Stjepanović őrmesterrel vígan robogott a vonat Debrecen felé. Két héttel ezelőtt még a Júliai-Alpokban fagyoskodott, most pedig az ezredestől kapott útipénzen vett kapucínerét iszogatta. Parancsnoka az utolsó pillanatban rohant hozzá. Ha már úgyis szabadságolták– mint hadisérültet és kitüntetett katonát – elküldte vele leveleit családjának.
Eredetileg Budapestre ment, de ott a komornyiktól megtudta, hogy Debrecenbe utaztak meglátogatni a rokonaik. Szülei évekkel ezelőtt meghaltak, mennyasszonyával pedig kénytelen volt felbontani az eljegyzésük – pont Budapesten érte az apa távirata, melyben ezt kérvényezte, hát válaszában megtette, és rögtön be is vonult. Sehol sem várta senki, így az ezredes családja után indult. A hegyektől és a folyóktól undorodott, annyit látta már az Isonzó vidékét. Megnyugtatólag hatottak rá az elterülő Alföld rónaságai, ahogy a napfény játszott rajtuk, a távolságok. Végre tovább látott kétszáz méternél.
Mindennek ellenére idegesség járta át. A szabad mozgás, a tiszta levegő. A városban a golyók helyett dolguk végző munkások fütyültek, rakéták helyett fiatal leányok sikongattak, ágyúk helyett a kocsisra panaszkodó urak dörögtek, gáz helyett a szódavíz süvített. Ő mégis fejét vállai közé húzva járt az utcán. Itt a vonaton is megremegett, valahányszor állomáson haladtak át, vagy onnan indultak, és megszólalt tulajdon sípja hangjára emlékeztetve őt a mozdony. Minél távolabb járt a fronttól, annál erősebben érezte ezt. A gyárkémények füstje, a kiáltozó rikkancsok, a kocsit húzó lovak. Mintha mind őt fenyegették volna. Nem érezte magát otthon. Úgy látszott, egyedül van ezzel az érzéssel.
Hogy nyugtassa magát, újra ellenőrizte a leveleket, nem sérültek-e meg az út alatt. Az egyiken zöld viaszpecsét, a másik pedig csak összehajtogatva. Meglepő módon eddig nem is tűnt fel neki ez a különösség. Furdalta a kíváncsiság, amely sokakat elfog, ha mások üzenetei kezük ügyébe kerülnek, tulajdonképpen fel sem kellett bontani a levelet, hiszen nem volt borítékban. Kis töprengés után a mellékelt képeket félretette, a papírt széthajtotta maga előtt, és olvasni kezdett.
Kedves fiam!
Ez a levél csak neked szól, meg senkinek nem mutathatod, csak Aladár komornyikom fiának, Sándornak. Ha húgod, nővéred, vagy anyád kérdezné, hogy neked mit írtam, úgy a zöld pecsétes levelet olvasd fel nekik. Az itt leírt borzalmak nem valók ily aggódó fehérnépeknek.
Tudhatsz mostanság az olasz frontról bőven az újságból. Amit ott olvastál, felejtsd el. A példányok, mik a kezembe jutottak, közel sem írják le a helyzetet, ami nálunk uralkodik. Emlékszel-e még, annak idején mire tanítottalak az ismétlésről a vívásban? Egy támadást megcsinálhatsz egymás után egyszer, kétszer, de ha sikerült, ha nem, harmadjára meg se próbáld. Hogy ezek az átkozott taljánok nem tanultak semmit a vívásból! Nem csoda, hogy mindig legyőzzük őket. Mind a páston, mind a fronton. Azok a marhák már nyolcszor küldték vágóhídra a katonáikat állásaink ellen, de mindannyiszor a vérükben fürdettük meg őket!
Most én az Alpok magasabb részén állomásozom. Kegyetlen hideg az idő, mindenhol hó, jég, halál. A szállítmány gyakran késik. A minap egy golyó végzett az egyik lovunkkal. Mielőtt még megkezdődhetett volna a bomlás, ami itt a hideg miatt a felszínen sokkal lassabb, mint egyébként – óh, ha látnád az itt-ott elhagyott hullákat, dögöket egy-egy ütközet után, mert hát amíg nem "biztonságos" a terep, addig nem megyünk eltemetni a holtakat, hiszen a végén még mi magunk is elesnénk, ráadásul ilyen értelmetlenül –, nekiestünk, és feldolgoztuk. Látod fiam, még nekünk tiszteknek is mire kell vetemednünk az éhhalál elkerülése érdekében. Örültünk is a húsnak a gyökerek után. Jó ükapád mesélt még sokat nekem arról, hogy mit élt át A Korzikai értelmetlen háborúzásai alatt, meg később a téli hadjárat során – meg ne tudják az osztrákok, hogy a forradalomra emlékezünk (!). Nem hiába készítettelek én már kiskorodtól a nélkülözésre. Jobb is lenne, ha a kellemes étkeket folyamatosan elhagynád, hogyha frontra kerülsz – Isten adja, hogy ne kelljen bevonulnod még –már hozzá legyél szokva. A képeken láthatod, én is hogy lefogytam. Kezdj el készülni, hogy ha te is háborúba jössz, már kellőképpen erős legyél, mert nem csak az élelemből van hiány.
A gyógyszerszállítmány hetek óta nem érkezett meg. Van egy cigányunk, Márió. A nagyanyjától – azt állítja, hogy boszorkány volt az öreglány – tanult valamiféle főzeteket. Azokra, meg anyád gyógyfüves könyvére támaszkodunk. Felcserre nem is számíthatunk. Volt egy orvosunk, de az két hete meghalt. Azóta egy békéscsabai hentes, Imre Lajos a sebészünk. Azt állítja, hogy az egykori munkahelyére gyakran járt egy orvos deák, attól, meg a nagybátyjától tanult egy keveset. Vele is csak az a gond, hogy jobb szemére vak, bal karja meg könyéktől nincs, mert elfagyott neki, és le kellett vágnia Annamarival. Az a bárd is de éles. A történet szerint azért kapta a nevét, mert olyan élesen vág, mint Lajos kedvesének a nyelve.
Az egyik rohamnál kifogytam a lőszerből, ketten jöttek rám, hát felkaptam az Annamarit, a fokával az egyik olasznak betörtem a tarkóját, a másiknak meg a homlokába élével beleállítottam. Erős gyerek a Lajos, de így is csak ketten bírtuk kirántani a talján koponyájából. Azóta mondjuk is Lajosnak, hogy vigyázzon, mert többen szeretik ám az Annamarit.
Ez után egy nappal történt, hogy az olaszok a támadásuk során ránk robbantották a csúcson lévő hó egy részét. Azok a macskazabáló marhák persze elindítottak egy másik hóförgeteget is, az a csapatuk felét sodorta el. Ez azonban nem állította meg őket. Nem tudtunk mit tenni, így egy betemetett sírba lemásztunk, majd, amikor az ellenség elérte legelső állásainkat, rájuk robbantottuk azokat. Ezután indult meg az igazi küzdelem. A kissé visszavetett olaszok egy a jégbe vájt alagúton keresztül akartak mögénk kerülni, de amikor felfedeztük azt, gázt eresztettünk bele. Nemsokára egy magasabb ponton sikerült felállítani Máriónak és Ödönnek, a civilben gépész őrmesterünknek a géppuskánkat. Úgy egypercnyi kaszálás után az olaszok elmenekültek a völgy azon oldaláról. Ahova viszont nem ért el a tűz, ott kézitusában kellett a támadókat visszaszorítanunk. Már egy órája lement a nap, mire megtisztítottuk a csatateret. Az olasz testeket a vájatukba raktuk, a mi 276 bakánkat – fájó veszteség, de egy ezredesnek meg kell az ilyennel birkóznia – pedig egy már jó előre kiásott jéggödörbe helyeztük.
Látod, ezért nem akarom, hogy anyádék ezeket a sorokat olvassák. Vigyázz rájuk és magadra is Mihály!
A hazáért s a királyért!
Szerető Apád
Utóirat:
Vendégeljétek meg Stjepanović őrmestert ebédre és vacsorára, ahogy ideje engedi!
Josip Stjepanović őrmester a poros vonatülésen, a kellemesen meleg kocsiban, gyomrában három kapucínerrel, nyugodt arccal elaludt.
Kövess minket
Minden jog fenntartva © 2022