Farsangi novellacsokor

Horváth Réka tollából: 

„Táncoljuk át ezt a vad éjszakát…”

– Whiskysüvegek szerteszéjjel… – ordítja teli torokból Petike kissé illuminált állapotban a fekete BMW mellett toporogva. Egy félig elhamvadt cigaretta füstölög ujjai között, a mai éjszakán már vagy a nyolcadik szál. Bár elmondása szerint cigi és pia nélkül egy kalap szart sem ér az élet. 

– Te hülye, nem is így van a szöveg – röhög a mellette ácsorgó Dominik, aki sokkal jobban bírja a strapát, mint Petike, így meg sem kottyant neki a már korábban lehúzott hat feles Feri bácsi frissen főzött házijából. 

Jómagam a háttérben meghúzódva, egy halvány mosollyal az arcomon figyelem a két legjobb barátomat. A bentről kiszűrődő zajok egybefolynak Dobrády Ákos hangjával, s mire a titkos üzenet hozzád is elér, nagy bánatomra az én cigarettám is elhamvad a kezemben. A francba, egy újabb elvesztegetett nikotinbomba, lelkem gyógyítója. Időmet nem vesztegetve egy újabb szál után nyúlok, mely hosszú, bézs szövetkabátom zsebének mélyén lapul az öngyújtómmal egyetemben, amely már az előző cigi meggyújtása közben is alig pislákolt. Elromlott ez a szar, állapítom meg a nyilvánvalót. Szenvedésem látva Petike felém nyújtja sajátját, melyen a már megszokott meztelen, nagy dudákkal rendelkező csaj virít. Már gimis korunk óta az effajta díszítéssel ellátott öngyújtókat vásárolja a sarki trafikban. Állítása szerint ennél hihetőbb bizonyíték nincs is arra, hogy heteroszexuális. Az persze keveseknek adatik meg, hogy tudják az igazságot. 

Hideg van idekint, fagyos mínuszok, hiszen január végét tapossuk, de a hűvös levegő mégis jólesik testemnek s lelkemnek egyaránt. Elcsitítja folyamatosan zakatoló gondolataimat, s talán a világomat is lelassítja egy pár perc erejéig. Behunyom a fekete tusvonallal kiemelt szemeimet, de folyton folyvást ugyanaz a gondolat tér vissza. Ott akarom hagyni az egyetemet, nincs mit ezen szépíteni. Utálom az egészet, egyszerűen gyűlöltem minden egyes pillanatát az első félévemnek a jogi karon. Hiába zártam sikeresen, kiváló átlaggal a szemesztert, az ügyvédi karrier kicsit sem az én szívem vágya, sokkal inkább a szüleimé. Szüleim, kik községünk prominens lakói, ahogy Petike mondaná, a falu felső tízezerének tagjai. Az ő unszolásukra választottam a fővárosi egyetemet pedig, ha arra a bizonyos dobogó izére hallgattam volna a mellkasomban, akkor már régen leléptem volna külföldre a srácokkal. Ez nem az én álmom, bármennyire is próbáltam a magaménak érezni, s a magamévá tenni, egyszerűen nem ment. Minél jobban akartam elfogadni a helyzetet, annál jobban szorított. Mintha egy burmai piton tekeredett volna testem köré, és egy igazán csontropogtató ölelésben részesítene, szeretetével porrá zúzva csontjaimat. A szorongás mindennapos látogatómmá vált, mondhatnám puszipajtások lettünk az elmúlt hónapok során. Egy pillanatra sem hagyott magamra, még a putri koleszos vécén ülve sem volt egy perc nyugtom sem. A cigaretta is a napi rutin részévé vált, s néhanapján egy-egy Xanax is lecsúszott. A folyamatos nyomás és stressz szerelemgyereke, mint egy idegesítő pincsikutya lohol a nyomomban, nagy bánatomra erre az estére sem biztosítva szabadságot és békességet. A gondolataim, mint Lando Norris papaya Mclarenjének motorja zúgnak fejemben, egy kiadós belga nagydíj után. Elmélkedésemből egy vállamra simuló kéz ránt ki, melynek gazdáját legédesebb álmomból felébredve is felismerném. 

– Minden oké? Nagyon elgondolkoztál valamin. Min töröd a csinos kis buksidat? – pillant rám Dominik egy csintalan félmosollyal a szája sarkában. 

– Csak elbambultam egy pillanatra. Tudod, a vizsgák által okozott stressz utóhatása. – rázom meg elmélázva a fejemet, ezzel is elhessegetve a szűnni nem akaró negatív, feszélyező gondolatokat. 

– Ezen problémára ismerek egy kiváló gyógymódot. – veti be bugyiszaggató kacsintását, melynek egyetlen nőnemű lény sem tud ellenállni az országban, sőt az egész világon. 

– Na és mi lenne az a híres, Domi által kifejlesztett stresszlevezető gyógymód? – egy ezer wattos mosoly kúszik az arcomra tudva, hogy a srác minden tőle telhetőt be fog vetni annak érdekében, hogy jobb kedvre derítsen engem. 

– Táncolj, forró véred űzzön téged, úgy égess, úgy lángolj, hisz bennem élsz, oooh… táncolj – kezd bele az egyik partidalunkba Dominik, amelynek sajnos vagy sem, de nem tudok ellenállni. 

– Valaki Desperadót emlegetett? – kapja fel fejét Petike is, elnyomja a cigijét, és hirtelen belénk karol. Együtt, hárman nevetve lépünk be a terembe. 

A forró, fülledt levegő azonnal arcon csap. A zene basszusát visszaverik a hófehér kultúrház szocialista falai. A ZS kategóriás, Pistike névre keresztelt félkopasz fiatalember éppen Kis Grófót játssza elég gyérnek mondható repertoárjából. Ezüst szintetizátora meg-megcsillan a  kínaiban vett lámpa neonzöld fényében, ami a diszkóhangulatot hivatott szolgáltatni. A báli tömeg félrészegen ringatózik a magyar mulatós lista ikonikus dalaira a táncparkett kellős közepén. Egy jól megszokott, hagyományos falusi bál, állapítom meg magamban, s egy nosztalgikus mosoly ül ki pirospozsgás arcomra. Gimis korunk óta Petike minden egyes farsangi szezonban elrángat minket erre a falusi bálra, melynek szervezésében minden alkalommal részt vesznek a szülei. Állítása szerint, ha már neki kötelező ott lennie ezen az oltári nagy szarságon, akkor hű barátokhoz híven vele együtt kell szívnunk. Így hát minden évben legszebb ruhánkat felöltve, leghihetőbb műmosolyunkat bekészítve vonulunk be a nagyterembe kéz a kézben, hogy másnap a szemünket forgatva pletykálhassuk ki a látottakat, s hallottakat. Minden évben szaftosabbnál szaftosabb sztorikkal kápráztatnak el minket a község kis lakói. Egy kokaintól felbuzdult, erőtől duzzadó húszas éveiben járó fazon esete a letörött visszapillantóval, egy az élvezettől elhaló női sikoly egy félreeső vécékabin titkos rejtekéből, egy rég megromlott házasság eltemetett részleteinek napvilágra kerülése, vagy éppen egy élete első cigarettáját elszívó fiatal egészséges tüdőjének panaszos kiáltása. Egy kis közösség megannyi érdekes, már-már botrányos történettel. 

Már most, a buli közepén meg vagyok róla győződve, hogy kacifántos történetekből idén sem lesz hiány, ugyanis Dani (Petike másodunokatestvére apai ágon) az éppen jelezte egy finom fejbiccentéssel a már házas Esztinek, hogy egy gyors légyottra ezen az estén is kapható a konyha mögötti mellékfolyosó félárnyékában. Petike és Dominik is egy mindentudó mosolyt küld felém, ezzel utalva rá, hogy ezt a piszkos, házasságtörő ügyletet bizony részletekbe menőleg ki kell majd veséznünk a holnapi nap folyamán egy üveg jófajta nedű társaságában. A buli a megszokott módon folytatódik. DJ Pistike lelkesedése egy pillanatra sem lankad, továbbra is árad a tinglitangli zene szintetizátorából, az alkoholtól fűtött társaság is tovább táncol a parketten gyatra tánctudásuk ellenére is. 

– Felkérhetem a hölgyet egy táncra? – nyújtja felém Dominik bal kezét, melyen a már jól ismert gyűrűk csillognak. Még a gimi elején szerezte őket valami leértékelésen, mert szerinte minden menő, amerikai nőcsábász ilyenekkel ékeskedik, és ezek segítségével varázsolja le a csajok bugyiját. El kell ismerni, igazán jelentős eredményeket ért el a csajozás terén az amerikai tinifiús megjelenésével. 

– Csak akkor, ha tánc közben nem görcsöl be hirtelen a kezed, és landol a fenekemen – vetem be mindentudó pillantásomat, ugyanis ezeréves cimborám bevett szokásainak egyike a lányok alfelének tapizása táncnak nevezett lötyögés közben. 

– Hát milyen elvetemült gazfickónak nézel te engem, kedves Viktória? – néz le rám bűnbe csábító mosolyával. Bár tegyük hozzá, hogy én erre teljesen immunis vagyok.

– Ismerlek, mint a rossz pénzt, ezt ne feledd, Doma – röhögünk fel mindketten a mondat végére, ugyanis a srác is tisztában van vele, hány lányt fogyasztott már el az elmúlt évek során.

Dominik, hármasunk egyetlen s igazi szívtiprója. Már gimnazista korunkban is népszerű volt a lányok körében, sőt még néhány fiú is kiszemelte magának. Sosem volt a tartós kapcsolatok híve, egyedül a mi triónk mellett tartott ki töretlenül az évek során. Egy szőke csaj pénteken, egy barna szombaton, de vasárnap mindig szakított időt a barátságunkra. Igéző kék szemek, gondosan belőtt séró, Colgate-reklámba illő, kivillanó fehér fogsor, no meg nyolc kocka éppen az oda illő helyen. Minden, ami a tartós boldogsághoz szükségeltetik, viszont az öröm bármennyire is édes, múlandó. Egy szülinapi koccintás, két pohár a születendő baba egészségére, három feles a jó kártyajárásért, majd egy függő apa árnyékában felnőtt srác, aki minden érzelmét egy millió dolláros mosoly mögé rejti. A mélyre száműzött, hét lakat alatt őrzött titkok, melyek időről időre apró, már-már láthatatlan darabot szakítanak ki az ember lelkéből. A barátságunk kiállta az idők próbáját, ezzel is bizonyítást nyerve, hogy megőrizzük egymás legféltettebb titkait.

A táncunk, jobban mondva ritmusra dülöngélésünk közben (mivel a tánc egyikünknek sem az erőssége) Petike is csatlakozik hozzánk, így hárman ropjuk a parketten, miközben DJ Pistike rákezd egy újabb Zámbó Jimmy-nótára. Rájuk pillantva egy igazi, őszinte mosoly jelenik meg az arcomon, melyet csakis nekik tartogatok. Az én srácaim, szoktam mondogatni. Velük képzelem el a jövőmet, az ismeretlentől borongós, kifürkészhetetlen jövőt. Bármit is hoz, tudom, ők mindenben mellettem állnak majd. Hirtelen egy szédítő gondolat fut át az agyamon, egy pillanat erejéig szinte megrészegülök tőle. Minél hamarabb ki kell innen jutnom. 

– Srácok, egy perc és itt vagyok, csak ki kell futnom pisilni – nézek nagy szemekkel a mellettem önfeledten táncoló barátaimra, akik szintén eldobták lelküket és szívüket nyomó terheiket a mai éjszakára. 

– Csak nehogy egy kifejlett hegyi trollal fuss össze a vécében, mint Hermione – mosolyog rám Dominik, akinek sejtelmes hatodik érzéke tűpontosan érzékeli, mikor kell egy jó kis Harry Potteres poént elsütni. 

– Vagy inkább nehogy a Jancsika családi ékszerével találd szembe magadat – említi meg mellékesen Petike a farsangi bál visszatérő jelenségét, Jancsika lomposát. A srác minden évben önmutogatásba kezd, amely a szervezetébe érkezett számtalan mennyiségű feles eredménye. 

– Ha nekem csak akkora lenne, biztos nem mutogatnám senkinek sem – rázom meg hitetlenkedve a fejemet, melyre irdatlan röhögőgörcs érkezik válaszul. Nincs mit tenni, belőlem is kiszakad a megállíthatatlan nevetés. 

Az önfeledt nevetés közepette vágok át az ideiglenesen létrehozott táncparketten a mellékhelyiségek felé. A női szakasz ajtajához érve fülelni kezdek, a fülledt erotika alapzaját kutatva. Szerencsémre a hormonoktól túlhevült fiatalság nem ezt a percet választotta a bennük felgyülemlett perzselő szenvedély szabadon bocsátására. Az ajtón belépve üresség fogad, ami jelen helyzetben megnyugvással tölti el zakatoló szívemet és agytekervényeimet egyaránt. A tükörbe pillantva egy gondterhelt, megfáradt arc tekint vissza. Hiába a temérdek luxustermék, flancos smink, a gondokat ő sem tudja elrejteni a kíváncsi tekintetek elől. Tudom, mit kell tennem, még sosem voltam ennyire biztos magamban, mint ebben a szent pillanatban. Bevonulva az egyik fülkébe, lehajtva a fedelet leroskadok a rögtönzött ülőalkalmatosságra. Félek, rettenetesen félek, de már döntöttem, nincs visszaút. 

A legújabb iPhone remeg a kezemben, miközben a keresőt megnyitva a repülőjáratokat böngészem. Barcelona, álmaink úticélja. Minden találkozásunkkor előjön a katalán főváros neve, hacsak egy mondat erejéig is, de kimondatlan vágyként ott lebeg körülöttünk már egész fiatalkorunk óta. Egy új fejezet az életünk nagy könyvében, egy életre szóló kaland együtt, kéz a kézben. Egy már oly régóta dédelgetett álom, mely megvalósulásának most jött el az ideje. Négy nap múlva indul egy két és fél órás járat Bécsből. Három jegy, egy kattintás. Nincs több felesleges elmélkedés, pro-kontra lista, egy végérvényes döntés születik. A bank jelez, levonták az összeget. Az email megérkezik, visszaigazolva a foglalást. A telefon egy újabbat pittyen, majd végleg elsötétül, és én tudom, jól döntöttem. 

Kisétálva a fülkéből a tükrök felé veszem az irányt. Belenézve nyomát sem találom a pár perce látott elgyötört fiatal lánynak. Helyette egy kisimult, boldog, de mindenekelőtt szabad, fiatal lány néz vissza rám. Egy rég elfeledett mosoly jelenik meg ajkaimon, majd behullámosított hajamat megigazítva kilépek a mosdóból. Nevetve vonulok végig a folyosón, tűsarkúim minden egyes lépésemnél koppanva jelzik közeledésemet. A táncoló tömeg szélén megállva pásztázom végig a termet a számomra legkedvesebb szempárokat keresve, kutatva. A táncparkett ördögeit könnyen kiszúrja az ember, ugyanis hangos nevetésük és idétlen táncmozdulataik messzemenőleg kitűnnek az emberáradat közül. Rájuk pillantva önfeledt boldogság járja át minden porcikámat, és tudom, velük igazán önmagam lehetek. Dominik elkapja a tekintetemet, egy gyengéd mosoly jelenik meg dús ajkain. Petike barátja pillantását követvén szintén engem kémlel egy speciálisan kifejlesztett Petikés vigyorral. Kezüket felém nyújtva jelzik, hogy igazán visszatolhatnám hozzájuk a sejhajomat, hogy együtt mulassunk DJ Pistike következő klasszikusára. Levakarhatatlan mosollyal indulok feléjük, miközben elindul a Szerelemvonat, melyből nincs kiszállás. 

Négy nap, és magunk mögött hagyunk minden ítélkező tekintetet, lenéző pillantást, szülői nyomást, fájó múltbéli sebet. Egy új kezdet, tele lehetőségekkel, véget nem érő kalandokkal, izgalmakkal. Egy város, ahol végre szabadok lehetünk, szabadon szerethetünk, élhetünk, de ami a legfontosabb, boldogok lehetünk. 

Nagy Melinda novellája: 

Az álarc mögött

A lepedő nedvesen csavarodik a testemre. Egy újabb éjszaka, egy újabb álom. Általában mindig emlékezni szoktam arra, mit álmodok, még akkor is, ha valami teljesen jelentéktelen dologról van szó, mint az esetek többségében. Ez az alkalom azonban más volt, ugyanis rendkívül különöset álmodtam. 

Egy bálteremben voltam, körülöttem minden úgy festett, mint Ady Lédával a bálban című versében; boldog, önfeledt párok gyönyörű ruhákba öltözve, élőzene szólt a háttérben, a terem feldíszítve. A klasszicista stílusú épület oszlopai között aztán egyszer csak kibontakozott egy különös alak. Noha mindenki álarcot viselt farsang lévén, rajta azonnal megakadt a szemem, míg a többi emberen csak átsiklott a tekintetem. 

A különös idegen feketébe öltözve lépett a terembe, arcán egy farkasmaszk. A tükörben láttam, hogy én egy őzálarc mögé bújtam. Védtelen, ugyanakkor kecses is voltam, lágyan suhantam végig a táncparketten. Továbbra is az Ady-verset idézve szétvált a tömeg, szörnyülködve néztek a férfira. 

Ki lehet ő, és miért olyan más, mint mi vagyunk? 

Felkért táncolni, én pedig elfogadtam a felém nyújtott kezét. Meleg volt a tenyere és erős a karja, ahogy átölelte a derekam, valahogy olyan biztonságos volt a karjaiban lenni…

Felébredtem. Az álom azonnal szertefoszlott, és a jól ismert hiány mart belém. Azonban most olyat hiányolok, ami sosem történt meg – az a legrosszabb talán az egészben, hogy mégis olyan valóságosnak hatott, mintha a különös idegen még most is itt lenne velem.

A következő napokban nem történt semmi említésre méltó, egyre csak az álombeli történteken gondolkoztam, ami nagyban megnehezítette a mindennapi teendőimre való koncentrálást. Másrészt viszont teljesen bolondnak éreztem magam, hogy ennyire engedem egy álomnak, hogy átvegye felettem az irányítást. 

Egyik nap aztán újra álmodtam, és ismét a bálterembe kerültem, ami immár üresen állt. A fényeket lekapcsolták, a díszek szétszaggatva hevertek a földön, mindenhol ételmaradékok, az asztalokon mosatlan edények fogadtak. A helyiségre félhomály borult, baljós előérzetet keltve. 

Körülnéztem, és a tükörben megpillantottam magamat, akárcsak az első alkalommal, most is őznek öltöztem. Világosbarna szaténruhámat mintha rám öntötték volna, a szeplőim mintha hangsúlyosabbá váltak volna. 

– Szabad egy táncra? – hallottam magam mögül, mire a titokzatos férfit pillantottam meg. 

Ismét talpig feketében volt, kezét felém nyújtva várt. Újra táncra perdültünk, ezúttal a kongó ürességben, ahol a cipőnk talpa és a ruhám susogása volt az egyetlen zajforrás. 

Mégis, valahonnan a távolból egy hegedű keserves hangja szólalt meg, szinte sírt, ahogy húzták. Az idegen karjai hirtelen nehézzé váltak, éreztem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt. 

– Mit műveltél? – fuldokoltam. 

A férfi a fülemhez hajolt, meleg lehelete megcsapta a bőrömet. 

– Ez nem díszlet, ez a valóság – súgta. – Nincs menekvés. 

– Nem értem… 

Egyre szédületesebb tempót vett a táncunk, a tér forogni kezdett, a hegedűt bakelit lemezjátszó rekedt hangja váltotta fel. Olyan emlékek jutottak eszembe, amik mindig fogva tartottak és olyanok, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. 

Mélyebbre zuhantam magamban… olyan mélyre, hogy az idegen eltűnt, csak én forogtam a tengelyem körül, majd összerogytam a tánctér közepén – épp akkor fejezte be a szédítő zene is. 

Csak egy délibáb. 

Egy látomás. 

Nem több. 

Sukola Eszter írása:

Jegyzetek egy megíratlan meséhez

Olyan volt vele beszélgetni, mint egy befagyott tó zúzmarás ölén sétálni.               Korábbi, jelentéktelennek tűnő találkozásaik emléke most szokatlan élességgel tört elő a jelmezek takarásában. A biztonságos távolságtartás után még mindig csak a felszínt kísértették, de érezte már a hívogató mélység vonzását. Az olvadó jég illatát, a veszély hidegrázós izgalmát, ahogy mondatról mondatra kusza erek módjára futnak szét a repedések. Minden elharapott szó, félrekapott tekintet egy utolsó kétségbeesett kísérlet volt a kapaszkodásra. Vajon meddig lehet még egyensúlyozni egymás peremén? Mikor látják be, hogy minden közjáték csak időnyerés? És a különös felismerés, hogy lám, a saját gondolataikat hallják egy idegen hangon, ez is csak a kosztüm része lenne?

Elmerülni volna jó. Beleveszni a mély örvénylésébe, ahová nem ér el a nevetés, a poharak csengése, a kívülállók zaja. Süllyedni, amíg már azt sem tudják, melyik gondolat kihez tartozik. Ahol a becsapódás maga lenne a szabadság. Réges-régen nem volt már része ebben a színtiszta megadásban. 

Mégsem lépett közelebb. Gondosan ráncba szedte félrecsúszott álarcát, majd lassan, lábujjhegyen araszolt hátra, nehogy rianás rengesse meg a jégpáncélt. Mire a hajnal első fényei beszűrődtek a konfettiben úszó álmok közé, már mindketten suta közhelyek biztonságába húzódtak. Csak egy furcsa csillanás a szemük mélyén, egy kínosan rövidre nyúlt búcsú árulkodott arról, amit már nem tudtak nem tudni. Féltek még a zuhanástól.