén már lyukas volt, de én nem bántam. Tisztesen ledolgozta az éveit, pár lyuk itt-ott igazán kijárt már neki.

A felmelegedett tálat az asztalhoz vittem, és miután leültem, levettem a tányért a tetejéről. A tálból gőzfelhő szállt fel, s mikor szertefoszlott, megláttam, hogy néz ki a boldogság. A hullámos tészta puhára főve tekergett, finoman hozzásimulva a tál oldalához, magába ölelve az apró zöldségdarabokat, amik igazából csak névlegesen voltak zöldségek, a valóságban tarka, amorf darabkákként bújtak meg a tészta kibogozhatatlan kavalkádjában. A leves tetején kis pöttyökben úszott a pálmaolaj, melyek a lámpa fényével találkozva meg-megcsillantak. Az első kanál után kellemes melegség járta át minden porcikámat, és én aznap először éreztem azt, hogy biztonságban vagyok. Abban a percben csak a maltrodextrin értette meg, mire van szükségem, s nekem semmi nem ízlett volna annyira, mint a dinátrium-inozinát. Én nem kértem számon a zacskós levest, amiért nem hasonlított anyukám húslevesére, ugyanígy a zacskós leves sem kért számon engem, amiért azon a napon nem tudtam úgy teljesíteni, mint a többiek. Kölcsönös megértésben, ízfokozókkal teli szimbiózisban léteztünk, nem törődve azzal, mennyien jobbak nálunk. Nem akartam, hogy vége legyen, de a sós lé és a tészta megállíthatatlanul fogytak, mígnem megpillantottam a tál alját. Az a pár szemcse a tál oldalára ragadva, amik nem oldódtak fel a levesben, volt az egyetlen bizonyítéka annak a néhány perces extázisnak, melyet átéltem. 

Nem tudtam haragudni a levesre szintetikus mivolta miatt. Van, hogy ennyire futja, és ez teljesen rendben van.